„A magyar külpolitika rendszerváltás utáni történetében tulajdonképpen példátlan az a nyelvezet, amit most használnak”

Rácz Andrást, a Finn Külügyi Intézet kutatóját, történész-politológust, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusát kérdeztük a hazai külpolitika aktuális kihívásairól és a témáról indított vitacikk-sorozatról.

Mivel foglalkozik jelenleg a Finn Külügyi Intézetben?

Ugyanazzal, amivel Magyarországon is: elsősorban orosz kül- és biztonságpolitikával, jelenleg értelemszerűen az ukrajnai konfliktus releváns a témában. Szakmámon nem változtattam sokat, csupán a munkám helyszínén.

Hogyan került kapcsolatba ezzel a kérdéskörrel?

Az egyetemen kezdődött: az ELTE Bölcsészettudományi Karán végeztem történelem szakon, és szerencsés voltam, mert volt néhány olyan tanárom, aki felkeltette bennem a Kelet-Európa iránti érdeklődést. Politikaelmélet szakon a szakmai gyakorlatom az akkori Teleki László Intézet Külpolitika Tanulmányok Központjában zajlott, és így kerültem a külpolitikai elemzői szakmába tizenegy esztendeje.

Mi a célja a hvg.hu-n elindított vitacikk-sorozatnak a magyar külpolitikáról?

Pont a közép-európai példák ismeretében tartjuk nagyon zavarónak, hogy nem zajlik itthon érdemi társadalmi vita a külpolitikáról. Nálunk lényegesen kisebb közép- és kelet-európai országokban is az értelmiségi réteg által részletesen megvitatott kérdés ez – ma Magyarországon ennek nincs nyoma, holott hagyománya egyébként lenne.

Nem a melegvizet akarjuk feltalálni: pusztán szeretnénk újraindítani azokat a magyar külpolitikáról szóló konstruktív vitákat, melyek a kilencvenes években jelen voltak a közbeszédben – az akkori sajtóban komoly viták folytak az ország EU- és NATO-csatlakozásáról és a határon túli magyarok helyzetéről. Olyan ambíciónk nincs, hogy ezzel megváltoztassuk a magyar közbeszéd általános jellegét, ahhoz ez természetesen kevés – de abban bízom, hogy kezdetnek talán jó lesz.

Szintén említi a cikkben a 2008-as Külkapcsolati Stratégiát. Ennek milyen volt a hatása, illetve visszhangja?

Mivel a külpolitika kevesebb választópolgárt érint közvetlenül, mint mondjuk az oktatás vagy az egészségügy kérdése, ezért értelemszerűen alacsonyabb is az érdeklődés iránta – ezzel együtt azonban az akkori vitáknak volt közönsége és sikerült a szakértői közeget is megmozgatni. Azt már sokkal nehezebb megválaszolni, hogy egy stratégiának milyen a társadalmi hatása – külpolitikai stratégiának nyilván lennie kell mindettől függetlenül.

Mit gondol a jelenlegi kormány külpolitikai tevékenységéről?

A gyakorlati külpolitika alakítása és működése ennél tágabb kérdés, de önmagában a stratégiaalkotás terén jól szerepel, sokkal jobban, mint az előző. A stratégiai dokumentumoknak ugyanis van egy hierarchiája: az egész rendszer legtetején van egy ország alkotmánya, ami meghatározza a legfontosabb működési kereteket. Ez alatt van egy nemzetbiztonsági stratégia, amelyből deriválódnak az ágazati (katonai, honvédelmi, külpolitikai, et cetera) stratégiák.

Azt látjuk, hogy ezek a dokumentumok a megfelelő sorrendben születnek és fogalmukban, nyelvhasználatukban teljesen koherensek egymással. Önmagában tehát nem állunk rosszul a dokumentumalkotással, de fájlalom a tágabb külpolitikáról szóló érdemi viták hiányát, amiben természetesen helye volna a jelenlegi külpolitikai gyakorlat esetleges kritikájának is. Az állampolgár ugyanis nem tud releváns információkhoz jutni azon kívül, hogy elolvassa ezeket a dokumentumokat.

Balázs Péter vitaindító cikkében azt írja, hogy „a transzatlanti tagságnak Magyarország számára bizonyosan nincsen alternatívája”. Mit gondol erről az állításról?

