A nemzetközileg izolált rezsim egyik legerősebb kapocsa a külvilággal egy különös exporttermék, mely iránt Szenegál és Kambodzsa mellett a Benetton család is érdeklődik – ezek pedig az 1959-ben alapított Mansudae Art Studio hatalmas szobrai és műalkotásai. Az elmúlt évtizedben körülbelül százhatvanmillió dollárt kasszírozó vállalat négyezer embert foglalkoztat orwelli körülmények között.
.jpg)
Szocialista realizmus
A Mansuade Art Studio egy majdnem egy négyzetkilométeres gyárterületet tudhat magáénak – saját futballstadionnal, óvodával, szaunával és klinikával. Megannyi osztályán olajfestményeket, kerámiákat, fafaragásokat és szobrokat is készítenek – az ő nevükhöz fűzödik az észak-koreai munkáspárt alapításának hatalmas emlékműve is. A négyezer embert foglalkoztató stúdióban ezer körüli a művészek száma, akiket a legsikeresebb egyetemi hallgatók közül válogatnak ki. Csak nekik van engedélyük a Kim-család képmásának reprodukciójára. Mint ilyen, tevékenységük nagy részét a belföldi propagandaanyagok legyártása teszi ki.
A stúdió a hetvenes évek óta vállal nemzetközi rendeléseket. A nyolcvanas években munkáik elsősroban diplomáciai ajándékként szolgáltak a baráti szocualista országok számára, a közelmúltban azonban értékes keményvaluta-forrássá vált az, hogy olcsó munkaerőt kínálnak az olyan hatalmas szobrokhoz, mint a Szenegálban található Afrikai Reneszánsz Emlékmű, vagy a mára elhagyatott etiópiai Tigalchin Monument – de többek között a namíbiai parlament megépítésében is segítséget nyújtottak. A nagyobb projektek elvégzéséhez a munkások egy részét külföldre küldik, így a szigorú ellenőrzések ellenére is megvesztegetések és komoly harcok szegélyezik egy hasonló projekt útját. Ezek a munkások azután állandó megfigyelés alatt, szigorú menetrend szerint végzik tevékenységüket – a körülményeket külföldi megfigyelők munkatáborokhoz hasonlították. A tehetséges kézművesek fix fizetésért, egy nagyobb cél érdekében dolgoznak – messze a nyugati világban megszokott művész-életpályától, de egyáltalán nem irigylésre méltó helyzetben.
„A huszadik század elején ragadtak”
Az elmúlt évtizedben körülbelül százhatvanmillió dollárt kerestek – ebből azonban a dolgozók semmit sem látnak, minden bevétel egyenesen az államkasszába vándorol. (Pier Luigi Cecioni, a stúdió nyugati közönségnek szóló weboldalának menedzsere – egyben az egyetlen, aki a külvilág felé képviseli őket – a Vice Newsnak adott interjújában ezzel szemben azt nyilatkozta, hogy „talán váratlan, de nagy gazdasági autonómiájuk” van, a nagy nemzetközi projekteket azonban valószínűleg kormányzati szinten menedzselik, és ezekre nincs rálátása.)
Bár egyes műalkotásaik iránt komolyan érdeklődnek európai gyűjtők is, a fentiekhez hasonló szobor-projektek iránt nem mutatkozik kereslet a nyugati demokráciákban. Az egyetlen kivétel egy frankfurti szökőkút restaurációja: az 1910-ben épített, a második világháború során beolvasztott art noveau alkotás eredeti tervrajzai elvesztek, és így csupán régi fotókból kiindulva lehetett nekiállni a munkálatoknak. Klaus Kemp, egy frankfurti múzeum igazgatóhelyettese volt az ötletgazda, aki sikeresen meggyőzte a város hivatalnokait a stúdió alkalmazásáról. „Tisztán technikai döntés volt” – nyilatkozta a Bloomberg Businessweeknek 2013-ban. „A legkiválóbb német művészek egyszerűen már nem készítenek realista munkákat, Észak-Koreában azonban még nem tapasztalták meg a modern művészet evolúcióját, voltaképp a huszadik század elején ragadtak, amikor ez a szökőkút épült.” A relatíve olcsó, szállítással együtt kétszázezer eurós ár is szerepet játszott a döntésben.
Bár az eredeti modellek túlzottan a szocialista realizmus irányzatához igazodtak, „ez egyáltalán nem bizonyult megoldhatatlan problémának”. Ez a probléma jellemző a stúdió más termékeire is: gyakran „túl koreainak” titulálják őket, illetve az említett szenegáli emlékmű első verziójában az afrikai figurák ázsiai arccal rendelkeztek, a megrendelő legnagyobb rémületére. „Csak az észak-koreaiak tudták elkészíteni a szobrot. Nem volt elég pénzünk” – nyilatkozta később az akkori miniszterelnök a Wall Street Journalnek; és nem ők voltak az egyetlenek, akik végső soron negatívan fogadták munkájukat. A hasonló problémák elkerülése végett a német megrendelők európai gyerekek fotóival felszerelkezve mentek a gyárlátogatásra. „Nagyon elégedettek voltunk a munkájukkal. Minden időre elkészült, minden rendkívül professzionális és kellemes volt. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy mennyire normális volt az egész” – teszi hozzá Klemp. A 2006-os rakétatesztek után az ország azonban a korábbinál is mélyebbre süllyedt a nemzetközi közösség szemében, így talonba tették az ilyen együttműködésekre alapuló optimista elképzeléseket az ország humanitáriusabb útra tereléséről. „Rendkívül nehéz lenne ma megbízni őket” – mondja az igazgatóhelyettes.
A puccos múzeum, ami senkit sem érdekel
24 millió dollárba került a tavaly decemberben, némi késlekedés után megnyitott Angkor Panorama múzeum, mely közvetlenül a világörökség részét képező Angkorvat mellett található. A kambodzsai kormánnyal együttműködésben készített projekt a következő tíz évre munka-, és így valutaforrást jelent a rezsim számára. A múzeum legnagyobb attrakciója egy gigantikus, 123 méteres panorámakép a 12. századi Khmer Birodalomról – de emellett 3D-filmek és Angkorvat-templomokban lévő szobrok életnagyságú rekonstrukciói is megtalálhatóak odabent. A Japan Times szerint naponta alig harminc látogatót hoz a múzeum, mely hatvanhárom észak-koreai szakértő segítségével készült el.
