A mochilerók: Peru hátizsákos drogfutárai

A perui hegyvidék keleti részeinek egy eldugott völgye tökéletes hely a kokatermesztésre. Peru immáron több kokaint termel, mint bármelyik más ország a világon, és innen származik a kábítószer több mint fele. Azonban nem könnyű feladat kicsempészni, így a csempészek fiatal férfiakat bíznak meg azzal, hogy gyalogosan szállítsák azt. Ők a mochilerók, vagyis a hátizsákosok.

Minden percben valószínűleg több százan róják a hegyeket és az esőerdőket hátizsákjukban több ezer dollárt érő tiszta kokainnal. Ez a kokainipar egyik legveszélyesebb munkája.

Egy tizenéves fiú letép egy ágról egy nagy trópusi levelet. Lecsupaszítja a szárat, aztán mindkét kezét használva kifacsarja. Úgy csorog ki belőle a nedvesség, mintha egy kis csapból folyna – tiszta és létfontosságú. Egy sűrű dzsungellel borított terepen keresztül vezető út során annak ismerete, hogy melyik növény csillapíthatja a szomjúságot, egy kis túlélési technika.

Daniel egy mochilero – egyike annak a több ezer perui fiatalnak, akik illegális kokaincsomagjukkal átvágnak a három folyó – az Apurimac, az Ene és a Mantaro – völgyén, hogy titkos rejtekhelyekre vagy álcázott kifutópályákhoz juttassák el a kábítószert, ahonnan már más módon szállítják azt tovább. Az arrafelé csak Vraemként – a spanyol Valle de los Ríos Apurimac, Ene y Mantaro földrajzi név összevonásával – ismert hatalmas völgy egyike Peru legszegényebb régióinak.

Daniel itt lakik egy faluban a szüleivel és a testvéreivel, és 18 évesen már a kokainüzlet veteránjának számít. „14 évesen kezdtem el drogokkal foglalkozni” – mondja. „Megismerkedtem a helyi főnökkel, és megbíztak, hogy dolgozzam egy laboratóriumban, ahol a kokalevélből kokaint állítanak elő. 15 éves korom óta tudom, hogy hogyan kell használni a vegyi anyagokat. 17 évesen kezdtem el szállítani a kábítószert.”

Daniel legtöbb útja hosszú – két hétbe telik elérni a célállomást, és tíz nap az út vissza. 15 kiló kokaint visz. Ez értékes áru, a munkája pedig veszélyes – túl veszélyes ahhoz, hogy nyilvánosság előtt vállalja a személyazonosságát.

Peruban egy kilogramm kokain körülbelül ezerkétszáz dollárba kerül. Miamiban már hússzor ennyi a nagybani ára. A londoni vagy párizsi drogfogyasztóknak eladva már 75 ezer dollárt is elkérhetnek ennek az ártalmatlannak tűnő fehér pornak kilójáért.

Sok mochilero tíz-húsz fős kis csoportokban mozog. Azonban Daniel száz-százötven társával gyalogol, és együtt már ipari mennyiségű drogot szállítanak. Ezen utazások során észak felé hagyja el a völgyet. De olyan is van, amikor dél-keleti irányba indul, és Cuzco városa felé tartva elhalad a turisták mekkájának számító Machu Picchu mellett.

A mochilerók jól szervezettek és fel vannak készülve a támadásokra – érje őket akár az a rivális csoportok vagy a rendőrség részéről. „Az élen haladó srácoknak nagy fegyvereik vannak, például egy hosszú csövű Galil vagy egy Mauser. A sor végén lévőeknél pisztolyok vannak, például egy Browning. A sorok nagyon hosszúak, két-három méter van közöttünk. Ha támadás ér bennünket, akkor a sor elején lévőek esnek el először. Ha a végén vagy, és hallod a lövöldözést, akkor futásnak eredsz és menekülsz.”

Azt mondja, hogy korrupt rendőröktől vásárolnak lőszert, ami gyakran élelmiszer-maradékos vödrökben és a rendőrségi laktanyák mellett lévő szemétdombokon van elrejtve, a mochilerók onnan veszik ki.

