Az Iszlám Állam és az Al-Kaida terroristáinak pusztítása felbecsülhetetlen károkat okozott az arab világ műemlékei között. Bár a rongálások többségénél a dzsihadisták számára oly fontos eszmei jellegű elégtétel legtöbbször jelentős anyagi haszonnal társul, 2013 elején egy akkor mindössze 73 éve emelt, olcsó bronz mellszobrot szabadítottak meg a fejétől. Ám még így sem biztos, hogy a csonkolók tudatában voltak: egy olyan gondolkodó emlékét gyalázták meg, aki már ezer éve egyfolytában görbe tükröt tartott eléjük.
2013-ban a szíriai polgárháború frontvonala az Aleppóhoz közel fekvő Maarrat an-Numánhoz, az arab történelem legjelentősebb költőjének és filozófusának, Abu l-Alá al-Maarrinak a szülővárosához ért. A tizenegyedik században élt gondolkodó tiszteletére készített bronz műemléket már a háború kirobbanása óta több golyótalálat érte, míg végül lázadók egy csoportja lefejezte a kétszeres életnagyságú mellszobrot.
A rongálás többféleképpen magyarázható. A filozófus szobra egyrészt azért kerülhetett a lázadók célkeresztjébe, mert felmenőit gyakran összekötik – tévesen – a hatalmon lévő Aszadok családfájával, másrészt al-Maarri nagy tiszteletnek örvend a siíták körében amiatt, hogy Ali imám – és így maga Mohamed próféta – leszármazottjának tartják. Emellett azzal is indokolható a szobor megcsonkítása, hogy a költőt munkássága miatt a szunniták az eretnekek közé sorolják. Azonban az is elképzelhető, hogy a barbár tett egyszerűen csak része annak a szisztematikus pusztításnak, amelyet a radikális iszlamisták a megszállt területeken szobrokon és más műemlékeken végeznek, és a rongálók valójában nem is voltak tudatában annak a saját korát meghaladó, egyedülálló életműnek, amely még az arab világon túl is nagy hatással volt a későbbi generációkra.
Abu l-Alá al-Maarri a mai Szíria területén fekvő Maarrat an-Numánban, Aleppó és Homsz között született egy helyi szinten előkelőnek számító családban. Négyesztendős korában himlős lett, aminek következtében elvesztette látását, és bőre is himlőhelyes maradt élete végéig. (Ezt a részletet egyébként nem ábrázolta a megrongált szobor.) Vaksága mellé azonban rendkívüli tanulékonyság és akaraterő párosult – állítólag elképesztően jó memóriával rendelkezett, amelynek segítségével mintegy 120 versszakot tudott megjegyezni hallás után.
Miután szülővárosában a helyi vallástudósok mellett megismerkedett a Korán tudományával, Aleppóba küldték tanulni. Itt rövidesen híre ment nagy tudásának, illetve fiatalon megkezdett költői munkásságának. Az ifjú vak költő huszonéves korára híressé vált egész Szíriában. Amikor azonban elérte őt a politika szele, megtagadta, hogy dicshimnuszokat írjon a regnáló hatalmi erőkhöz, így 993-ban hazatért szülővárosába, és tizenöt éven át itt tartott előadásokat.
Manapság hajlamosak vagyunk az iszlámra más tanoktól és nézetektől mereven elzárkózó, a szabadon, illetve Allahról és a Koránról való másként gondolkodást elutasító vallásként gondolni. Ám létezésének első fél évezredében (körülbelül 750 és 1250 között) az Arab Birodalmon belül – mai szemmel nézve egészen hihetetlen módon – virágzó kultúrája alakult ki a vitázásnak és a gondolati szabadságnak, ami akkoriban az akkori világban az ókori görögök hanyatlása óta ismeretlen volt. Ennek a szellemi pezsgésnek az alapjait a falszafah irányzat követőinek tevékenysége jelentette, akik számára a tanulás erkölcsi kötelesség volt – hasonlóképpen, mint Nyugat-Európában 700 évvel később a racionalizmus eszméjét terjesztőknek.
A mozgalom jelentősége nemcsak abban állt, hogy tovább őrizte az ókori görög és perzsa filozófusok által felhalmozott tudást, hanem magáévá tette az ésszerű vizsgálódás módszerét is. Képviselői hittek a humán intellektus határtalan erejében, és abban, hogy az abszolút igazságok észérvekből származtathatók. Ez többé-kevésbé teret engedett a vallásszabadságnak is: al-Maarri szülőföldjét nemcsak szunnita muszlimok lakták, de nagy számban éltek ott keresztények is, akikkel gyakran egy térben, vállvetve imádkoztak.
