A posztszocialista országok negyedszázaddal ezelőtt hiú reményeket tápláltak a demokrácia számos vívmánya iránt. Mára többükről – így a közszolgálati televíziókról is – bebizonyosodott, hogy mindhiába. Gálik Mihály közgazdász-médiakutatónak, a Magyar Rádió egykori újságírójának, majd ügyvezető igazgatójának segítségével igyekeztünk kideríteni, hogy mely tényezők határozták meg és határozzák meg ma is a hatalom és a közmédia viszonyát Kelet-Közép-Európában
Térségünk köztelevízióinak nézettségei adatait böngészve a laikus számára úgy tűnhet, hogy a regnáló kormányok talán nagyobb jelentőséget tulajdonítanak nekik a hatalom megtartása szempontjából, mint azt a számok indokolnák. Ön mit gondol erről?
Lengyelországban és Csehországban a magyar köztévéhez képest kifejezetten magas a nézettségi mutató, az adatok tehát igen eltérőek a régión belül. Hogy aztán ez arra a következtetésre vezet-e, amelyet említett, azt nem tudom. A modern politikai rendszerekben sokszor igen kicsi az az arány, amely úgymond jobbra vagy balra eldönt valamit. Valamennyire muszáj hinnünk abban, hogy a média befolyással bír a fogyasztói szokásokra, a politikai döntésekre vagy éppen az életvitelre – még ha nem is tudjuk pontosan megmondani, hogy milyen erős ez a hatás.
Ha van egy masszív kormányfelügyelet alatt álló közszolgálati média, akkor azt hiszem, hogy az még tizenöt százalékos közönségaránnyal is nagyon hasznos a politikai elitnek. Nem szabad elfelejteni a rádiót sem, hiszen azért van egy jelentős – persze elsősorban idős – rétege a teljes népességnek, amely a közszolgálati rádió műsoraihoz ragaszkodik. A szokás rendkívül erős befolyásoló tényező. Ha valaki hozzászokott egy médiumhoz gyermek- vagy fiatal felnőttkorában, ahhoz később is nagyon erősen fog ragaszkodni.
Mégis igen sok példát lehetne hozni az ellenkezőjére is: amikor kiélezett politikai szituációkban a köztévé által elvileg sugallt nézet nem tudott felülkerekedni egy-egy népszavazás vagy választás alkalmával.
Ha pedig nem azt a meggyőződést sulykolta volna, akkor lehet, hogy még annyira sem közelíti meg a szavazatok számában a vesztes fél a győztest. Ki tudja ezt? Nem állítottam, hogy a köztévé mindenkire tud hatni, csak azt mondom, hogy a politikusok komolyan veszik ezt a hatást. Nem rég Török Gábor politológus, egyetemi kollégám nyilatkozta a hazai helyzetről a Népszabadságnak adott interjújában – és ezzel egyet tudok érteni –, hogy ma Magyarországon médialogikáról beszélni teljesen értelmetlen.
A közszolgálati rádió mostani hírműsoraiban például tizenöt hírből tíz biztosan nem felel meg a médialogika szabályainak, mert egyszerűen nincs hírértéke. A magyar közmédia úgy funkcionál, hogy a hatalom által odahelyezett emberek transzmisszióként megjelenítenek egy akaratot. Ez egyeseknek tetszik, másoknak nem, de hogy a médiatartalom-előállítás szabályainak nem felel meg, az száz százalék.
A kereskedelmi média megjelenése, a médiarendszerek átalakulása miért nem tudott változtatni a hatalom felfogásán a közszolgálati médiáról?
Az egész médiahelyzet más lett. A médiakörnyezet a mi évtizedünk középen össze sem hasonlítható a húsz évvel ezelőttivel. Az akkoriban folyt vitákból nem vonnék le különösebb következtetéseket a mai állapotokkal kapcsolatban. Egyvalami azonban megerősítést nyert mostanra: az a hatalom határozott akarata, hogy az általa legbefolyásosabbnak tartott médiumokat bármilyen módon a kezében tartsa. Törvénnyel, törvény nélkül, kuratóriummal, megbízott alelnökkel – mindegy, hogy hogyan. Ez a dolog elég világosan eldőlt a kilencvenes évek elején.