Azonban a támadások és lövöldözések nem az egyetlen veszélyforrások. Maga a gyaloglás is fizikailag megterhelő, amelynek során ezek a fiatalemberek az ősi inka utakon megmásszák az Andok hegyeit, majd az érintetlen őserdőbe vágott csapásokon leereszkednek az Amazonas-medencébe. Ez kiszámíthatatlan lehet.

„Az egyik útvonalon egy hegy mellett mész el, és egy körülbelül 800 méteres szakadék tátong egy folyóval az alján. Olyan ösvényen vezet az út, amelyik olyan keskeny, hogy csak oldalazva, hátadat a sziklafalnak vetve, a hátizsákot elöl hordva lehet rajta haladni. Néha csúszós, és az emberek egyszerűen lezuhannak.”

Daniel nem mosolyog sokat. Arca feltűnően rezzenéstelen, még amikor beszél, akkor is. Alacsony és olyan izmos, mint egy harcedzett katona, és idősebb az éveinél. Minden úton, amit Daniel megtesz, három-négy mochilero életét veszti.

„Bevezettem a családomat és a barátaimat ebbe az üzletbe. De tízen közülük meghaltak. Voltak közöttük közeli rokonok, unokatestvérek, akiknek ugyanaz volt a vezetéknevük, mint nekem. Nagyon fájdalmas elveszíteni egy unokatestvért, aki valahol mögötted halad.”

A tíz fiatalemberből négyen a folyóba zuhantak, a többiek pedig kisebb sérüléseket szenvedtek, amelyek, miatt nem tudták folytatni az utat. Ha ellátták volna őket, akkor túlélték volna – ám kevés étellel és vízzel magukra maradva meghaltak.

„Ha megcsíp egy rovar, akkor fertőzést kaphatsz. Vannak olyan növények, amelyekkel ez gyógyítható, de azok nincsenek mindenhol. Vagy elesel és felsérted magad. Feldagad a lábad, és belilul. Nem tudsz járni. Elkezd rohadni a lábad, és hangyák másznak a sebbe. Nem tudsz továbbmenni a fájdalomtól. És senki sincsen, aki segítene rajtad – a többiek egyszerűen otthagynak. Így ér véget az életed” – mondja. „Az első napon még megpróbálsz rajtuk segíteni, de később már elfáradsz, és magad mögött kell hagynod őket.”

Ebben a munkaláncolatban senki sem felelős [érted], és senki sem törődik vele, ha meghalsz.” Saját életének elvesztésétől való félelem eddig még nem vette rá Danielt arra, hogy abbahagyja. A pénz túl nagy kísértés. Minden oda-vissza útért kétezer dollárt kap – többet, ha a saját fegyverét viszi magával. Ez a völgyben egy kisebb vagyon.

„Ha a veszélyeken jár az agyad, akkor lesznek veszélyek. Ha azon gondolkodsz, hogy meghalhatsz, akkor meghalhatsz. De ha nemet mondasz ezekre a gondolatokra, akkor a hit hegyeket mozgat.”

Kokavölgy

A kokacserje igénytelen növény – levelei nem különösebben szépek, és nem nő magasra. A Vraemben mindenütt ott van. Hatalmas ültetvények húzódnak ameddig a szem ellát. A Danielhez hasonló fiatalemberek ebben a kokakultúrában nőttek fel – része az életüknek.

A frissen szedett leveleket minden faluban rendszeresen nagy műanyaglapokra öntik ki. Mezítláb tapossák meg őket, és szétterítik, hogy kiszáradjanak a napon.

Vraemben a legtöbb gazda termeszt valamennyi kokát – és ez nem illegális. Az üzletek zsákszámra árulják a leveleket, és amikor megrágják őket vagy teát főznek belőlük, enyhe élénkítőszerek és étvágycsökkentők, és a magassági mámor enyhítésére is alkalmasak.

A kokaleveleket jövendőmondásra is használják. Sok perui számára ez a növény nagy tiszteletnek örvend, szent. Összeköti őket inka őseikkel és azokkal, akik náluk is korábban éltek.

De bár a kokatermesztés nem ütközik törvénybe, a levelekből illegális kokabázist csinálni, amiből a por formájú kokain hidrokloridot készítik. Természetesen a kábítószer-csempészeket is tilos ellátni levelekkel.

