A csimpánzok most már nem csak eszközöket használnak, gyászolnak, területért háborúznak, bonyolult rendszerben kommunikálnak, illetve altruizmusra is képesek, de még köveket is halmoznak fel bizonyos fák tövében, ami egyfajta primitív spiritualizmus példája lehet. Bár a főemlősök ettől még nem lesznek „szőrös kis emberek”, egyre nehezebb behatárolni, hogy pontosan mi is az, ami különlegessé tesz minket.
4-7 millió évvel ezelőtt létezett egy főemlős faj, ami a csimpánzoknak és az embereknek is őse. Mivel evolúciós utunk során tőlük váltunk el legkésőbb, a csimpánzokat tekintjük legközelebbi rokonainknak az állatvilágban – DNS-ünk 98,8%-a egyezik. Minél többet tudunk tehát róluk, annál többet tudunk a közös ősünkről, és ennek megfelelően az emberi evolúcióról is. Az állatok fejlett tanulási folyamatai miatt a főemlősökkel kapcsolatos kutatások emellett például a mesterséges intelligencia fejlesztéséhez is hasznosak lehetnek. Az évek során egyre több, korábban kizárólag az emberre jellemző viselkedésmintákat mutató csimpánzokról szóló eredmény látott napvilágot.
Úgy tűnik, a csimpánzok mind az öt, az emberekben megfigyelhető öt személyiség-dimenziót – az extraverziót, együttműködést, lelkiismeretességet, neuroticizmust, nyitottságot – mind mutatják. A főemlősök az emberekhez nagyon hasonló módon terjesztik és örökítik egymás között a tanult viselkedésformákat és kulturális elemeket: ennek egyik eredménye, hogy különböző közösségek drasztikusan eltérő módon oldanak meg különböző problémákat. Az Emory Egyetem kutatói két csimpánzcsoport egy-egy, a többiek közt népszerű egyedének különböző módon tanították meg egy bizonyos „ételrejtvény” (nehezen hozzáférhető helyen eldugott étel) megoldását: vagy megemelték a barikádot, vagy addig bökdösték, amíg egy másik úton ki nem esett az étel. A kiválasztott egyedeket megfigyelve a két csoport hűségesen követte a két különböző technikát. A barikádot felemelő csapat egy idő után felfedezte az egyszerűbb, bökdöső technikát, mégis visszatértek az eredetihez, bizonyítva, hogy hagyománykövetésről van szó.
Bár a klasszikus értelemben vett nyelv valóban csak az emberi faj számára létezik, a bonobók és a csimpánzok is képesek bonyolult jelnyelvvel kommunikálni, alapvető arckifejezéseik pedig nagyon hasonlítanak az emberekéhez. Használnak hangjeleket is, de nem szavakban, mint az emberek, inkább a mimikával egy szinten, érzelmeik kifejezésére. Figyelemre méltó módon a csimpánzok jelnyelvhasználata közben ugyanaz az agyterület aktiválódik, mint az embereknél beszédkor. A bonobóknál és a csimpánzoknál hasonló arckifejezéseket és hangokat figyeltek meg, de a gesztusok nagyban különböztek fajokon között és fajon belül is, gyakran a kontextustól függően. Ez arra utal, hogy az emberek már jóval a verbális kommunikáció előtt használtak jelnyelvet. Az emberek csimpánzokkal közös testi jele lehet a fejrázás, amely a jelek szerint rokonainknál is nemet jelent.
Eszközhasználat
A csimpánzok főleg fabotokat és köveket használnak, elsősorban élelemszerzésre. Ezeket a primitív, de sokoldalú eszközöket nem csak praktikus célokra használják: egy ugandai nemzeti parkban az állatok – különösen a fiatal nőstények – gyakran hordanak maguknál botokat, „mintha csak babák lennének”. A „bothordás” megszűnik, amikor utódaik születnek. Érdekes még, hogy ezt a viselkedést egyetlen másik csimpánzközösségben sem figyelték meg, így lehetséges, hogy a viselkedés csak a helyi kultúra részeként alakult ki. Kőeszközöket, például kalapácsot is megfigyeltek náluk. A kutatók sokáig azt gondolták, hogy ez utóbbit csak az emberek utánzása nyomán sajátították el, egy 2007-ben napvilágot látott elefántcsontparti lelet viszont 4300 éves csimpánz-kalapácsokat tartalmaz – abban az időben pedig még nem műveltek földet Elefántcsontparton.