Teljes mértékben egyetérek vele. Ennek egyik oka az, hogy az ukrán válság – valójában nem egyszerű válság, hanem háború – miatt felértékelődött az ország megvédésének fontossága. Erre Magyarország önerőből nem képes. Soha nem is volt, ilyen kis gazdasággal nem is lehet – már a Für Lajos-féle „körkörös védelem” koncepciója sem volt reális, pedig akkor majdnem százezer fős volt a magyar honvédség.

A tavalyi esztendő ebből a szempontból fordulópontot jelent: Magyarország közvetlen szomszédjában szabályos – bár korlátozott – államközi háború zajlik Ukrajna és Oroszország között. Ez nem polgárháború, ez nem kizárólag ukrán belső válság, hanem háború. Emiatt felértékelődik a katonai védelem szerepe, aminek garantálásához szövetségesekre van szükségünk – ez a NATO. Olcsóbb is a kollektív védelem, valamint a felelősség is megosztható.

Mindemellett mégis úgy tűnik, hogy egyre több konfliktust vállalunk a szomszédainkkal és az olyan, fontos szövetségeseinkkel, mint Németország. Mi ennek az oka?

Arról beszéltünk, hogy a transzatlanti tagságnak nincs alternatívája – ezen nem változtat az, hogy néhány konkrét ügyben pár szövetségesünkkel most feszült a viszony. Minden keleti vagy déli nyitási ambíció mellett a magyar külpolitika általános keretét és mozgásterét egyértelműen meghatározza az EU- és NATO-tagság, ebben nem is látszik változás.

Az egy dolog, hogy Magyarország néhány kérdésben mozgolódik – például az oroszokkal elleni szankciók kapcsán, a miniszterelnök híres beszédében meg is jegyezte, hogy ezzel „lábon lőjük” magunkat –, de végrehajtjuk őket, nem lépünk ki a sorból. Elkötelezett tagként követjük az EU és a NATO által megszabott fő külpolitikai vonalakat. A napokban számolt be a sajtó arról is, hogy jelentősebb NATO-bázis nyílik Székesfehérváron.

Mindenféle Oroszországhoz való közeledés ellenére nem alternatíva, hogy kilépjünk: nagyon szilárdak és beágyazottak a külpolitika euroatlanti irányultságát adó keretek, ez pedig nem fog változni.

Beleillik ebbe a képbe az, ahogy a menekültkérdést kezeli a kormány?

Az egyes uniós államok álláspontja eltér a megfelelő megoldásról és a Magyarország által választott út nagyon komoly feszültségforrás, de ezzel együtt az EU- és NATO-tagságot ez egy pillanatra sem veszélyezteti. Megjegyzem, az európai integráció történelmét nézve azt látjuk, hogy valamilyen válság mindig volt: a kétezres évek elején az uniós alkotmányról szóló vita, előtte a maastrichti szerződés problémái… az integráció mindig tele van vitákkal, de ezzel együtt meglehetősen erős.

A menekültkérdésben a magyar kormány rendkívül sajátos útvonalat képvisel, és nem gondolom, hogy pontosan azt tervezte, ami ebből végül kialakult. A folyamat nagyon érdekes. A FRONTEX (az EU határvédelmi ügynösége) adatait nézve – mellyel a kormány természetesen rendelkezik, hiszen EU-tagok vagyunk – már 2015 elején látni lehetett, hogy nagy migrációs hullám várható, amelynek még az összetételét is elég jól előre jelezték. Ezzel az információval tehát rendelkezett a kormányzat. Azt nem tudom, hogy ennek ellenére miért nem történtek felkészülési lépések – a plakátkampányt leszámítva.

Nem épültek ideiglenes befogadóállomások, nem kezdték időben növelni a rendőrség létszámát, nem készítették fel a lakosságot, sőt, a hangulatkeltéssel ennek pontosan az ellenkezőjét tették. Nagyjából augusztus környékén derült ki, hogy a kormányzat súlyosan alábecsülte a migrációs hullámot – és azóta kapkodunk. Ezért kell bevetni a hadsereget a határ védelmére, ezért jelentenek a kerítésépítési bejelentések rendszeres konfliktust a szomszédokkal, és ezért változott a magyar külpolitika álláspontja egy hét alatt háromszor is a migránsokkal kapcsolatban, amikor elkezdtek vonulni az autópályán. Ugyannek köszönhetően osztott ki körülbelül ötven országot a külügyminiszter egy hónap alatt.