A völgy szívében fekszik Llochegua városa, ami kis, egymástól távol eső közösségek kereskedelmi központjául szolgál. A befolyó jövedelem egyetlen látható jelei azok a drága 4×4-es pick-up teherautók, amelyek a kábítószer-csempészek elengedhetetlen járművei szerte Latin-Amerikában.

Juan Carlos Bendezu Quispe polgármester azt mondja, hogy az ő körzetében a gazdák 90 százaléka kokát termeszt.

„Ez nagy probléma, de ez az egyetlen termény, ami eltartja az embereket. A kokát évente négyszer aratják. A kávét csak egyszer, és az ára is nagyon alacsony” – mondja. „Biztos vagyok benne, ha ön itt élne, ön is kokát termesztene, hogy ellássa a családját.”

„Llocheguában minden száz középiskolát végzett diákból talán ha tíz megy egyetemre, amit csak ketten vagy hárman fognak elvégezni. És a többi kilencven? Ők végül kokát kezdenek termeszteni.”

Sokan talán mochilerók is lesznek. A Vraemben előállított kokain legalább harmada az ő hátukon hagyja el a térséget. Míg Daniel nagy távolságokat tesz meg vele, és a völgytől messzire viszi, mások közelebbi, a dzsungel mélyén megbúvó kifutópályákhoz szállítanak.

Egy a bűnüldözéshez tartozó forrás elmesélte, hogy hogyan figyeltek meg októberben két héten át hét menetoszlopot, amelyek mindegyikét száz hátizsákos alkotta, „sorban haladva, mint a tehervonatok”.

Repülők érkeznek dollárezrekkel a fedélzetükön, és több mint háromszáz kiló kokainbázissal vagy kokainnal távoznak. Az elmúlt másfél évben több mint 250 illegális kifutópályát robbantott fel a perui különleges kábítószer-ellenes rendőrség és a hadsereg.

A megrongált leszállópályák kijavítása azonban csupán néhány napot vesz igénybe, és újak jelennek meg a legeldugottabb helyeken is. Napközben repülők zúgnak el Bolívia felé tartva, ami a Vraemből származó kokain fő elosztópontja.

A közutakon is mozognak kábítószerek. Azonban katonai és rendőrségi ellenőrző pontok vannak rajtuk, és az esős évszakban földcsuszamlások zárhatják el az utat. Egy jó erőben lévő, elszánt mochilero – mint amilyen Daniel is – talán jobb választás a világ egyik legdrágább fogyasztási cikkének a célba juttatásához.

Elfogott futárok

Luis Enrique Díaz parancsnok egy csúcsos, terepszínű sapka alól kukucskál ki, és egy a völgyoldalban az alant húzódó folyóig érő kokaültetvényt fürkészik.

Díaz, a perui kábítószer-ellenes rendőrségének parancsnoka komoly, határozott; ő Daniel ellenfele. „Intelligensnek kell lennünk ahhoz, hogy tudjuk, merre fognak menni a mochilerók, és el tudjuk vágni az útvonalaikat” – mondja.

„Gyakran ezek messzi vannak és nehéz őket megközelíteni. Elrejtőzünk, és várjuk, hogy rajtuk üthessünk. Néha négy-öt napig is ott vagyunk. Ezt csak így lehet csinálni. Ezeknél az embereknél fegyverek vannak, és készen állnak megvédeni a kábítószert. Így aztán rendőrök és mochilerók egyaránt halnak meg ezekben az összecsapásokban.”

A völgyben élők többsége ismert olyan embert, aki mindenféle magyarázat nélkül eltűnt, vagy olyat, akinek holttestére egy távoli helyen bukkantak rá.

Ez történt a 23 éves Alain Leónnal is, aki az Andok hegyei között fekvő Ayacucho városában lakó családjától távol élt. Alant azonban nem tűzharcban ölték meg, hanem leszúrták. Családjának azt mondták, hogy egy távoli faluban találták meg a holttestét, amin késszúrások voltak.

