Az amerikai CW csatorna több sorozatában – így a Jane The Virgin és a Crazy Ex-Girlfriend új részében is – megemlítették a popkultúra elhíresült Bechdel-tesztjét. Mindkét show kritikával illette a tesztet, melynek célja, hogy felmérje, a filmekben kellő mértékben képviselik-e a női nemet. Nem ez a két tévésorozat az első, amely rámutatott a teszt hibáira: több kutatás is foglalkozott már azzal, miért nem lehet a női egyenjogúság mérőszámaként használni Alison Bechdel kritériumait.
A Bechdel-tesztet Alison Bechdel képregényíróról nevezték el, aki 1985-ös rajzában két barátnőt ábrázolt, akik arról beszélgetnek, mit nézzenek meg legközelebb a moziban. Egyiküknek három nagyon egyszerű szabálya van: csak olyan filmet hajlandó megnézni, amelyben legalább két megnevezett női szereplő van, akik beszélnek egymással, és beszélgetésük nem csak a férfiakról szól. A két nő végül inkább nem megy moziba. A teszt a képregény megjelenése óta a popkultúra egyik legtöbbet emlegetett és legmeghatározóbb próbatételévé vált, és bár elsőre úgy tűnhet, hogy könnyű megfelelni e három kritériumnak, évről évre rengeteg film megbukik a teszten.
Sokan úgy gondolják, ez nemcsak a női karakterek alulreprezentáltságát, hanem a popkultúra és a filmipar szexizmusát is érzékelteti – akadnak azonban olyanok is, akik azt állítják, hogy a Bechdel-teszt egészen egyszerűen nem működik. Kelsea Stahler, a Bustle női magazin rovatvezetője például azzal érzékelteti a próba kettősségét, hogy míg a sztereotípiákkal és szexizmussal teletűzdelt Szex és New York második része megugorja a teszt kritériumait (mivel a film női szereplői többször a divatról beszélgetnek), addig a Bombák földjén elbukik a teszten – annak ellenére, hogy Kathryn Bigelow rendező Oscar-díját a filmért a feminizmus egyik legnagyobb diadalának tartják a filmiparban. Stahler azzal érvvel, hogy nem a női karakterek száma és a közöttük létrejövő párbeszédek, sokkal inkább a karakterek komplexitása és mélysége az, ami feministává tehet egy filmet.
Hasonló problémákat vet fel Robbie Collin is a Telegraphben. Szerinte sokan azért is hajlamosak elnézni a teszt hibáit, mert az eredmény tükrözi a szomorú igazságot, miszerint a nők még mindig alulreprezentáltak a kamera mindkét oldalán Hollywoodban, és sok film hemzseg a szexista sztereotípiáktól. Collin azt is mondja, hogy a teszt nemcsak használhatatlan, hanem egyenesen káros is, ha azt vizsgáljuk, hogy hogyan tekintünk nézőként és készítőként a filmekre. Arra is felhívja a figyelmet, hogy maga Bechdel is ambivalens érzelmekkel tekint a tesztre, amit csupán egy cinikus vicc csattanójaként talált ki. Azt viszont ő is fontosnak tartja, hogy a nőkre ne tárgyként tekintsenek, ilyen szempontból pedig nem bánja, hogy neve felmerül a női egyenjogúsággal kapcsolatban.
A Bechdel-teszt minden évben említésre kerül az Oscar-díjátadó kapcsán is. Bár idén a legnagyobb botrányt a színes bőrű színészek és rendezők hiánya kavarta az Akadémia díjkiosztója előtt, többen felhívták a figyelmet arra, hogy a jelölt és díjnyertes filmek még mindig rosszul teljesítenek a Bechdel-teszten. A legjobb film díjra jelölt nyolc film közül szigorúan véve mindössze három (Mad Max, A szoba, Brooklyn) teljesítette a kritériumokat, a nyertes Spotlight pedig épphogy csak átmenne a teszten, hiszen bár két női karakter vált egy mondatot, ami nem a férfiakról szól, egyikükre csak Sascha nagymamájaként hivatkoznak, így megkérdőjelezhető, hogy ő megnevezett női karakter-e.
Nemcsak az Oscar-jelölt filmeknél ilyen magas azonban a Bechdel-tesztet elbukók aránya. Kelsey McKinney, a Fusion újságírója a 2015-ös év száz legnagyobb bevételét hozó filmjét vizsgálta, és arra jutott, hogy mindössze 54-en tesznek eleget mindhárom elvárásnak. Ez a szám nem sokban különbözik a 2014-es adatoktól, a próba tökéletlenségeire azonban maga McKinney is felhívta már a figyelmet.
Az elemzők és filmrajongók után úgy tűnik, most az amerikai sorozatok is elkezdtek foglalkozni a témával, ugyanis a CW tévécsatorna két sorozatának egyik részében is terítékre került a kérdés – és a maga módján mindkét sorozat megfogalmazta a teszttel kapcsolatos ellenérzéseit. A Crazy Ex-Girlfriendben a főszereplő Rebeccát egy szellem látogatja meg, aki arról győzködi, hogy ne fordítson annyi figyelmet a környezetében élő férfiakra, amikor megszólal: „Tudod, milyen nehéz álombeli szellemként átmenni a Bechdel-teszten?” A szellem a továbbiakban pontosan arra világít rá, amire a képregényíró is felhívta a figyelmet: Rebbeca élete nem csak az őt körülvevő férfiaktól lesz teljes. Bár ez az epizód is átmenne a teszten, e játékos kiszólásban a szellem karaktere pont arra hívja fel a figyelmet, hogy Rebecca élete exbarátja visszaszerzése körül forog, így egyáltalán nem felelne meg a tesztnek. Más kérdés, hogy azért sem használhatjuk a Bechdel-tesztet a feminizmus mérőszámaként, mert arra a kérdésre nem ad választ, mennyire fontosak azok a férfi karakterek, akikről a női szereplők beszélnek.
A Jane The Virgin új része még szkeptikusabb hangot üt meg a teszttel kapcsolatban. A főszereplő figyelmét tanácsadója hívja fel arra, hogy új regényének át kell mennie a teszten, amire ő szemforgatással válaszol, a tanácsadónak pedig még akkor sem tetszik a könyv, amikor az már megfelel a Bechdel-kritériumoknak. A sorozat mindemellett tele van komplex, többdimenziós női karakterekkel, akiknek álmaik, karrierjük van, és fejlesztik önmagukat. A Bechdel-teszt megemlítése arra is utal, hogy nevetséges lenne csak azért szexistának vagy anti-feministának bélyegezni egy filmet vagy sorozatot, mert két női karakter nem vitatja meg a legújabb körömlakktrendeket.
Azt, hogy egy filmnek mennyire sikerül levetkőznie a Hollywoodban még mindig uralkodó szexizmust, nem lehet egyszerűen azzal eldönteni, hogy megnézzük, két megnevezett női karakter beszél-e másról a férfiakon kívül, arról pedig még kevesebbet árul el a Bechdel-teszt, hogy egy adott film mennyire jó – születtek már remek, a tesztet elbukó filmek, de sok megkérdőjelezhető minőségű alkotás is átment a Bechdel-teszten. Már csak ezért sem lehet a Bechdel-teszt a minőség és a női egyenjogúság mérőszáma.