„Örülnénk a sikernek, de könnyen elterelheti a figyelmünket a fejlesztendő területekről”

Ma este játssza az első mérkőzését a magyar labdarúgó válogatott annak a Norvégia elleni párharcnak, amelynek tétje az, hogy 1986 után ismét túljut-e egy világverseny selejtezőin a nemzeti csapat. Egy esetleges Európa-bajnoki szereplés döntően befolyásolhatja a hazai futball fejlődését – András Krisztina közgazdászt, a Budapesti Corvinus Egyetem docensét, a Sportgazdaságtani Kutatóközpont vezetőjét kérdeztük arról, milyen módon és irányban.

Az NB1 legutóbbi fordulójára alig több mint tizenötezren voltak kíváncsiak, míg a norvégok elleni pótselejtező budapesti visszavágójára már most elkelt az összes jegy. Mit árulnak el ezek a számok a magyar szurkolók – mint fogyasztók – viselkedéséről?

Az első üzenetem az lenne, hogy csupán kávéházi keretek között tudok beszélgetni erről: ilyen kutatások ugyanis nincsenek. Régre visszanyúló sportszociológiai vizsgálatok vannak csupán hazai szurkolói szokásokról és napjainkban senki nem vizsgálta azt, hogy kik és miért járnak ki a meccsekre – pedig az volna a stratégiai szemlélet alapja, hogy megnézzük, hogyan áll egy sportág két értékpontja (a nemzeti csapat, mint a szövetség legfőbb terméke, valamint a klubcsapatok) a fogyasztói piac vonatkozásában, vagyis azt, hogy milyen fontosabb jellemzőkkel bírnak a meccslátogatók.

Valóban: ha a számokat nézzük, egyelőre úgy tűnik, hogy a magyar szurkolók hamarabb váltják meg a jegyüket a válogatott valamelyik mérkőzésére. Léteznek viszont olyan, klubokhoz kötődő események, amikor vagy a tét vagy az ellenfél hasonlóan sok embert tud megmozdítani – az már klubonként eltérő, hogy hol milyen feltételek adottak ehhez. Stadionok tekintetében mostanra kevesen panaszkodhatnak, abban viszont nagyobbak a különbségek, hogy az adott csapat márkája milyen mozgósító erővel bír: ez egyaránt függ például a régiótól, a hagyományoktól, valamint a játék minőségétől is. Márkakutatás nincs szövetségi szinten, bár bizonyos kluboknál léteznek ilyen felmérések, amelyekre marketingstratégiájuk épül.

Pusztán gesztus az, hogy az MLSZ idén engedményeket tett a szurkolói kártya használatára vonatkozóan, vagy inkább arra következtethetünk, hogy a jövőben komolyabban veszik a fogyasztói piacot?

Ezt akkor tudnám megmondani, ha ezzel kapcsolatban bármi hatásvizsgálat publicitást nyert volna, így én is csak arra tudok támaszkodni, ami a sajtóban megjelent. A magyar labdarúgásnak vannak olyan érintettjei, akik felvetették, hogy van kapcsolat az alacsonyabb nézőszám és a regisztrációkötelem között, de nyilvánosságot nyert kutatást ezzel kapcsolatban sem előzetesen, sem a bevezetést követően nem végeztek. Bizonyára létezik ez az összefüggés – ahogyan vélelmezték ezt a döntéshozók a televíziós mérkőzések száma közt is, de ezeket előzetesen meg nem vizsgálták –, így igazoltan azt sem tudhatjuk, hogy ezek önmagukban megmagyarázzák-e az emberek távolmaradását.

A közvetítési jogok piacán is rendkívül megerősödött az állami beavatkozás az M4 elindulásával. Hogyan hat ez az itthoni sportmédiapiacra és a fogyasztókra?

