20 éves háborúskodás, több mint 4,5 millió halálos áldozat, mintegy 50 paramilitáris csoport, kilenc afrikai ország hadereje, a legnagyobb méretű ENSZ békefenntartó misszió – ezek jellemzik Afrika egyik leghalálosabb polgárháborúját. Mi vezetett idáig, és mi élteti a háborút a mai napig Kongóban?
Permanens polgárháború?
A Kongói Demokratikus Köztársaság a kilencvenes évek közepe óta szinte állandó fegyveres összecsapások színhelye. Ennek fő oka az 1994-es ruandai népirtással járó menekülthullám által előidézett társadalmi feszültség, hisz a tömeges bevándorlást kihasználva számos hutu elkövető is megvetette a lábát az országban. Az által, hogy Mobutu elnök menedéket biztosított ezen személyeknek, egyben lehetőséget is adott nekik arra, hogy újra felfegyverkezzenek és Kongó területéről támadják hazájukat.
A feldühített Ruanda válaszul megtámadta szomszédját 1996-ban, és Mobutu helyett Laurent-Désiré Kabilát ültette az elnöki székbe. A bábkormány azonban egyre függetlenebbé vált, így nem nem sokáig élvezte Ruanda támogatását. 1998-ban Ruanda és Uganda háborút indított a Kabila-rezsim ellen, mely hosszan tartó vérengzésbe torkollott, mivel több Angola és Zimbabwe is a kongói elnök mellé állt. A kilencvenes évek végén megkötött tűzszüneti megállapodás által békeidőszak köszöntött be a térségben, amit a Kabila ellen elkövetett merénylet 2001-ben tovább erősített. Az ország kormányzását ezt követően az egykori államfő fia, Joseph Kabila vette át. A béke azonban átmenetinek bizonyult, mivel 2008-ban az állami haderő és a ruandai milíciák ismét összecsaptak. Ezzel kezdetét vette a polgárháború legújabb, egészen napjainkig tartó hulláma, mely az idő előrehaladtával egyre inkább kiszélesedik és egyre bonyolultabb lesz. A résztvevő államok mellett egyre több nem-állami szereplő (irreguláris fegyveres csoportok) is megjelent a csatatereken, tovább fokozva az érdekellentéteket.
Jason Stearns, a kongói helyzet egyik szakértője könyvében a hagyma rétegeihez hasonlítja a kongói háborút, mivel az mintegy negyven vagy ötven különböző, ám mégis összekapcsolódó konfliktusból tevődik össze. Egyben arra is rámutat, hogy a helyi ellentétek regionális összecsapásokhoz, azok pedig nemzetközi háborúskodáshoz vezettek, ami fordítva is éppúgy igaz. Nem egyértelmű azonban ezek kiváltó oka, ahogy a megoldás is várat magára.
Cui bono?
Paul Collier és Anke Hoeffler, a Világbank korábbi kutatói szerint a polgárháborúk két fő mozgatórugója a „kapzsiság” és a „sérelmek”. Míg az előbbi hátterében gazdasági, addig az utóbbiéban politikai megfontolások állnak. Megfigyeléseik alapján a felkelőket elsősorban gazdasági javaik bővítésének szándéka, semmint például etnikai megosztottság vagy egyéb politikai problémák vezérlik. Ennek fényében a nyersanyagban gazdag országok, akárcsak Kongó, nagyobb valószínűséggel válnak fegyveres agresszió színterévé.
Nem mindenki ért egyet ezzel az analízissel. David Keen egyetemi professzor kihangsúlyozza, hogy a polgárháborúk hátterében álló motivációk összetettebbek annál, mint ahogy azt a Collier-Hoeffler-féle modell mutatja. Keen szerint a modell egyfelől túl nagy jelentőséget tulajdonít a kapzsiságnak, másfelől pedig kizárólag a felkelők motivációjára összpontosít, míg figyelmen kívül hagyja az állami szervek konfliktusban betöltött szerepét.