https://www.youtube.com/watch?v=VsZy8U0UXrM
A szavanna csimpánzai (ahonnan valószínűleg az emberek is származnak) képesek lándzsát készíteni, és nappal faodvakban alvó fülesmakikra vadászni. A fákról letört ágat megszabadítják a mellékágacskáktól, majd a fogaikkal hegyes véget faragnak neki. Érdekes módon ez főleg a fiatalokra és a nőstényekre jellemző, akik valószínűleg így kompenzálnak testi erőben jelentkező hátrányukért. Bár huszonkét megfigyelt próbálkozásból csak egy volt sikeres, a kutatók szerint ez még így is kevesebb energiát igényel, mintha „normálisan” kellene elkapni a prédát.
Egy 2006-os, az örömtűzgyújtások idején végzett megfigyelés szerint a csimpánzok képesek voltak megbecsülni a tűz terjedési irányát, tűz és nyugodtan, pánik nélkül kikerülték. A kutatók szerint a tűzhasználathoz vezető három lépés annak ismerete, valamint viselkedésének előre látása és a már égő tűz kontroll alatt tartása (Jill Pruetz főemlőskutató szerint erre megvan az intellektuális képességük), illetve a gyújtás képessége. Utóbbi jelenlegi ismereteink szerint emberi segítség nélkül nem lehetséges – a főemlősök kézügyessége ugyanis jelentősen az embereké alatt maradt, ami komoly a tűz- és általában az eszközhasználatban is vezető úton.
Kooperáció és altruizmus
Sok állatfaj dolgozik együtt – például területük védelmében –, de erőfeszítéseik legtöbbször egymástól függetlenek, csupán a közös cél köti össze őket. A csimpánzok ezzel szemben bizonyítottan egymást figyelembe véve tevékenykednek. Egy kísérletben például a párokba rendezett állatoknak szőlőszemeket kellett egy dobozból egy tálcára tolniuk, ahonnan aztán mindketten ehettek belőlük. Az egyiknek tartania kellett a tálcát, míg a másik beletologatta a szőlőszemeket egy bot segítségével, ám mindkét eszközt az egyik csimpánz kapta meg. Tizenkettőből tíz esetben rájöttek, hogy az egyiket oda kell adniuk a másiknak.
A csimpánzok esetenként akkor is segítenek egymásnak, amikor nem származik belőle közvetlen előnyük. Az altruizmusnak nevezett viselkedésforma racionális szempontból előnytelennek tűnik, hiszen mások életképességét növeli, ráadáusl gyakran saját életképességünk rovására. Sokáig úgy gondolták, hogy az önzetlenség emberi sajátosság, mivel bár több példát láttak spontán altruista viselkedésre más főemlősök esetében nem sikerült kontrollált kísérletekben reprodukálni. Egy 2011-es kutatás abból indult ki, hogy a korábbi próbálkozások túl bonyolult rendszereket építettek fel, így sokkal inkább az eszközhasználó intelligenciát mérték az önzetlenség helyett. Az általuk felállított kísérletben egymáshoz közeli szálláson élő csimpánzok egy dobozból kihúzott tárgy felmutatásával döntöttek arról, hogy szomszédjuk is, vagy csak ők maguk kapjanak banánt. Az állatok egyértelműen a „szociális” lehetőséget választották, különösen, ha a másik állat felhívta magára a figyelmet, viszont kevésbé, ha a szomszédjuk nyomás alá helyezte őket (például folyamatos kérleléssel).
