Közel tíz éve hunyt el Alekszandr Valterovics Litvinyenko, akinek haláláért a mai napig senki nem vállalja a felelősséget. A brit bíróság 2016 januárjában mondta ki az ítéletet, melyet az áldozat már a halálos ágyán tudni vélt: a két elkövető, Andrej Lugovoj és Dmitrij Kovtun megbízásukat egyenesen az orosz elnöktől, Vlagyimir Putyintól kapták.
A KGB-től az MI6-ig
2006 októberében két orosz merénylő megpróbált megölni valakit – sikertelenül – kezdi a beszámolót Luke Harding, a Guardian újságírója, akinek márciusban publikált könyvet (A Very Expensive Poison) az ügyről. A bérgyilkosok Andrej Lugovoj és Dmitrij Kovtun voltak. Célpontjuk: Alexandr Litvinyenko, az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB – a KGB átszervezett jogutódja) kémügynökség korábbi tagja. Litvinyenko 2000-ben menekült el Moszkvából Londonba, ahol menedékjogot kapott.
Az 1962-es születésű férfi tizennyolc évesen csatlakozott a Szovjetunió belügyminisztériumának katonai csoportjához, nyolc évvel később pedig a KGB-hez. A szervezet FSZB-vé alakítását követően, az 1990-es években léptették elő alezredesi rangba; ekkor már Putyin volt a végső felettese. 1998-ban letartóztatták hivatalának megsértése miatt, miután feltárta Borisz Berezovszkij orosz oligarcha meggyilkolásának tervét. (Berezovszkijt 2013 márciusában holtan találták ascoti otthonában.) Litvinyenko kilenc hónapot töltött börtönben, majd felmentették. Miután felmondta a szolgálatát, könyvet írt Oroszország felrobbantása: terror belülről címmel, melyben azt állította, hogy FSZB-ügynökök a felelősei moszkvai és további két városban található bérházak 1999-ben történt felrobbantásáért. A támadásokkal akkoriban a csecsen szeparatistákat vádolták. A mű szerint így próbált Oroszország indokot találni egy, a Csecsenföldön már másodszor „esedékes” orosz invázióra.
Brit száműzetése során – amely alatt íróként és újságíróként dolgozott – Putyin egyik leglelkesebb kritikusává vált. 2003-tól az MI6 ügynökeként tevékenykedett, mint az orosz szervezett bűnözés szakértője. Ennek során hajmeresztő információkat szolgáltatott az angol királynő és spanyol kollégája számára az orosz maffia spanyolországi jelenlétéről, melynek kiterjedt kapcsolatai vannak az anyaország vezető politikusaival. A nyomok állítólag az elnök irodájáig vezettek, és egészen az 1990-es évekig nyúltak vissza, amikor Putyin és Anatolij Szobcsak gengszterekkel működtek együtt. Állításai miatt Litvinyenkonak egy héten belül a spanyol ügyész előtt kellett tanúskodnia.
Sugárzó nyomok
A londoni Millenium hotel kamerái rögzítették a Litvinyenko által vádolt két férfi, Andrej Lugovoj 2006. október 31-i és Dmitrij Kovtun november 1-ei érkezését. Utóbbi napon, dél körül Lugovoj találkozót kért a célszemélytől. Az invitáció nem volt szokatlan, mert a két férfi korábban együtt dolgozott Borisz Berezovszkijnak, aki angol földön Litvinyenko támogatójává vált.
Kora délután elsőként Lugovoj, majd néhány perc múlva Kovtun is megérkezett. Mindketten az illemhelyre mentek, ahonnan együtt távoztak. Később a nyomozás során alfasugárzást kibocsátó radioaktív anyagot találtak a második kabinban és a kézszárítón is. Ugyanezt az mutatták ki a szállodában található Pine Barban is, ahol a három orosz találkozott. A kihűlt – az áldozat állítása szerint mérgezett – teából csak Litvinyenko ivott, de a többi vendég is hasonló veszélybe került, hiszen a bárban eloszlatott mennyiségnek a fele is halálos adagnak bizonyult. Mielőtt elbúcsúztak volna, Lugovoj bemutatta nyolcéves fiát halálra ítélt az áldozatnak.
Harmadízben Kovtun szobájának mosdókagylójában találkoztak a polónium-210 nevű radioaktív szerrel, amely három hét múlva Litvinyenko halálát okozta. A helyiség egyedül a bérlője rendelkezett kulccsal – a nyomozás eredményei alól, melyek mind hozzá vezettek, nem talált kibúvót, bár mindvégig ártatlannak vallotta magát.
Aki megoldotta saját gyilkosságának rejtélyét
Tizenhét nappal később Litvinyenko kórházba került rosszullét és folyamatos hányás miatt. DI Brent Hyatt és DS Chris Hoar, a Met speciális bűnügyi osztályának nyomozói a beteg, mint „fontos szemtanú” mindennapi vendégeivé váltak. A látogatások során közel kilenc órányi hangfelvételt készítettek az áldozat tanúvallomásáról, melyet nyolc és fél évig nem hoztak nyilvánosságra, és amelyek – ahogyan a könyv írója fogalmaz – egy kísértettől származnak, aki „a végső energiatartalékait arra használja, hogy megoldjon egy hátborzongató gyilkossági rejtélyt – a sajátját”.
Tapasztalt detektívként tudta, hogy működnek a kihallgatások. Pontos leírást adott a helyszínekről, az eseményekről, a személyekről – így Lugovojról és Kovtunról is, de az objektivitás, a bizonyítékok hiánya miatt nem vádolhatta meg őket a mérgezéssel.
Az MI6 csak november 19-én szerzett tudomást Litvinyenko állapotáról, melynek eredményeként „Martin” nevű összekötője haladéktalanul meglátogatta. A beszélgetés zárt ajtók mögött folyt, annak részleteit nem rögzítették. A rendőrségi kihallgatás másnap ért véget, amikor a férfi állapota kritikussá vált: szívverése szabálytalan lett és a fontosabb szervműködések is jelentősen romlottak. Az orvosok addig tallium-mérgezésre gyanakodtak, az egyre erősödő tünetek azonban cáfolták a feltevést.
Felesége, Marina (aki máig kiáll férje állítása mellett) mindennap meglátogatta a kórházban, ahol az interneten futótűzként elterjedt, beteg Litvinyenkot ábrázoló fotók készültek, melyeket a volt orosz kém utolsó üzenetként hagyott a világ számára. November 23-ára már csak gépek tartották életben a férfit, akit a harmadik szívleállás után nem sikerült megmenteni. Néhány órával később érkezett a Litvinyenkotól vett mintákat vizsgáló atomfegyver-szakértők kutatásának eredménye, mely szerint az áldozat életének a radioaktív polonium-210 vetett véget.
„A Szovjetunió nagy múlttal rendelkezik azt illetően, hogy hogyan tegye el az ellenségeit láb alól. Így bántak el Lev Trockijjal (jégcsákány), az ukrán nacionalistákkal (mérgezések, robbantások) és a bolgár disszidens Georgi Markovval is (esernyőből kilőtt ricinnel mérgezett lövedék a londoni Waterloo Bridge-en). Széles skála. Egyik végén demonstratív gyilkosságok, a másikon pedig akármennyire keressük is, sehol nem találunk KGB-s ujjlenyomatokat. Az ilyen gyilkosságokat azzal igazolták, amit mi leninista etikának hívnánk: szükséges volt megvédeniük a bolsevik forradalmat, e nemes kísérletet” – foglalta össze a jelenséget Harding.
Borítókép: Tóth Fruzsina / lumens.hu
