Közeledik az év vége, és egyre távolodnak a párizsi merénylettel kapcsolatos híradások. A nyugati médiában sorra jelennek meg az információk újabb, az ISIS-hez köthető kisebb-nagyobb terrorakciókról. Nem készült azonban még olyan elemzés, ami egységesen mutatta volna be a történteket és a helyzet jelenlegi állását.
Az Iszlám Állam sikere
Az ISIS, vagy IÁ vezetője Abu Bakr Al-Bagdadhi (Ibrahim Kalifa) 2014. június 29-én kiáltotta ki saját magát kalifának, az iraki határon túli terjeszkedések nagy része ezek után kezdődött. Az ISIS mindeddig a Közel Keleten és Egyiptomban tudott tartós sikereket elérni, főként a helyi ellentétekre való rátelepedéssel. Irakban például először szunnita területeken szereztek maguknak támogatottságot, mivel a hadsereg nagyrészt síita tagokból állt. Kezdetben a környező területeken is ezt a konfliktust használták ki – közvetlen területi terjeszkedés határait ezzel el is érték. Erős hívószót jelentett azonban az iszlám világban az, hogy kilencven év után újraéledt a kalifátus intézménye.
Az első kalifa, azaz világi hatalommal is felruházott vallási vezető Mohamed próféta („Isten küldötte”, arabul raszúl Allah) volt, akinek halála után nem volt kire szállnia az egyházi főhatalomnak. Mivel élete utolsó éveiben Abu Bakrt bízta meg az ima vezetésével, ezért a pozícióra később őt jelölték ki – az ő nevét vette át az ISIS jelenlegi vezetője. Abu I-Abbász az asz-Szaffáh (vérontó) nevet viselő kalifa idejében a korábbi, Omajjád dinasztiát kiirtották és később, az Abbászida korban Bagdad lett a Kalifátus székhelye. Ettől a korszaktól vált szokássá az uralkodói melléknevek használata is, mint például al-Manszúr (Isten által győzelemre segített). Az Oszmán Birodalom hódításainak következtében a kalifátus a szultánra szállt át, és egy ideig a két hatalom egymással összeforrva hagyományozódott az uralkodói dinasztia tagjaira. VI. Mehmed után szétvált a két ág, hiszen szultánt nem választottak, a kalifa rangot viszont unokatestvére, II. Abdul-Medzsid kapta meg. Ezzel ő lett a százegyedik kalifa, címét 1924-ig viselte.
Az iszlámnak két fő ideológiáját követik szerte a világban: egyik a szunnita hagyomány (90%), a másik pedig a síita (10-13%). Ezen kívül léteznek kisebb tábort magukba olvasztó ideológiai irányok is: ilyen például a háridzsiták hagyománya. A szunniták a „bevett szokás és a közösség követői”, akik a próféta cselekedeteit és szokásait követik – a síiták ezzel szemben azt vallják, hogy a próféta halála után a hagyomány átszállt politikai utódjaira. Az ő ideológiájukat osztja például a libanoni Hezbollah nevű szervezet is, mely az országban jelentős politikai erőt képvisel, de az USA, Kanada és Izrael terrorszervezetként tartja számon. A szunniták a Hezbollah (és a hozzá hasonló szervezetek tevékenységét) ellenállási mozgalomként értelmezik.
Az ISIS a szunnita irányvonalat követi a háridzsitákra jellemző szó szerint értelmezett dzsihadista vonásokkal fűszerezve, így egészen sajátos világnézetet vall magáénak.
Párizs óta a világ
Nem a november 13-i volt az ISIS utolsó akciója: néhány napja például Szíriában rántott magával a halálba tizenhat embert két öngyilkos merénylő Homs városában. A bomba először egy kórház közelében robbant, majd pár perccel ezután egy közeli boltban ismétlődött meg az eset.
December 6-án, Szent Miklós napján San Bernardinoban (Dél-Kalifornia) csapott le a terrorszervezet, a lövöldözésben 14 ember meghalt és 21-en megsérültek. A kapcsolat néhány szakértő szerint még mindig nem egyértelmű – annak ellenére sem, hogy az ISIS magára vállalta a merénylet elkövetését. A fentiekhez hasonló események csak a jéghegy csúcsát képezik, hiszen a rendőrség Európa- és Amerika-szerte fokozott készültségben áll, és folyamatosan zajlik a gyanús emberek átvizsgálása is. December 15-én például egy harmincéves marylandi férfit tartóztattak le mivel 9 000 dollár értékű támogatást fogadott az ISIS-től egy terrortámadás finanszírozására. A történtek hatására természetesen az ellenállás is egyre inkább fokozódik, és nem csak Európában tapasztalható a növekvő bevándorlás-ellenesség: Amerikában a véleményváltozást jól mutatja például az aktuális kérdésekkel foglalkozó deiszlamizációs irodalom megjelenése és annak fogadtatása is.
