Dr. Székely László jogászt, egyetemi oktatót és egykori kormánybiztost 2013. szeptember 16-án választotta meg az Országgyűlés az alapvető jogok biztosának, hat évre szóló mandátumát egy héttel később kezdte meg. Beszélgetésünk során nem csak az intézmény jelentőségére és az előtte álló kihívásokra, hanem személyes tapasztalataira is kitért.
Mintha méltánytalanul alulértékelt szerepet játszana az alapjogok védelmének szerteágazó rendszerében az ombudsmani típusú jogvédelem. Ön szerint helytálló ez a nézet?
Egyrészt létezik egy társadalmi presztízsmutató, ami egy tavaly készült kutatás alapján meglepően magas, 66%-os a társadalmi elégedettséget mutat a hivatallal és ombudsmannal kapcsolatban, ezzel megelőzve a bíróságokat. Egyik oldalról tehát a hivatal népszerű abban az értelemben, hogy körülbelül nyolc-kilencezer kivizsgálásra váró panasz érkezik hozzánk. Az emberek azért szeretik, mert viszonylag gyors, olcsó – az eljárás illetékmentes –, illetve a hatáskör hiányának megállapítása esetén is olyan részletes tájékoztatást kapnak a panaszosok, melyben segítséget nyújtunk azt illetően, hol és milyen típusú jogvédelemre, materiális segítségre számíthatnak.
Másik oldalról persze az ombudsman hatalommal nem bír, a rendelkezésre álló instrumentumok soft law (puhajogi) eszközök. Elődöm, Szabó Máté professzor egy fakarddal jelképezte ezt, arra utalva, hogy van ugyan fegyvere, de életlen – a nyilvánosság és a hivatal tekintélye azonban nagyon sokat számít. A tavalyi beszámolónkat nemrég fogadta el az Országgyűlés, az ehhez készült statisztika – azzal együtt, hogy vannak még folyamatban lévő ügyek – is alátámasztotta, hogy a címzett 66%-ban egyetértett az ombudsman ajánlásaival. Ha az ombudsmanra erősebb – például hatósági típusú – jogosítványokat ruháznánk, az azzal járna, hogy újra kellene gondolnunk a közjogi berendezkedést. Ha az ombudsman ajánlásait kötelező lenne elfogadni, az olyan típusú felelősséggel járna, mely nem lenne konform a jelenlegi közjogi struktúrával.
Van mód arra, hogy a tisztséggel kapcsolatos ismereteket és tudatosságot tovább szélesítsék a lakosság körében?
Igyekszünk. Tény, hogy a hivatal nagyon könnyen elérhető – akár online, akár személyesen, akár írásban. Folyamatosan panaszirodát üzemeltetünk: itt bárki szóban előadhatja az őt ért sérelmet, és ettől kezdve az ügy rendezése elindul. Emellett évente kétszer megyelátogatást tartunk a hivatal munkatársaival és helyetteseimmel: a megyeszékhelyen fogadónapra kerül sor, panaszládákat helyezünk el, felvilágosító előadást tartunk annak érdekében, hogy minél könnyebben megtaláljanak minket. Ha ugyanis a magyar állam az adófizetők pénzéből fenntart egy hivatalt – évente több mint egymilliárd forintért – akkor az a legkevesebb, hogy ez a száz jogvégzett munkatárs rendelkezésre álljon.
Az alapvető jogok biztosát az Országgyűlés választja bizonyos hivatásbeli kritériumok alapján. A szakmai követelményeken túl mi jellemzi a tisztségre leginkább rátermett jelöltet?
Erre nehéz válaszolni. Amennyiben nekem kellene jelöltet állítanom, a sok egyéb formalizált követelmény mellett valószínűleg a közvetlenséget és a kellő iróniát tartanám leginkább fontosnak. Az ilyen tisztségeknél rendkívül lényeges rendelkezni azzal a képességgel, hogy kívülről szemléljük önmagunkat – aki erre képes, nagyon nem tévedhet.
Hasonló kritériumok alapján tett javaslatot helyetteseinek személyére, vagy ebben más szempontok játszanak szerepet?
Az egyik helyettesemet örököltem. Szabó Marcell úr, a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó biztoshelyettes már egy éve hivatalban volt, mikor engem megválasztott az Országgyűlés – ettől függetlenül szerencsés módon évekig dolgoztunk együtt, és baráti viszonyban állunk. Közösen választottuk ki Szalainé Sándor Erzsébetet, a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettest, aki elnyerte a frakciók támogatását, és azóta is kiválóan együttműködik a hazai nemzetiségek képviselőivel.
Nyilvánvaló, hogy az alapjogok között rendkívül nehéz sorrendiséget felállítani. Ennek ellenére rendelkezik-e prioritással e tekintetben, van-e olyan kör, melynek kiemelt figyelmet kíván szentelni?
