Úgy tűnik, a brit népszavazás után még nagyobb a bizonytalanság, mint előtte. Miközben mindkét tradicionális nagy párt vezetői válsággal küzd, és nem tudni, mikor kezdik meg a várhatóan évekig tartó kilépési procedúrát, szinte semmiről sem lehet biztosat mondani az Egyesült Királyság politikai életében. Egy változás mindenesetre máris észlelhető: felszínre tört az idegengyűlölet Nagy-Britanniában.
Személyes fájdalmak
„A metrón ültem, a gyermekem az ülésen térdelve nézett ki az ablakon. Egy idős hölgy állt előttünk, úgy viselkedett, mint akit megbántottak, akit bosszant valami. Ránéztem, mire megszólalt: „Milyen undorító bevándorló vagy, hogy hagyod így viselkedni a gyereked.” Visszakérdeztem, hogy „Tessék?”, erre folytatta: „A hozzád hasonló bevándorlók taszítják romba az országot!” – majd elővette a telefonját, és fényképezni kezdte a gyereket, hogy beküldje az újságba a gyerek gusztustalan viselkedését. Mondtam, hogy nincs ezzel semmi gond, és sok üres hely van még a metrón, ahova ülhet, ha zavarja. Ezután leszállt a metróról, és kintről is lefényképezte a gyermekem.”
„Vártam a buszra, amikor az út túloldalán megállt egy autós, udvariasan útbaigazítást kérve. A válasz, amit kapott, az volt, hogy „meg tudom mutatni, merre van a reptér, hogy hazamehess oda, ahonnan jöttél” – majd az illető elsétált az autótól.”
„A helyi postát egy indiai család üzemelteti, szokás szerint ma is ugyanaz a nő dolgozott bent, akivel rendszeresen szoktam beszélni. Egy férfi intézte épp az ügyeit, majd mikor a végén megkérdezte tőle, hogy minden rendben van-e, a férfi válaszolt: „Igen, sőt, több mint rendben – a britek végre jó döntést hoztak.” Mint mondta, örül a szavazás végeredményének, beszélt még pár dologról, ami ismét naggyá tehetné az Egyesült Királyságot, majd hozzátette: mondja mindezt írként. A pult túloldalán a hölgy igyekezett humorosan válaszolni, és azt felelte, lehet, útlevél kell majd ahhoz, hogy Írországba menjen. „Persze, teljesen rendben van” – felelte a férfi, majd visszakérdezett: „És te mikor mész haza?” El sem tudtam hinni, hogy ezt hallom, mint később a nő elmondta: rendszeresen sérteget másokat, de egyszerűen hozzászoktak.”
Ez csak három hosszabb történet azok közül, melyek a Twitteren #postrefracism hashtaggel keringenek. „Menjetek haza, munkarabló lengyel söpredék” – firkálták a koszba egy kamion hátulján. Mást azért szidalmaztak, mert spanyolul beszélt a telefonjába, megint mást nem engedtek be egy boltba a származása miatt. Egyesek azt kiabálják az utcán, hogy „menjetek haza, szlovákok, kiszavaztunk titeket”, van, akihez pedig azt vágták hozzá, hogy „takarodj az országból, te muszlim kurva” pusztán azért, mert a sáljával védte a fejét az esőtől. És ezek csak az enyhébb esetek: Birminghamban molotov-koktélt hajítottak egy kasmírt árusító boltra, egy német származású nő házát pedig kutyaürülékkel dobálták meg, és a saját szomszédai üzenték meg neki: nem akarnak többé vele egy utcában élni. Manchesterben videóra is vették, ahogy a villamoson szidalmaznak egy férfit a származása miatt. Graffitik, matricák és rongálások jelzik a rasszista támadások Brexit után emelkedő számát szerte az országban. Ez a rendőrségi statisztikákban is meglátszik: eleinte még arról írtak, hogy 57%-kal emelkedett az ilyen támadások száma a megelőző hónap hasonló időszakához képest, ám az utóbbi napokban már hatszoros különbségről beszélnek.
Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél
Hogy miért lettek a bevándorlók célpontjai ezen támadásoknak? Egyrészt azért, mert vannak – és sokan. A britek 1993-ban léptek be az Európai Unióba – 2014-re 2,3 millióról 8,2 millióra nőtt a bevándorlók száma az Egyesült Királyságban, mára pedig nagyjából a lakosság 13%-át teszik ki. A fő származási helyük India, Kína és Pakisztán, de Kelet-Európából is számtalan ember érkezett – jelenlegi becslések szerint több mint hétszázezer lengyel származású lakosuk van (akik ezzel amúgy az indiaiak után a második legnépesebb kisebbségi csoport).
A brit nehézipar kimúlásával és a társadalmi különbségek növekedésével reményt, valamint az utóbbi években politikai támogatást is vesztett munkások (mára már a Munkáspárt is igencsak eltávolodott a hagyományos bázisától), alacsonyabb képzettségű emberek szép lassan élő céltáblaként találták magukat. Egy bevándorlón viszont sokkal kevésbé lehet élcelődni, hiszen arra rögtön rasszizmust kiáltanak – a régóta lappangó idegenellenességnek pedig remek táptalajt jelentettek a kilépéspárti politikusok bevándorlás-ellenes jelszavai: az Oxfordi Egyetem felmérése szerint az emberek már azelőtt is sokallották a bevándorlókat, mikor a tömeges beáramlásuknak még se híre, se hamva nem volt). Ez a réteg pedig előszeretettel skandálta őket – egyszerűek, megfoghatóak, ellentétben a maradáspártiak szakértőinek furcsa, bonyolult, nehezen megérthető magyarázataival.
Egyesek például azzal riogattak, hogy a törökök Európai Unióba való belépésével 77 milliónyi török bevándorló lepheti el az Egyesült Királyságot, ezt pedig csak azzal lehet megakadályozni, hogy ha a britek még idejében távoznak az unióból. Ráadásul a törökök ígért vízummentessége azt eredményezné, hogy muszlim terroristák szabadon utazgathatnának az unió és így az az Egyesült Királyság területén belül is. A probléma ezzel csak az, hogy Törökország eléggé messze áll jelenleg az unióba való belépéstől. Az elmúlt tíz év során a szükséges 35 fejezetből mindösszesen 15-öt nyitottak meg, és mindösszesen egyet zártak le, és sem Ciprussal, sem Görögországgal nem túl rózsás a viszonyuk. A másik apróság, hogy Törökország teljes jelenlegi lakossága 77 millió ember, az pedig eléggé valószínűtlen, hogy mindannyian otthagynák az országot, mindezek tetejébe pedig a török vízummentesség korántsem biztos, hogy megvalósul.
Az UKIP (UK Independence Party) és a távozáspártiak egyik vezetője, Nigel Farage sem ment a szomszédba némi riogatásért. Szerinte a bevándorlók érkezésével drasztikusan nőhet a szexuális bűncselekmények száma (példának pedig az újévi kölni eseményeket hozta fel), ráadásul sokba kerül a HIV-fertőzött bevándorlók ellátása. Meg amúgy is, a bevándorlás csak az olyan gazdagoknak jó, mint Cameron és Osborne (az angol pénzügyminiszter), mert lesz olcsó kertészük, dajkájuk meg sofőrjük, a dolgozó ember viszont ebből csak annyit érez, hogy nehezebben talál iskolát, nehezebben jut orvosi ellátáshoz, nehezebb munkába járnia és a gyermekét munkához segítenie. A végső bombát pedig azzal a plakáttal dobta le, amin a görög határnál sorban álló menekülteket ábrázol azzal az aláírással, hogy vissza kell szerezni az ellenőrzést a határaik felett.
A slusszpoén az, hogy a brit kilépés korántsem jelenti eme problémák megoldását, sőt: Donald Tusk kijelentette, ha a britek a közös piac részesei akarnak maradni, akkor az emberek szabad mozgását továbbra is biztosítaniuk kell. Ráadásul a franciák azt is elkezdték pedzegetni, hogy felül kéne vizsgálni a britek azon jogát, miszerint a csatorna francia oldalán is ellenőrzéseket tarthatnak.