Pontosan erről szól az is, hogy most már be is valljuk, hogy nyolcvanezer embert engedtünk át regisztráció nélkül, holott korábban azt kommunikáltuk, hogy minden schengeni szabályt betartunk. A rendszer pedig már így is rendkívül túl van feszítve. A honvédség lényegében minden mozgatható alakulata lement a határra kerítést építeni és határvédelmi feladatokat ellátni, és még így is láttunk kaotikus jeleneteket. Azt is tudjuk, hogy az állam semmiféle ellátást nem adott az országba kényszerült menedékkérőknek.

Lehet, hogy az az intézkedések hiányának oka, hogy előbb Navracsics, aztán Szíjjártó is felforgatta a külügyet?

Nem, a Bem téren történtek csupán következményt jelentenek. Egy ilyen migrációs hullámra való felkészülés elsősorban belügyminisztériumi feladat. Az ő hatáskörébe tartoznak azok a szervek – rendőrség, katasztrófavédelem, et cetera –, amelyek a határon belül kezelni tudják ezt a helyzetet.

A külpolitika feladata elsősorban az lett volna, hogy a migrációs hullám kezelésére vonatkozó terveket előzetesen lezongorázza a szomszédos országokkal. A magyar külpolitika rendszerváltás utáni történetében azonban tulajdonképpen példátlan az a nyelvezet, amit most használnak. Nem sokszor fordul az elő, hogy a magyar külügyminiszter lényegében hazugsággal vádolja meg az ENSZ-főtitkárt, a német alkancellárt, az osztrák kancellárt és még sok más vezető külföldi politikust.

Az, hogy erre a diplomáciai ámokfutásra sor került az elmúlt hat hétben, azt mutatja, hogy a magyar külpolitika képtelen volt előkészíteni a migrációs hullám kezelése érdekében meghozandó lépéseket. Mind a szlovén, mind a román, mind a horvát partnerek egybehangzóan azt mondják, hogy a kerítésépítésről szóló bejelentések előtt Budapest egyáltalán nem konzultált velük, ami szakmailag nonszensz. A külpolitikai előkészítettség hiánya azonban csak egy tünete annak, hogy a kormány – nem tudom, hogy ennek oka egy tudatos döntés vagy inkompetencia volt – nem készült fel a helyzetre.

Mit gondol, a jelenlegi helyzetből előre tekintve milyen célokra lenne érdemes törekednie a magyar külpolitikának – legyen szó a menekültkérdés kezeléséről illetve a nemzetközi sajtóban lévő „felülreprezentáltságról”?

Azt hiszem, hogy a menekültügy kezelésénél a legfontosabb szempont annak a belátása lenne, hogy nincsenek működő, kizárólag nemzeti alapú megoldások. A határok humánus, de hatékony megvédése csak összuniós politika keretein belül működhet. Ez olyan szintű kérdés, mint a klímaváltozás, vagy a nemzetközi fegyverzetkorlátozás: önmagában senki sem tudja megoldani, főleg nem kis államok. Félrevezető az az elképzelés, hogy „előbb védjük meg a határokat, aztán majd kezdünk valamit a menekültekkel”: ez nem oldja meg azok problémáját, akik már bent vannak. Szerintem téves az, hogy sorrendet állítunk fel a két probléma között; ehelyett párhuzamosan kell orvosolni őket.

Ami a nemzetközi sajtót illeti, nem gondolom, hogy külön „rá kellene görcsölni”: a továbbiakban is be fognak számolni arról, amit Magyarország csinál. Ha elkezdünk hatékonyan, az uniós elvekkel és gyakorlattal összhangban cselekedni, akkor a nemzetközi sajtómegítélésünk is javulni fog. Nyilván fontos elmagyarázni, hogy a magyar kormány mit miért csinál, de illúzió arra számítani, hogy csupán kommunikációs eszközökkel és a kiváltó okok megszüntetése nélkül lehet javítani a rossz imázson.