A kutatások elején járunk még, de azt előre lehetett tudni, hogy egy ennyire eltérő logikai elv alapján működő és más költségvetéssel dolgozó szereplő meg fogja bolygatni a sporttelevíziózással foglalkozó piacunkat. Volt olyan időszak, amikor a közvetítési jogok a kereskedelmi csatornáknál voltak, ez azonban már régóta nincsen így: a legutóbb megkötött szerződés a Sport TV és az MTVA közös szerződése volt. Ez a megállapodás idén úgy módosult, hogy a magyar mérkőzések az M4-re kerültek. Akárhol is volt, az jól látszott, hogy a magyar bajnokság közvetítése prémiumterméknek számít. Egy tematikus sportcsatorna számára mindenképp fontos lenne, hogy nála legyenek ezek a jogok, hiszen a számok is arról tanúskodnak, hogy az itthoni labdarúgás színvonalától függetlenül is magas nézettséget lehet velük produkálni. Egy minden háztartásban ingyen elérhető M4 mutatóit nem lehet összehasonlítani egy tematikus sportcsatornáéval, amely a szolgáltatónál magasabb fizetési sávban van, mint az ingyenesen, mindenki által elérhető köztévé adói – ha viszont azt vizsgáljuk, hogy kik nézik televízión keresztül a magyar meccseket, akkor olyan célcsoportokat találunk, amelyekre az üzleti szféra marketingstratégiáját, szponzori kapcsolatait nem tudja építeni, mert ez nem esik egybe célpiacaikkal.

Hogyan befolyásolná a magyar futball fejlődését hosszú távon egy esetleges EB-szereplés?

Azt gondolom, rendkívül sikerre éhezett minden érintett, minden magyar ember – főleg az a generáció, amely nem élhetett meg hasonló volumenű sikert. Ugyan másfajta kötődést jelent, de az utolsó ehhez mérhető esemény a Debrecen BL-csoportkörbe kerülése volt, még régebben pedig a Ferencvárosé. Ugyanígy az újságírók is éhesek arra, hogy sikeres pótselejtezőről és Eb-részvételről írjanak. Egy ilyen légkörben fennáll annak a veszélye, hogy elfelejtünk a lényegre figyelni, a valódi problémák pedig nem a pályán vannak. Nagyon örülnénk a sikernek, de könnyen elterelheti a figyelmünket a fejlesztendő területekről.

Sportszakmai kérdésekről?

Nem feltétlenül. Ide lehet venni a gazdasági működést, illetve – ha a hivatásos labdarúgáson túlra tekintünk – az utánpótlásrendszer működését is. A képzésben szereplők példaadásáról-példamutatásáról is beszélhetünk ennek kapcsán. Azt tapasztalom, hogy maga a labdarúgó is érdeklődve várja, hogy mutassa meg valaki, hogyan tudna ő maga hozzájárulni a magyar labdarúgás márkaépítéséhez. Könnyebb lenne a helyzet, ha sok ilyen példát láthatna: mind a nemzetközi, mind a hazai szakmai és vezetői vonalon. Magában a rendszerben vannak olyan problémák, amelyekről beszélni kellene.

Dárdai Pál példája igazolja azt, hogy az utánpótlás és az edzőképzés területén kell keresni a hibát?

Dárdai egyik fontos titka szerintem a hitelessége. Láthattuk a pályán, majd olvashattunk róla, hogy hogyan tette hozzá a magáét a német labdarúgás, majd milyen alázattal, tanulással kezdte el edzői karrierjét – és mindemellett arról is, milyen a magánéletben. Kívülről nézve meglátásom szerint ezért is tudnak a labdarúgói hallgatni rá, küzdeni érte: ennek lehettünk a szemtanúi mi is, ezzel tudtunk könnyen azonosulni mi, szurkolók is. Ezek azonban pillanatnyi, egy emberen múló dolgok: azon kell dolgozni, hogy ne egy emberen múljon a siker, hanem rendszerszerűen tudjon a magyar labdarúgás hitelesen működni. Azon, hogy például én édesanyaként a kisfiamat jó szívvel terelgessem afelé, hogy rúgja a labdát, vagy azon, hogy evidens program lehessen egy futballmérkőzés megtekintése, akkor amikor egy család arról dönt, mivel töltse el az értékes, együtt töltött szabadidejét. Vagy azon, hogy csatornát választva a magyar futball előtt ragadjunk le akkor, amikor televízió vagy sportesemény nézése mellett döntünk. Az emberek azonban mostanra nagyon kiéhezettek a pályán látható sikerre, aminek a rendszerét egészen az alapoktól kell felépíteni, hittel és alázattal szolgálni ezt, a legjobbakat rendelni a gyermekek mellé, mert sok-sok minden ekkor alapozódik meg. Ezért nem feltételenül a mostani labdarúgókban látom a hibát. A nevelés, a hazai és a nemzetközi labdarúgással is összefüggő, ezt körülvevő szocializációs közegek példaadása és példamutatása rendkívüli módon meghatározó, így mostanra ők is kényszer közt mozgó szereplők.