A rendszerváltás előtt voltak illúziók a régió közszolgálati televízióival kapcsolatban. A 2013-ban elhunyt neves lengyel médiajogász, az illegális Szolidaritás egykori szakértője, Karol Jakubowicz annak idején több lehetséges forgatókönyvet képzelt el. Az idealista felfogás szerint az átmenettel létrejön egy demokratikus média, mint ahogy lesz egy liberális demokrácia is. Ezt a médiarendszernek a kulcselemei a hozzáférés, a részvétel valamint az igazi társadalmi felügyelet lesznek.
A Jakubowicz által kidolgozott modellt azonban a Szolidaritás a rendszerváltás és a politikai kényszerszövetségesektől való megszabadulás után rögtön simán félredobta. Gyakorlatilag állami médiát csinált belőle az a mozgalom, amelyik igazi, alulról szerveződő népi tömegmozgalom volt. A lengyelek, hogy Adam Michniket idézzem, akivel persze nem kell egyetérteni, kommunizmust akarnak kommunisták nélkül, és rengeteg társadalmi szervezet struktúráját és működtetését ugyanolyan módon alakították ki, mint az előző érában.
A másik lehetséges forgatókönyvnek az utánzást tartotta Jakubowicz, azaz valamelyik már létező – brit vagy skandináv – alapmodell átvételét. A harmadik elképzelhető megoldást atavistának nevezte, amely lényegében a meglévő struktúra megtartását jelentette azzal a fontos különbséggel, hogy a régi rezsimet az új, demokratikus hatalom váltja fel a média irányításában. Ugyanerre célzott Csurka István is 1989-ben egy újságíró-szövetségi vitán, éppen velem vitatkozva. Nem értette, hogy mi a problémánk: ha egyszer tudtuk szolgálni a kommunistákat, akkor a demokratákat miért nem tudjuk? Az, hogy a médiarendszer a mindenkori politikai uralomnak a végrehajtó mechanizmusába tartozik, olyan világosan élt tovább az átmenet korában, hogy végül ez lett belőle.
Ha megvizsgáljuk Kelet-Közép-Európa közmédiumainak finanszírozási struktúráját, azt látjuk, hogy gyakorlatilag csak Magyarországon nem létezik már az előfizetői díj. Ön mekkora jelentőséget tulajdonít ennek az intézménynek?
Ebben a kérdésben megoszlanak a vélemények. Különböző modellek léteznek a liberális demokráciákban is. Angliában és Németországban például vidáman eltartja a köztévét az előfizetői díj, bár ott is a politikai hatalom határozza meg, hogy ez mennyi. A skandináv országokban brutális összegeket kell fizetniük a nézőknek, de az ottani tévék is nagyjából kijönnek belőle.
Én ugyanolyan állami támogatásnak tartom ezt a finanszírozási formát, mint bármilyen, a központi költségvetésből származó pénzt. Nekem nem szimpatikus ma már ez a megoldás, mert tulajdonképpen nem más, mint egy fejadó, amely gazdagot és szegényt egyaránt sújt. Nem hiszem, hogy a meglététől vagy hiányától ilyen vagy olyan a rendszer, nagyon kicsi súlyt adok neki. Nekem nem hiányzik az előfizetői díj, de elfogadom, ha egy társadalom alkalmazza.
A normatívan meghatározott előfizetői díj nem tudna adott esetben nagyobb autonómiát biztosítani a közmédiának?
Van erre is példa, de az aktuális hatalom akkor is bármit megcsinálhat. Még a BBC alapító okiratának megújítása során is időről időre felmerül az előfizetői díj megszüntetése, indexálása, befagyasztása, csökkentése. Jelenthet nagyobb szabadságot, de ettől még lehet eső, lehet sár, lehet napsütés.
Ilyenformán tehát nem illeszkedik a térségünk köztévéinek önállóságát csökkentő intézkedések sorába például az, hogy Miloš Zeman cseh elnök májusban az üzemben tartási díj teljes megszüntetését pedzegette?
Szerintem másképp kell tekinteni egy ilyen nyilatkozatra. Talán a rezsicsökkentés jelenségéhez tudnám hasonlítani: a hatalmon lévő politikai oldal vagy Zeman maga növelni szerette volna a népszerűségét. Mondott valamit, és kész. Az Európai Bizottságnak is az az álláspontja, hogy ez állami támogatás, mindegy, hogy milyen néven szedik be. Ráadásul az üzemben tartási díj technológiai háttere gyakorlatilag megszűnt, hiszen ilyen alapon egy okostelefon után is fizetni kellene. Régen, a nagy, katódsugaras tévékészülékek idejében még nem kellett azon vitatkozni, hogy tulajdonképpen mi is az a televízió.
A közszolgálat