Egyedi fordulat a történetben, hogy nem csak a különböző államok kormányai, de szintén illegális szervezetek is beszálltak az ISIS elleni harcba. A szicíliai maffia például azt üzente a terrorszervezetnek, hogy ha beteszik a lábukat New Yorkba, akkor meg fogják védeni az ott lakókat – illetve azt is közölték, hogy sokkal jobb eszközeik vannak erre, mint például az FBI-nak, ami jóval lassabban oldja meg az egyes problémákat és nem rendelkezik kellő „emberi intelligenciával”. Giovanni Gambino, a szicíliaiak feje szerint mindennek megvan a maga jó, rossz és csúf oldala, és a maffiát nagyon sok alaptalan támadás éri. Az Iszlám Állam terroristái Szicíliában eddig nem szerveztek terrorakciót, amit ő szintén az illegális szervezet érdemének tart.
A kijelentés csak elsőre tűnhet meggyőzőnek. A korábbi, párizsi terrorral kapcsolatos cikkekből például éppen ennek az ellentéte derül ki: az olasz törvényellenes szervezetek örömmel nyújtanak segédkezet az országukon keresztüláramló terroristáknak – amennyiben azok megfelelően honorálják ezt. Egy volt SISMI-ügynök (olasz katonai kémszervezet) szerint ennek ellenére a maffiának valóban érdekében áll megvédenie a területét, hiszen – mint mindenki más az országban – magának szeretné megtartani a terror monopóliumát. Ez összefüggésben áll például a tömegközlekedéssel, nagy bevásárlóközpontok és repterek megfigyelésével. Az ex-ügynök szerint az állampolgárok védelmének biztosítása nagyban függ az informális, szervezett bűnözőkkel fenntartott állami kapcsolatoktól.
Az Anonymous hackercsoport szintén ellentámadást hirdetett az Iszlám Állam ellen, amikor az lecsapott a francia fővárosban. Annak ellenére, hogy sokan nem veszik elég komolyan a névtelen és arctalan hacker-világszövetséget, egyre több bizonyíték halmozódik fel arra vonatkozóan, hogy valós hatalommal rendelkeznek. A tagok között nem csak lelkes „hobbi-jogvédők” vannak, hanem olyan szakemberek is, akik korábban valamilyen titkos szervezetnél vagy katonaságnál szolgáltak. A fejlett technológia miatt elengedhetetlenné vált a hozzáértők segítsége, és a szicíliai maffia esetéhez hasonlóan ebben az helyzetben is fennáll az az igazság, hogy a hivatalos szerveket sokszor túlságosan lelassítja a bürokrácia súlya, míg az illegális vagy épp a szürke zónában mozgó szövetségeknek nincsen szükségük aláírásokra vagy engedélyekre, hanem akár azonnal tudnak cselekedni, ha a helyzet megkívánja ezt. Herbert Lin, a Stanford egyetem kutatója is ezt emeli ki, mint az Anonymous hatékonyságát garantáló tényezőt. Bár a szervezetnek nincs akkora hatalma, mint az NSA-nek, akik például képesek drága hardvereket is a szolgálatukba állítani (és alkalmazni ezeket a terroristák eszközein – ami jelentős veszéllyel jár, és közvetlen beavatkozást igényel), jelentős akadályt gördíthetnek a terroristák elé. November végén például több olyan tervezett akciót is felfedtek, amelyekből aztán (vagy mert tévesek voltak az adatok, vagy – ami valószínűbb – mert így a hatóságok képesek voltak megakadályozni őket) egy sem valósult meg. Lin szintén alátámasztja azt az információt, hogy – bár nem szívesen – az amerikai állam minden bizonnyal használja ezeket az információkat, és annak ellenére, hogy nem az Anonymous fogja eltörölni az Iszlám Államot a térképről, valószínűleg ténylegesen rá is szorulnak az általuk nyújtott információkra.
Van-e okunk félelemre?
Egyszer már megtörtént, hogy az arab világ kiterjesztette hatalmát Európára is. A Cordóbai Kalifátus (al-Andalusz) annak idején egész Dél- és Közép-Spanyolországra kiterjedt.
Szakértők szerint a terroristáknak két fajtája van: az egyik típusba a szervezett bűnözők, a másikba a magányos farkasok tartoznak. Utóbbiak esetében több tényező is közrejátszik abban, hogy merényleteket követnek el: gyakran úgy hiszik, hogy jelentős számú rokonlelkű ember áll mögöttük, akik a merénylet után hasznosnak tartják majd a tevékenységüket. Ezt persze nem csak úgy lehet érteni, hogy valamilyen elismerésben részesítik őt, hanem úgy is, hogy saját lelkiismeretük vezeti őket erre a következtetésre. Ez azonban ritkán igaz; általában csak kevés támogatójuk akad, és a gyakorlatban ők is csak buzdítás formájában állnak az ügy mögé.
Bár egyetlen ember halála sem elhanyagolható, a különböző biztonsági szakértők (és sok újságíró) nem győzik hangsúlyozni, hogy az Iszlám Állam legfőbb eszköze a félelemkeltés és nem az erős támogatói tábor. Annak ellenére is, hogy csak igen kevés esetről tudunk, amelyek nagy része meg is valósult, még az ISIS markaiból megmenekült túszok is arra figyelmeztetnek, hogy nem szabad elhamarkodottan dönteni, és belesétálni a csapdába, amit a terroristák a félelemkeltéssel állítottak körénk. Sok tagjuk nem azért van ekkora hatással az emberekre, mert többet tud náluk – hanem azért, mert megrészegülnek a hatalomtól és az ideológiától, ami ezzel az életmóddal jár.