„Amikor felhívtuk a rendőrséget, ők azt mondták nekünk, hogy a következő két napig mehetünk érte, utána egy tömegsírba fogják temetni” – mondja Alain testvére, Richard. Azonban a család túl szegény volt ahhoz, hogy hazaszállíttassa a testét abból a hegyi városból, ahová vitték, és nem sikerült kideríteniük, hogy pontosan hová temették el a fiút.

Az, hogy nem volt rendes temetése, csak fokozta a fájdalmukat, különösen Alain anyjáét, Eduarda Ramirez de Leónét, aki még mindig nem adta fel a reményt, hogy a fia még mindig életben van valahol. Ez egyfajta rémálom.

Alain azt mondta a családjának, hogy fuvarozóként dolgozik a hegyi városok között. Régebben azt mondogatta, hogy pénzt akar szerezni bármi áron, saját autót szeretett volna venni. „Nagyon ambiciózus fiatalember volt” – mondja Richard.

Fogalmuk sem volt róla, hogy drogügyletekbe keveredhetett, de a falu, ahol megtalálták, a mochilerók egyik útvonalán fekszik. Valószínűleg mochileróként dolgozott, és egy rivális csoporttal vagy bűnözői bandával való összetűzésben vesztette életét, akik el akarták lopni a szállítmányát.

Vannak más veszélyek is, amelyek hamar véget vethetnek egy mochilero karriernek.

Andahuaylas városát a „Fehér Városnak” becézik, nem nehéz kitalálni, hogy miért. A város körül új, modern házak vannak, sok közülük üres, és rájuk ragasztott felirat hirdeti, hogy a hatóságok lefoglalták őket. Az ingatlanok az egyik módja a pénzmosásnak Peruban.

A börtön a város szélén van. Az őrtornyok és a szögesdrót ellenére, a gondosan kékre és sárgára festett falak vidám megjelenést kölcsönöznek neki a délutáni napsütésben.

Odabent egy nagy Krisztus ábrázoló festmény látható az egyik falon. A 332 rabnak több mint a fele kábítószerekkel kapcsolatos bűncselekmények miatt tölti a büntetését, és közülük is több mint a felük hátizsákosok. Harmincheten közülük nők. A tinédzserektől középkorú anyákig minden korosztályból vannak köztük, még nagymamák is, akiket kokain gyalogos vagy közúti szállításáért ítéltek el.

Roxanának ártatlannak ható friss, nyitott arca van. 26 éves halk szavú nő, aki kokainbázis-csempészésért 12 éves börtönbüntetését tölti, az enyhítés lehetősége nélkül. Amikor elkapták, ruhája alatt a testére kábítószertömbök voltak ragasztva.

„Egy magánegyetemen tanultam számvitelt, és kellett a pénz a tanuláshoz szükséges anyagokra. A szüleim nem tudtak segíteni, mert szegények, és egyébként is független szerettem volna lenni” – mondja.

Egy nő, Roxana egyik ismerőse, ajánlotta neki a munkát, hogy szállítson kokát Andahuaylasból Cuzcóba. Hárman voltak. Először pár órás úton gyalog kellett elhagyniuk Andahuaylast fel a hegyekbe az éjszaka közepén, hogy elérjék a felvételi pontot. Amikor már náluk volt a szállítmány, közúton folytatták az útjukat különböző járművekkel. Az oda-vissza út egy hét volt, és Roxana, aki akkor ment először, még számos alkalommal tette ezt meg.

Amikor öt évvel ezelőtt egy taxiban megállította a rendőrség 12 kiló kokainbázist vitt, amely több ezer dollárt ér. Neki azonban csupán száz dollárt fizettek ezekért az utakért. „Szükségem volt a pénzre, hogy fizetni tudjam a számláimat. De most már látom, hogy az a szervezet kihasznált” – mondja. Roxana mindent megbánt. „Semmi sem szebb a szabadságnál” – fogalmaz.

A férfiak létesítményében, ami közvetlenül a nőké mellett van, 139 rab tölti a büntetését kábítószerekkel kapcsolatos bűncselekményekért, a nagy többségük mochilero.

A limai amerikai nagykövetség által alapított kábítószer-ellenes szervezet, a Cedro két évvel ezelőtt készített egy felmérést a börtönben raboskodó fiatalok, férfi mochilerók körében, és azt állapította meg, hogy a legtöbbjük nem fejezte be a középiskolát, és fogalma sem volt a rá váró büntetésekről.