A rövid távú gondolkodás a rendszer egészére jellemző?

Nincs új a nap alatt: mindezek társadalmi jelenségek, amelyek a sportban, azon belül a labdarúgásban, hivatásos labdarúgásban történnek. Egy nemzetgazdaság ereje és versenyképessége a humántőke lelki, szellemi és fizikai állapotán, egészségén, így a nevelésen, képzésen és a változásokra adott válaszokon, innovációkészségen alapul – előbbiek tehát mindent meghatároznak, de mindez hosszú távú dolog, mert több év múlva érik be az, akit most nevelni, képezni kezdünk. Többször zászlónkra tűztük az utánpótlás-nevelés kérdését – és ne felejtsük el, hogy az akadémiai rendszer kialakításán, támogatásán és a TAO rendszerén keresztül jelentős összegek folynak be erre a célra. Meg kell említeni a régebb óta működő Bozsik-programot is, amelynek – mások mellett – köszönhetőn már óvodáskorban megismerkedhetnek a gyerekek a labdarúgással: így az igazolt labdarúgóknak mind a száma, mind a szerepe nőtt az elmúlt években. Ilyen szempontból persze lehet, hogy még korai eredményt várni, azonban az lenne a célszerű, ha nem egy utópia alapján terveznénk meg a stratégiánkat, hanem azt felmérve, hogy mi a lehet a jövőbeli releváns szerepünk. Jelenleg nem látjuk tisztán, hová kívánja elhelyezni magát az elkövetkező években a magyar labdarúgás.

Egy kimutatás szerint Horvátországban az igazolt labdarúgók száma 2009-ben 118 316 volt. Magyarországon egy 2014. januári beszámoló szerint ez az adat körülbelül 200 000 fő. A válogatottuk rendre ott van minden világversenyen, és klasszisokkal van tele a kezdőcsapatuk. Mit csinálnak másképp?

Létezik jelenleg egy ilyen kutatásunk. Valóban azt tapasztaltuk, hogy hasonló országméret esetén is vannak hozzánk képest sikertörténetek. Ha azt boncolgatjuk, hogy mi a horvátok sikerének titka, ismét egyénekből – játékosok és az őket nevelő edzők – adódó jellemzőkig jutunk el, azon túl, hogy vannak rendszerbeli különbségek is. Egyébként végre nem csak az angol, spanyol vagy német labdarúgásra fordítjuk a figyelmünket, hanem a saját térségünkre, tehát Közép-Kelet-Európára, illetve a szomszédos országokra.

A pótselejtező mindenképpen mérföldkő lesz a magyar futball fejlődésében. Képesek leszünk objektíven értékelni az eredményt, és annak megfelelően kijelölni a tovább vezető utat?

A közvélemény több tényező miatt is nagyon sokat vár a párharctól. A sajtóban elhangzott szövetségi kommunikációban egyértelműen célként határozták meg a kijutást, az állam pedig nagyon komoly támogatást nyújt, stadionokat épít és fejleszt, támogatja a hazai rendezésű nagy sportesemények megvalósulását és gesztusokat intéz a futball felé, valamint egy olyan csoportba kerültünk, amelyből – főleg az eredmények tudatában – komoly lehetőség nyílt akár az egyenes ági kijutásra is. Ugyanakkor lehet hivatkozni a norvégok játékerejére, és arra is, hogy nálunk klasszisokkal erősebb válogatottak is pótselejtezőre kényszerültek – vagy éppen ki is estek mostanra. A kommunikációban ennek tudatosítása például egészen másként hathatna, illetve hathatott volna. Az azonban mindenképp rosszul mutat, amikor az U17-es válogatottunk a hazai rendezésű EB-selejtező tornáról nem jutott tovább az EB-elitkörbe. Adja Isten a lelkes, sikerre éhes magyar szurkolóink és magunk miatt is, hogy a felnőtt férfi válogatottnak sikerüljön ez, de az esetleges hurráhangulatban sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy olyan rendszerszintű problémák vannak, amelyek sürgősen megoldásért kiáltanak.