A filozófus-költő azonban egyik tábort sem gyarapította: a mai napig az Iszlám történelmének egyik legtántoríthatatlanabb ateistájaként tartják számon, akit a mai muzulmánok többsége valószínűleg elítélne. Meggyőződéses istentagadása még egy ilyen elfogadó környezetben is radikális attitűdnek számított a maga idejében. Munkáiban ennek ellenére nem fogta vissza profán szkepticizmusát: alkotott a Koránhoz hasonló művet is, amely tulajdonképpen a szent könyv paródiája volt.
Az irodalomtudomány által legtöbbre tartott alkotása, A bűnbocsánat episztolája is a vallásosság irracionalitását forgatja ki. Ebben az igazhívők paradicsoma irodalmi szalonná alakul át, amelyben az iszlám előtti pogány költők bűnbocsánatot nyertek, és az üdvözültek sorába léptek elő. A költők elképzelt beszélgetéseket folytatnak egy elképzelt sejkkel, elmondják verseiket, veszekednek egymással, és általában igen bohém módon viselkednek. A mű második része szabadgondolkodókkal foglalkozik: anekdotákból és versekből idéz, amelyekkel tanaikat tükrözi vissza, de ezeket al-Maarri az emberi elme nevetséges eltévelyedéseként mutatja be. Az „óhitűek” haragját elkerülendő óvatosan elködösíti az esetleges veszélyes kijelentéseket, amelyek súlyos következményeket vonhattak volna maguk után. A bűnbocsánat episztolája – amely egy költő utazását írja le poklon és mennyországon át – az irodalomtudósok szerint nagy hatással volt Dante Alighieri Isteni színjátékára is.
Az iszlám szent könyveinek igazságát nyíltan megkérdőjelező költő a mai Szíria egyes területein bizonyosan folyamatos életveszélyben lenne. Al-Maarrihoz azonban egy ujjal sem nyúltak, sőt legnagyobbrészt szabadon tevékenykedhetett, ami igencsak jól érzékelteti a korabeli arab világot jellemző relatív nyitottságot. Az általános vallási türelem mellett több oka is lehetett annak, hogy nézetei miatt nem kellett különösebb sérelmeket elszenvednie. Valószínűleg jó érzékkel talált magának megfelelő pártfogókat, de az is könnyen elképzelhető, hogy költészete valóban lenyűgözte környezetét, és általános elismerés övezte érte. Ezenkívül vaksága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy másként kezelték, mint egy egyszerű eretneket.
Bár al-Maarri ragyogó rímtechnikával dolgozott, és precíz szerkesztésű verseket írt, a műveinek jelentős részére jellemző kérlelhetetlenül pesszimista és elégikus hangnem azt is tükrözi, hogy a viszonylag toleráns atmoszféra ellenére mennyire nehéz volt ateistának lenni a tizenegyedik századi Arábiában. Míg a számunkra ismert, modern nyugati humanizmus abból meríti erejét, hogy képes megváltoztatni a fennálló tudományos, gazdasági vagy politikai rendet, al-Maarri világa azonban örökre mozdíthatatlannak és statikusnak tűnt.
Más szelek fújtak azonban a huszadik századi Szíriában. Még az ország függetlenségének 1944-es kikiáltása és a francia haderők kivonulása előtt, 1940-ben szobrot emeltek a költő tiszteletére. Al-Maarrit az arab humanizmus megtestesítőjeként ünnepelték a gyarmati uralom alatt, aki ugyanazokat az értékeket képviselte, mint századokkal később az európai felvilágosodás nagy gondolkodói. Szíriában nemzedékek nőttek fel úgy, hogy az ő verseit tanulták iskolásként. Abu l-Alá al-Maarri írásainak nagy része a ma a polgárháború frontvonalában fekvő, romokban heverő Maarrat an-Numán múzeumában található, ha egyáltalán hagytak még belőlük valamit az Al-Kaida oldalán harcoló dzsihadisták. A legértékesebb relikviákat azonban a szír hadsereg őrzi – az arab világ egykor humánus és toleráns arcának talán utolsó mementóit.