Annak ellenére, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság rendkívül gazdag nyersanyagokban (réz, kobalt, ón, vasérc, olaj, arany és gyémánt), mégsem a természeti kincsek iránti vágy volt az 1996-os polgárháború kirobbanásának fő oka. A konfliktus a szomszédos Ruandából átgyűrűző etnikai problémák miatt vette kezdetét, így elmondható, hogy a háború korai szakaszát elsősorban politikai tényezők dominálták. Ugyanakkor az idő előrehaladtával az ásványkincsek szerepe is egyre nőtt, hiszen nélkülözhetetlenné váltak a hadban álló felek háborús kiadásainak fedezésében – ennek révén pedig a konfliktus résztvevői továbbra is fenntarthatták jelenlétüket a térségben. Mindeközben a természeti kincsek megszerzése önmagában is háborús céllá vált, így mára a válság egyik fő okának nevezhető. Ennek hatására a milíciáknak érdekévé vált a háború fenntartása, mivel az anyagilag kifizetődőbb volt számukra, mint a béke. Stearns azonban úgy véli, hogy az ásványkincsek kiemelkedő szerepe ellenére, a helyzet nem oldható meg csupán a gazdasági probléma orvoslásával, hiszen a polgárháború elsősorban nem amiatt robbant ki: véleménye szerint a válság megszüntetéséhez a gazdasági és a politikai problémák együttes megoldása szükséges.
Az ország eddigi kormányai nem bizonyultak hatékonynak az állampolgárok képviseletében és védelmében, valamint gyakran használták hatalmukat személyes meggazdagodásra. Mobutu engedékeny bevándorláspolitikája a ruandai népirtás elkövetőivel szemben felerősítette az országban már amúgy is jelen lévő társadalmi elégedetlenséget. Utódja, Laurent-Désiré Kabila saját diktatúra kiépítésébe kezdett, és nem törődött a hadsereg integrálásával. Mivel nem mutatott hajlandóságot a Kongó területén működő paramilitáris csoportok kiiktatására, a szomszédos országok államfőivel fenntartott diplomáciai kapcsolata folyamatosan romlott, így a Kabila-adminisztráció regionális támogatottsága is egyre csökkent. Ez a negatív tendecia az ifjabb Kabila kormányzására is rányomta a bélyegét.
Stearns szerint Joseph Kabilának nem áll érdekében a gyenge központi hatalom reformja és a vérengzés megállítása. Sőt, épp ellenkezőleg: könnyebb számára jelenlegi pozíciójának fenntartása, és vagyonának megőrzése egy olyan országban, ahol a politikai fékek és egyensúlyok rendszere nem működik megfelelően. Az országban uralkodó káosz ezért Kabila személyes érdekeit, egyben elnökként való „túlélését” szolgálja. Mindezek mellett történelmi múltját tekintve Ruanda rendkívül érzékeny valamennyi, Kongóból eredő fenyegetettségre. Így a Kagame-adminisztráció igyekszik befolyását kiterjeszteni határain túlra is, ami főként fegyveres milíciák szponzorálásán keresztül mutatkozik meg (mint az M23 paramlilitáris csoport esetében is), aminek célja a kongói állam destabilizálása. Bár szakértők szerint korántsem biztos, hogy Ruanda érdekét szomszédjuk hanyatlása szolgálja a legjobban, a kongói konfliktus fennállásában a központi államhatalom mellett más államok vezetőségének is jelentős szerepe van.
A különböző érdekek és az érintett felek sokasága rendkívül megnehezíti a háború lezárását. Annak ellenére, hogy a konflitus kezelésére az ENSZ az egyik legnagyobb békefenntartó missziót hozta létre, és több mint féltucat megállapodás született a béketárgyalások során, sötét jövőképet fest a tény, hogy mindezidáig nem történt jelentős előrelépés. A nem megfelelően ellenőrzött, öncélúan felhasznált, ám hatalmas összegű támogatások csak olajat öntenek a tűzre. Ha az ilyesfajta segítség feltételekhez lenne kötve – például fegyverletételhez – és felhasználását szigorúbban ellenőriznék, az új lendületet adhatna a békének.
Borítókép: Surian Soosay / Flickr
Korrekció: Az eredeti szövegben tévesen szerepelt szerepelt a ruandai lerohanás időpontja, mely az 1996-os év volt az 1997-es helyett.