A csimpánzokkal végzett ultimátum-játékok (melyben a párokba rendezett kísérleti alanyok közül az egyiknek kell elosztania köztük bizonyos értéket, a felajánlott alku visszautasítása esetén azonban egyikük sem kap semmit) arra is rávilágítottak, hogy igazságosság-érzetük is van. A játék érdekessége, hogy bár a logika azt diktálja, hogy bármilyen kevés jutalmat elfogadjunk, az emberek gyakran visszautasítják a 10-20% alatti részesedést. A csimpánzok ebből a szempontból racionálisabbak nálunk, mivel nem utasították vissza az egyenlőtlen ajánlatokat, viszont sziszegéssel és vízköpködéssel fejezték ki nemtetszésüket. Az állatok nagy része fukaron kezdett, de később áttért az egyenlő elosztásra. A 3-5 éves gyerekekkel végzett kísérlet nagyon hasonló eredményt hozott.
A nyugat-afrikai Taï erdő mostoha körülményei között olyan eseteket is feljegyeztek, amikor árva csimpánzkölyköket tőlük teljesen független, nem rokoni felnőttek fogadtak örökbe. A tizennyolc eset felében ráadásul az örökbefogadó szülők hímek voltak. (Egy esetben később kiderült, hogy a genetikai apa fogadta örökbe az árvát.) Lehetséges, hogy az ilyen esetek azért ritkák más közösségekben, mert ahol több az étel és kevesebb a ragadozó – például fogságban – ott nagyobb az esélye, hogy a fiatal csimpánzok egyébként is életben maradnak, így kisebb a nyomás az örökbefogadáson.
Háború és gyász
Bár a háborúhoz szükséges szervezett agressziót általában az embereknek tulajdonítják, a területszerzésre irányuló halálos rajtaütést többször megfigyelték csimpánzoknál is. A közösség területének határán a hímek csoportokban, lopakodva járőröznek. Ha a határon a szomszédos terület hímjeivel találkoznak egyenlő létszámb esetén általában mindkét „osztag” visszavonul, néha rövid, döntetlen harc után – egyértelmű fölény esetén viszont megtámadják az idegeneket, gyakran halálos kimenetellel. A nőstényeket nem ütik olyan erősen, a kölyköket viszont általában egy gyors harapással kivégzik.
A viselkedés előnye egyértelmű, hiszen a győztes közösség kiterjesztheti a területét a vesztesére, így több élelemhez, a hímek esetében pedig több nőstényhez is jutva. Egyesek szerint az emberi kooperáció is a közösségek közötti versengés miatt, a közös ellenséggel szembeni egyre hatékonyabb összefogás során alakult ki. Érdekes viszont, hogy a bonobók híresek békés természetükről – ez valószínűleg az élőhelyükön tapasztalt bőséges élelemforrásokhoz köthető.
Szintén kísértetiesen hasonlít az emberéhez az, ahogyan a csimpánzok a közösség haldokló és halott tagjaihoz viszonyulnak. Egy skóciai szafari parkban meghalt idős nőstény közössége annak utolsó napjaiban feltűnően csendes volt, és gyakran az ötven éves állat közelében aludt el. Közvetlenül a halála előtt a többi csimpánz különösen gyakran simogatta, közvetlenül halála után pedig egyikük „életjeleket keresve” mozgatta a tetem végtagjait, majd ugrálni kezdett a testen. Ez utóbbi a kutatók szerint a halál miatt érzett düh és frusztráció kifejezése, vagy esetleg újraélesztési kísérlet lehetett. A halott nőstény lánya egész éjszaka anyja mellett maradt, reggel pedig a csimpánzok eltávolították a szalmát a testről, és csöndben végignézték, ahogy a gondozók elszállították a maradványokat. Később napokig nem aludtak az egyébként népszerű alvóhelynek számító helyen, ahol az idős nőstény meghalt, és hetekig kevesebbet ettek, illetve csendesebbek is voltak. Egy másik példa a csimpánzok gyászára a nőstények azon szokása, hogy halott kölykeik mumifikálódó tetemét hetekig, akár hónapokig a hátukon hordják. A tudósok szerint ennek oka lehet a különösen erős kötelék, amely a csimpánz-anyákat a gyerekeikkel összeköti, és amely normális esetben megakadályozza, hogy félbehagyják a felnevelésüket.