„A legtöbben tudták, hogy bűncselekményt követnek el” – mondja a jelentés szerzője, Laura Barrenechea. „De nem értették, hogy a bűncselekményt súlyosbítja, ha három főnél nagyobb csoportban mennek együtt, vagy ha bármelyiküknél fegyver van. Így aztán végül akár tizenöt éves börtönbüntetést is kaphatnak.”

Kiemeli, hogy bár a börtön teli van mochilerókkal, egyetlen drogbárót sem fogtak el. A Vraemben a kokainüzletet helyi szinten klánok és családok tartják kézben. A helyieknek van elképzelésük arról, hogy kik ők, de a fajsúlyosabb kábítószer-kereskedők láthatóan mindig megússzák a börtönt.

„És van egy fontos részlet” – mondja Laura Barrenechea. „A legtöbb mochilero azt mondta nekünk, hogy rendőrség tipp alapján kapta el őket. Gyakorta fordult elő, hogy korábban kijelentették, hogy szakítani szeretnének az üzlettel, és az utolsó útjukra indulnak. Ez tette őket kiszolgáltatottá. És a gyanú szerint a főnökeik játszották őket a rendőrség kezére.” Úgyhogy ha egy mochilero vissza akar vonulni, azzal azt kockáztatja, hogy feláldozhatóvá válik.

Talán azért is kerülnek rendőrségi műveletek célkeresztjébe, mert a főnökeik elárulják őket, hogy eltereljék a figyelmet egy másik útvonalon szállított nagyobb szállítmányról. „Sokan ezt gondolják” – mondja Barrenchea. „Hogy az ő kis csoportjukat feláldozták, hogy egy fontosabb kokainszállítmány szabadon távozhasson a Vraemből.”

Koka vagy kakaó?

Pichari városa felett magasan a hegyoldalon a talaj olyan színű, mint a gyömbéres keksz.

Francisco Barrantes és felesége, Victoria Canchari ellenőrzik a kokaültetvényüket. A férfi a hüvelyk- és mutatóujja között dörzsöli a leveleket, és egy lepkefelhő száll fel az egyik bokorból.

Ez rossz jel – a leveleket pusztítják. Ez azt jelenti, hogy a perui állami kokaügynökségnek, ami legális termékekhez vásárolja fel a leveleket, nem fognak kelleni. A hibás levelek egyetlen vásárlói a drogbűnözők lesznek.

Azonban Francisco Barrantes nem csupán lepkék által megrágott leveleket ad el a kábítószer-kereskedőknek, a terménye nagy részét nekik adja el. „A törvény szerint a kokatermesztőknek az Enacónak kellene eladniuk a kokájukat. Az ügynökség azonban sokkal kevesebbet fizet, mint a bűnözők. És a kábítószer-kereskedők helybe jönnek, és itt veszik meg, ami sokkal egyszerűbb számunkra” – mondja. „Nincs értelme, hogy alacsonyabb áron az Enacónak adjuk el a kokánkat.”

A völgybeli Kokatermelők Egyesületének főtitkáraként nagyon is ismeri a tágabb képet. Ismeri azokat a családokat, akiknek fiai a hátizsákos útvonalakon lelték halálukat. „Sajnálatos módon én akaratlanul is partner vagyok ebben az üzletben. Tudom, hogy az a koka, amit eladok végül a fiatal helyi mochilerók hátizsákjában végzi. Azt is tudom, hogy milyen hatása van mindennek más országokban.”

Ezért Barrantes egy közös kormány által szponzorált kokahelyettesítési programot tervez. A kormány agrármérnököket küld majd, hogy tanácsokat adjanak a koka kávéval és kakaóval való felváltására. A sors iróniája, hogy ezek azok a termények, amelyeket harminc évvel ezelőtt itt jellemzően termesztettek.

A kokáért hagytak fel velük, amelynek a szükségletei sokkal kisebbek, amikor a Vraem háborús övezetté változott az 1980-as években. A Sendero Luminoso (Fényes Ösvény) maoista gerillaszervezet éveken át harcolt a perui fegyveres erők ellen. Ők együtt véres káoszba taszították a völgyet és a benne élő embereket.