Mit adtak nekünk a rómaiak?
A bevándorlókkal riogatás már csak azért is érdekes, mert közgazdászok szerint összességében a brit gazdaságra pozitív hatással van a jelenlétük. A brit GDP növekedését pozitív irányba torzították, illetve javarészt a húszas, harmincas éveik közepén járó emberek érkeztek, akik egyrészt a legrugalmasabb korosztályt jelentik (ők a legjobban mobilizálhatóak ha munkáról van szó), másfelől pedig csökkentik a nyugdíjasok részesedését a teljes társadalomban – mondani sem kell, hogy a szociális ellátórendszer ennek mennyire hálás tud lenni. Arról nem is beszélve, hogy rengetegen érkeztek olyan szakmákból, melyekben az Egyesült Királyságban hiány mutatkozott.
Nem beszélve a felsőoktatásban tanuló diákokról: két és fél milliárd fontot fizettek be a külföldiek különféle díjak formájában, és ebből a bevételből a britek is ugyanúgy részesülnek. És ha már felsőoktatás: a brit felnőttek 21%-a rendelkezik egyetemi végzetséggel – ezzel szemben az EU-ból érkezők 32%-a, az EU-n kívülről érkezőknek pedig 43%-a. A magasabb végzettség pedig jó eséllyel biztosabb és magasabb keresetet jelent, így kevésbé fognak rászorulni különféle segélyekre és támogatásokra.
A kampány során egyszerre vádolták a bevándorlókat azzal, hogy elveszik az emberek munkáját és élősködnek a szociális rendszeren, amikről józan ésszel is lehet látni, hogy egyszerre biztosan nem teljesülhetnek. És a számok sem mutatnak egyértelműen ezeket igazoló összefüggést: az elmúlt két évben jóval több brit lépett ki a munkaerőpiacra mint ahány bevándorló érkezett, de ezek száma és a munkanélküliség mértéke között sem lehet egyértelmű kapcsolatot megállapítani. Az sem állítható egyértelműen, hogy az emberek fizetésének csökkenése mennyiben köszönhetőek a bevándorlóknak. és mennyiben a kormány megszorításainak. Azonban az is tény, hogy az összességében jelentkező hasznok nem egyenletesen jelennek meg a társadalom minden rétege számára – sőt, van, akinél egyenesen a hátrányai csapódnak le. Jellemzően ezek a már fentebb említett, egyre inkább a társadalom perifériájára szoruló emberek, őket pedig nem volt nehéz megszólítani az egyszerű, populista, részben bevándorlás-ellenes kampánnyal. A szavazatok eloszlása pedig azt mutatja, hogy leginkább ők szavaztak az unióból való kilépésre.
Biztosítótűvel a rasszizmus ellen
A Brexit után felerősödött rasszizmus azonban válogatás nélkül mindenkire lecsap. A közösségi médiában megjelent történetek főszereplői közül sokan vannak, akik évtizedek óta élnek az Egyesült Királyságban, egyeseket pedig csak azért ér támadás, mert a szüleik voltak bevándorlók, de ők maguk már ott születtek. Nincs válogatás abban sem, hogy honnan érkezett az illető: egy kanadai akcentus ugyanúgy elég a szidalmakhoz, mint a muszlim öltözet, az indiaiaknak ugyanúgy a fejéhez vágják, hogy húzzanak haza, mint a lengyeleknek. A megoldást az ENSZ is sürgeti, a rendőrség extra erőfeszítéseket tesz a rasszista támadások kivizsgálására, az emberek pedig mozgalmat indítottak: mindenki viseljen biztosítótűt a ruháján, mutatva azt, hogy mellette bárki biztonságban van. A népszavazás által felszínre hozott mély szakadékot az Egyesült Királyságban azonban mindez nagy valószínűséggel nem fogja orvosolni.
