Ha véletlenszerűen megkérdeznénk az utca emberét, hogy tudna-e jelenleg is működő, modern kommunista államokat mondani, valószínűleg mindenkinek beugrana Kuba és Észak-Korea. A legtöbben azt is tudnák, hogy Kína is ezek közé tartozik, és talán néhányuknak rémlene valami Vietnamról és Laoszról, bár Ciprust minden bizonnyal kihagynák. Az utolsó persze kakukktojás, de ez mégsem olyan nyilvánvaló, mint ahogyan elsőre tűnik.
A kommunista ideológia Marx és Engels nevéhez fűződik, de tiszta formájában sosem alkalmazták, mivel az eredeti, elméleti felépítmény gyakorlati megvalósításához minden korszakban szükség volt az új ötletekre. Így született meg különálló irányzatként a marxizmus, a leninizmus, a sztálinizmus, a keresztény kommunizmus és olyan, kevésbé ismert formák, mint a Rosa Luxemburg nevű közgazdász nevéhez fűződő luxemburgizmus. A fősodorbeli liberális kapitalista rendszer mellett ma sem vált teljesen elavulttá a szocializmus és a kommunizmus, sőt: egyes területeken él és virul. Kínában még a fejlődő iparral és növekvő gazdasággal is megfér, amihez persze szorosan kapcsolódik például a modern technológia és az innováció is.
Totális elzártság. Vagy mégsem?
Ázsia a fordított kommunizmus hazája: amikor nálunk befejeződött, ők akkor kezdték csak igazán kiépíteni a különböző rendszereket. Köztük az általános érdeklődésre leginkább számot tartó ország Észak-Korea, amely határai mögött egy teljes társadalom él a külvilágtól elzárt, csak rájuk jellemző belső szabályoktól vezérelt életet. A turisták számára persze nyitott az ország néhány előre kijelölt útvonala, melyeken haladva a nyugati szem szinte időutazásnak érzékeli a történteket. Az úti videók tanulsága szerint a nép éhezik, a felső pozíciókat betöltő állami alkalmazottak viszont nincsenek is igazán tudatában a más országokhoz képest elnyomott, vagy legalábbis kívülről annak tűnő szerepüknek.
Észak-Korea az ellentétek országa. A szabályok kívülről rugalmatlannak és szigorúnak tűnnek, pedig a gyakorlatban kevésbé azok, az életszínvonal pedig kielégítőnek és pozitívnak tűnhet, pedig valójában nagy területeket jellemez az éhezés, és sok a munka. Építkezések szinte alig vannak, a lakosság nagy része omladozó, 20-30 éves házakban él. A 2015-ös év egyik meghökkentő zenei híre volt, amikor a rendszerkritikus indusztriális és avantgárd irányzatokat követő szlovén zenekar, a Laibach bejelentette észak-koreai koncertjének időpontját. A rendezvény Morten Traavik norvég aktivistának volt köszönhető, aki korábban is szervezett már kulturális programokat a kommunista vezetőséggel. Az élményeiket később számtalan interjúban leírták, hiszen nem csak a zenei műfaj iránt érdeklődő rajongók számára volt teljesen abszurd az ötlet. A zenészek szerint Észak-Korea legfőbb kincsei az emberek, akik arcán sosem látszott cinizmus, irónia, vulgaritás és egyéb, „nyugatiakra jellemző vonások”. Mindamellett egy ilyen közegben nem mozoghattak szabadon: minden lépésüket figyelték köszönhetően annak, hogy a „médiaszennyezéstől” elzárt országban a kívülállók veszélyes, ideológiailag fertőző elemeknek számítanak.
„Ma a bal a jobb!”
Kínában vagy Észak-Koreában nyilvánvalóan teljesen másfajta kommunista rendszer működik, mint a világ legszegényebb országai közé tartozó Laoszban. Utóbbi esetében óriási területekről beszélhetünk, ahol a lakók csupán (önellátásra szorítkozó) mezőgazdasággal foglalkoznak, illetve sok esetben kiforratlan szabályrendszerekről. Az emberek szabadon nyithatnak olyan, saját termékeket áruló üzleteket, amik még nem minősülnek vállalkozásnak, így nincs hiány a friss utcai ételekből és piacokból. Az emberek etnikai megkülönböztetése természetesnek számít, de sajátos szokások alapján történik: míg a vietnámiak és kínaiak egy része könnyen asszimilálódik a hierarchia csúcsát képező lao néphez, az indiaiak a hierarchia legalsó részén állnak, és velük nem szívesen keverednek a tisztán lao családból származók.
Kína ehhez képest jobb helyzetben van, de a közelmúltban sokszor emlegetett nagy gazdasági fejlődés átlagszámai mögött éles társadalmi különbségek húzódnak. A keleti part nagyvárosaiban lakik a népességnek az a kis része, akik a jövedelem 50 százalékával bírnak, míg az emberek négyötöde együttvéve a GDP-nek alig 4,7 százalékával rendelkezik. A kínai nagyvárosi kultúrán pedig elsőre nem látszik a kommunista ideológia hatása. Az emberek sokat vásárolnak, akkor is, ha nincs miből – a jelszó pedig az olcsóság, nem pedig a minőség. Míg Nyugaton már egyre gyakoribbak a megbízható kínai márkák, az anyaországban virágzanak az úgynevezett „fake marketek”, ahol tömegével lehet filléres gagyikat, egyszerhasználatos 10 terabyte-os pendrive-okat, névtelen elektronikai eszközöket, vagy hamis ékszereket vásárolni. Az autóiparban szintén érdekes torzszülöttek keletkeznek a nyugati járműgyártók és a kínai állam szövetségéből: a legtöbb márka ugyanis a Volkswagennel vagy a Nissannal való állami együtműködésnek köszönhetően jön létre. Itt is jellemző a hamisítás: egy márkának nincsenek meg a sajátosságai, nincs jellegzetes hűtőrács, lámpaforma, átfogó irányvonal, sokkal inkább egymástól független lopott formatervek sorozata.