Kisszámú Sendero Luminoso-gerilla még mindig működik a Vraemben. Ők is benne vannak a kábítószer-kereskedelemben, és ellenőriznek néhányat a hátizsákos útvonalak közül.

Jelenlétük megmagyarázza, hogy miért nincs kényszerrel történő kokairtás a völgyben, ahogyan máshol Peruban. Tavaly több mint háromszáz négyzetkilométernyi kokát pusztítottak el az északabbra fekvő kokatermesztő régiókban.

Peru kivívta az Egyesült Államok elismerését, még ha a program nem is mért látható csapást a kokaintermelésre. A gazdasági felsőbbrendűség miatt, amit a koka a völgyben élvez, nem meglepő, hogy a gazdák ellenállnak az irtásnak.

Francisco Barrantes azt mondja, hogy társadalmi elégedetlenséget válthat ki, ha erőltetik. A háború alatt ő egyike volt annak a több száz campesinónak, akik csatlakoztak a helyi milíciához, hogy harcoljanak a Sendero Luminoso ellen.

Mostanra a szövetségek megváltoztak – a Sendero kijelentette, hogy támogatni fogja a kokatermelőket, ha a kormány ügynökei megérkeznek, hogy kihúzzák a kokabokrokat.

Úgyhogy ez patthelyzet. A kokatermesztés folytatódik a völgyben, és Daniel, a mochilero még mindig benne van az üzletben. De talán már nem sokáig. „Amikor lesz elég megtakarításom, akkor abbahagyom” – mondja.

A drogüzletből származó pénzből Daniel a családját eteti, de sok más hátizsákoshoz hasonlóan tudja, hogy fő motivációja, ami miatt ezt a munkát csinálja, az az, hogy fizesse az oktatását. A családom támogat engem. Azt mondják, hogy egyelőre folytassam a bizniszt, és jövőre a tanulásnak szentelhetem magam.”

Daniel eddig 15 ezer dollárt gyűjtött, vett egy kis telket és egy kis házat. Kimaradt az életéből a tinédzserkor, és azóta is a végsőkig összpontosít.

„Nincs időm arra, hogy az utcán lógjak. Volt egy barátnőm, de már nincsen. Ettől a munkától a barátnőd nem boldog. És ha nem viszed el szórakozni, akkor ki fog kimozdulni vele? Végén esetleg megcsal téged. Úgyhogy jobb egyedül lenni és a munkára koncentrálni.”

Daniel jogot szeretne tanulni az ayacuchói egyetemen. Azután vissza akar térni, és polgármester lenni. „Öt év múlva már befejezem az egyetemet, és azon fogok dolgozni, hogy megváltoztassam a falumat, aztán a völgyet, majd a régiót és Peru többi részét. Nem fogok részt venni a drogbizniszben, hanem azon fogok gondolkodni, hogy hogyan változtassam meg az országomat” – mondja bátran.

És nemcsak a völgyre, de Peru számára is van egy radikális elképzelése. „A szívemben azt az álmot dédelgetem, hogy ezt az egészet megváltoztatom, hogy ne csak kábítószereket termeljünk. Öt éven belül legalizálhatnánk a kokát, és új piacokat keresnénk, és gyógyszereket állítanánk elő és exportálnánk más országokba.”

Ez Daniel terve. Kétségtelen, hogy sok ideje van ezen gondolkodni, amikor Peru legnehezebb terepét rója.

Azonban a kokainkereskedelem beépült Daniel DNS-ébe. Gyerekkorától kezdve koka vette körül – szedte, szárította, feldolgozta, csomagolta, szállította, az életét kockáztatta érte, és egy csomó pénzt csinált belőle.

Vajon képes lesz-e maga mögött hagyni ezt az életet? Fogják neki hagyni? Nagy erők működnek a völgyben. Talán vannak olyan emberek, akik úgy döntenek, hogy Daniel túl sokat tud.

És mennyi az esélye, hogy mochileróként életben marad az év végéig?

További hasonló cikkekért látogassa meg a Latin-Amerika társaság oldalát!