Az emberi választól drasztikusan különbözik viszont, hogy a csimpánzok gyakran felfalják a halott kölyköket, és még a guineai Bossu erdőben is – ahol valószínűleg a közösség vegetarianizmusa miatt nem kerül sor erre – az anyai „elengedési folyamat” során a többi, élő kölyök gond nélkül játszott az ideiglenesen magára hagyott tetemmel.
Kődobálás
A legújabb emberinek tűnő viselkedésforma egy Guineában elhelyezett, úgynevezett „kameracsapda” felvételén található. (A rendszer lényege, hogy azonnal elkezd felvenni, ha mozgást érzékel.) Egy nagy hím csimpánz körbepillant, majd felemel egy követ, és teljes erőből egy fához vágja. A környéken több fán is találtak a felvételhez hasonló nyomokat, és több alatt kőkupac gyűlt össze. Az új jelenség azért különleges, mert nem köthető egyértelműen semmilyen táplálék-vagy státusszerzési előnyhöz. Ezzel szemben a kőkupacok hasonlítanak az emberek által az őskorban területhatárként, vagy szentként tisztelt fák alatt hátrahagyottakhoz. A kutatók átkutatták az egész Afrikát Guinea nyugati partjától Tanzániáig, de csak nyugaton találtak bizonyítékot a kődobálásra. (A kifejezés nem egészen helytálló, mert egyes helyeken nem dobják, hanem csak leteszik a követ a fa mellé.)
https://www.youtube.com/watch?v=iEQOThqq2pk
A kutatóknak három elképzelése is van. Az egyik szerint a kődobálás a hímek párzáshoz köthető önmutogatásával hozható kapcsolatba. Ez különösen valószínű olyan területeken, ahol kevés a vastag gyökerekkel rendelkező fa, amelyeken az állatok egyébként dobolnának. Ha pedig egy fáról tudható, hogy hatásos hangot ad, természetes, hogy a hímek visszajárnak hozzá. A második elképzelés szerint a kőkupacok – úgy, mint az ősember esetében is – területhatárokat jeleznek, ennek teszteléséhez azonban össze kellene hasonlítani az ismert határokat a kupacok helyével.
A harmadik elképzelés a nyugat-afrikai bennszülöttek és több, az egész világon szétszóródott embercsoport szent fák alá hordott kőkupacaihoz hasonlítja a csimpánzok által kialakítottakat. Ez felveti annak a lehetőségét, hogy a főemlősök spiritualitásának kezdeteit látjuk. Ezt támasztja alá, hogy egyes helyeken nem is dobálásról van szó, és néha nőstények és gyerekek is részt vesznek benne – igaz, a hímeknél ritkábban.
Csak emberi sajátosságok?
A tudósok által levont tanulság az, hogy a legtöbb, korábban emberi jellemzőnek hitt viselkedés gyökerei megtalálhatóak a csimpánzoknál is, csak sokkal kevésbé fejlett formában. A mértékbeli különbségen kívül pedig még mindig létezik néhány kisebb-nagyobb különbség, amely egyértelműen elhatárol minket az állatvilágtól és a csimpánzoktól.
Ilyen például a nyelv. A szimbólumhasználatuk, így valószínűleg általában a gondolkodásuk nem olyan elvont, mint az embereké, és természetesen szavakat sem használnak. Az emberek általában a szociális normáknak megfelelően kontrollálják viselkedésüket, a csimpánzok viszont impulzívan kommunikálnak, azonnal hangot adva például éhségüknek vagy dühüknek. Továbbra is az ember az egyetlen egyenesen álló, szőrtelen főemlős, és természetesen az agyunk is sokkal nagyobb, mint bármelyik állatnak. Egyedül vagyunk a ruházkodással és a tűzhasználattal is. Az állatvilágtól drasztikusan különböző pont még az utódgondozás, amelyben a csimpánzoknál egyértelműen csak a nőstények vesznek részt, akik – ellentétben az emberek nőivel – egészen halálukig termékenyek. Az örökbefogadási példában a hímek ugyan gondozták az árvákat, de ezt a nőstények szerepét átvéve, és nem azt kiegészítve tették.