A kínai Kommunista Párt tizennyolcadik kongresszusa. Forrás: Wikimedia Commons
Ha a kapitalizmus elleni összefogást a kommunista rezsimek már nem is űzik olyan nagy meggyőződéssel, azért cenzúra például még mindig van. Legalábbis gondolhatnánk. Az igazság az, hogy a 20-as évek antikommunista propagandáiban megismerhetőekhez képest ezek a szabályozások is jóval enyhébbek. Ugyan tény, hogy tilos a kormányt kritizálni, de nincs pontosan lefektetve, hogy ez mit jelent, és sokkal inkább intuitívan működnek a korlátozások, mint azt gondolnánk. A szerkesztőségekben nem lehet külföldi riporter, és az internet egy része is tilalom alá került, de ezeket a korlátozásokat igen nehéz a gyakorlatban is betartatni.
A legvidámabb ázsiai barakk
Vietnámban, ahol a kommunista vezetés még csak nemrég mérséklődött, sokkal pozitívabban értékelik a jelenlegi kormányt, mivel a korábbi, radikálisabb irányvonalak után ez is előrelépésnek tűnik a lakosság számára. A vietnamiak nagy része magánvállalkozóként éli az életét: halat árul vagy hotelt vezet és várja a turistákat, akik szép számmal érkeznek az országba. Vietnamban a kommunizmus kollektív diktatúra formájában jelenik meg a Kommunista Párt irányításával, azaz nem hasonlítható az észak-koreai vezetéshez. A rendőrök itt nem viselnek fegyvert, csak ritkán tűnnek fel az utakon, és bárki szabadon mászkálhat a köztereken. Sok cég és a kórházak többsége állami kézben van, ezeket a Vina- előtagról lehet megkülönböztetni a nevükben. Mellettük léteznek magánkézben lévő cégek is, de ezek szolgáltatásai általában drágábbak. Választások is vannak az országban, bár az elnököt a Kommunista Párt választja.
A másik oldalról nézve viszont az ország berendezkedése a neoliberalizmus és a szocializmus furcsa keveréke, melynek hozadékaként jelenleg egy szűk réteg birtokában van a vezetés, és az országban jegyzett cégek nagy része.
Szigetkommunizmus
Kuba szintén egyedi esetet képvisel. Kevesebb anyagot találunk online az ország mindennapjairól, mint a szökési kísérletekről. 2007-ben kubai bloggerek egy csoportja törte meg a fagyos internetcenzúra ridegségét, és segítette ezzel bepillantáshoz a kívülállókat. Akkoriban a szigeten csak a kutatóknak és akadémikusoknak lehetett saját internet hozzáférése, amelyért közvetlenül a kormányhoz kellett folyamodni. Yoani Sanchez, az egyik blogger ezért turistának öltözve blogolt egy lakásához közeli hotelben. Igyekezett rendkívül gyorsan gépelni – nem azért, mert félt a hatóságoktól, hanem azért, mert egy órányi internethasználat költsége két heti kubai fizetésnek felelt meg.
2014-ben Barack Obama és Raul Castro azzal lepte meg a közvéleményt, hogy bejelentették: véget vetnek a fél évszázados ellenségeskedésnek. Kubából – ahol a szegénység óriási, a korrupció az egekben jár, és az utcán fegyveres rendőrök mászkálnak – 1966 óta lehetett menekültként eljutni az Egyesült Államokba. Ha az adott személy eljutott egy határellenőrző pontra, és bevallotta, honnan jött, beléphetett az országba. Azzal, hogy Amerika megnyitotta a kapukat a kommunista sziget előtt, és a kubaiak számára is könnyebbé vált átjutni a határon, elindult a lavina. A Szovjetunió széthullása után már megindult három migrációs áradat, de a mostani messze nagyobb: negyvenezer kubai próbál átkelni a tengeren.
Kubával teljesen ellentétes a távoli Ciprus esete, ahol a kormányt a munkáspárt uralja. Ettől függetlenül Ciprus egy igazi paradicsom maradt – nem csak a turisták, de a tartósan ott tartózkodók körében is. Főként Nagy-Britanniából költöznek a szigetre a nyugodt, békés életet keresve, amit az internetes beszámolók tanulsága alapján meg is találnak. Ez annak köszönhető, hogy a ciprusi „kommunizmus” demokratikus keretek közé szorítva működik. A görög Dimitrisz Hrisztófiasz azzal nyerte meg a választásokat, hogy kijelentette: újrakezdi a béketárgyalásokat a törökökkel, a sziget két nagy etnikumának másik felével. Hrisztófiasz az egyetlen olyan államfő az Unióban, aki kommunistának vallja magát.
A cikk létrejöttét a Lumens pilot ösztöndíjprogramja támogatta.