Ezt egyrészt maga a törvény rendezi azzal, hogy megmondja, melyek azok a legsérülékenyebb társadalmi csoportok, melyek folyamatos fókuszpontban állnak. Így előtérbe kerülnek a gyermekek, fogyatékkal élők, hajléktalanok jogai, illetve a betegjogok – és amit még az élet hoz. Fontossági sorrendet azért nem állítanék fel, mert a hivatal tevékenységének kilencven százaléka a beérkező panaszok kezeléséből áll, ezek közt pedig teljesen esetleges, hogy éppen mi igényel kiemelt hangsúlyt.
Egyes jelenségeket, mint például a migránsáradatot, nyilvánvalóan nem láthatunk előre. Ebben kérdésben egyébként egyfajta „hitvitának” lehetünk tanúi azzal kapcsolatban, hogy milyen megnevezéssel illetjük az érkezőket. Menekültek? Bevándorlók? Illegális határátlépők? Már önmagában az is értékítéletet fejez ki, ahogyan a terminológiák között válogatunk. Az ilyen jelenségeket tehát ugyanúgy nem prognosztizálhatjuk, ahogyan azt sem, hogy mikor és hol történik például egy, a szigetszentmiklósi esethez hasonlóan durva és a társadalmi köznyugalmat megzavaró gyermekbántalmazás. A hozzánk érkező panaszok mindent felölelnek a bölcsőtől a koporsóig.
Milyen színvonalról tanúskodnak a beérkező panaszok?
A lehető legvegyesebb képet mutatják. Előfordul, hogy a börtönből kézzel írt panasz érkezik – hetente akár két-három is –, amelyen látszik, hogy az ágyon körmölte a fogvatartott. Ennek természetesen megvan a maga oka, hiszen valamennyi börtön minden folyosóján ott az ombudsman neve és elérhetősége, így nem csoda, hogy szép számmal érkeznek tőlük panaszok – noha megjegyezném, hogy nagyrészt megalapozatlanoknak bizonyulnak. Természetesen arra is látunk példát, hogy jó nevű budapesti ügyvédek fordulnak hozzánk, mivel olyan ügyre bukkannak, ahol megítélésük szerint csak az ombudsman fellépése lehet hatékony, mert például jogszabály módosítására kell javaslatot tenni.
Kiemelhető olyan esetkör, mellyel a leggyakrabban megkeresik?
Az ügyek több mint hatvan százalékát az egészségüggyel, oktatással és a szociális ellátásokkal kapcsolatos panaszok teszik ki. Ezek tulajdonképpen mind az Emberi Erőforrások Minisztériumát érintik, mely tulajdonképpen egy „gigatárca”. Az ügyek fennmaradó részében valóban minden típusú eset megtalálható.
Már két éve tölti be a tisztséget. Mely törekvései valósultak meg eddig, és a hivatalban szerzett tapasztalatokkal gazdagodva milyen célokkal vág neki az elkövetkező időszaknak?
A magam részéről szeretném a szegények ügyvédjének pozícióját erősíteni, ennek a hivatalnak ugyanis alapvetően ez a feladata, csak nem kap kellőpublicitást. Amit kevésbé szeretnék, hogy az ombudsmannak félbemaradt, vagy bizonyos szempontokból annak tűnő szakpolitikai kérdéseket kelljen vizsgálnia. Hogy konkrét példát említsek: a Városligetbe öt új múzeum építését tervezik, aminek kapcsán azzal a kéréssel érkeznek a panaszok az ombudsmanhoz, hogy támadja meg az erről szóló szabályozást az Alkotmánybíróság előtt, miközben ez nem alapjogi, hanem szakpolitikai – építészeti, várostervezési – kérdés. Ehhez hasonló eset, amikor azért kérik az Alkotmánybírósághoz fordulást az ombudsman részéről, mert két új blokk építését tervezik a paksi atomerőműben. Ilyen kérdések eldöntésében, melyek a kormányzati felelősséghez kapcsolódnak, nem kívánok részt venni.
Hogyan értékelné az intézmény előtt álló jelenlegi kihívásokat, illetve annak jövőjét?
Ugyan nem tudom megjósolni, mi történik majd a jövőben, de visszatekintve elmondhatom, hogy nagy kihívás volt például a miskolci jelentés összeállítása, mely az önkormányzati rendőrség által koordinált, a szegregátumokban végzett razziaszerű telepellenőrzések kapcsán készült. Háromnegyed év munkáját fektettük bele a több mint száz oldalas dokumentumba, melyet egyébként mindenkinek a figyelmébe ajánlok, mert mintegy pontos látlelete a hazai szegényügynek – az jutott eszembe, hogy harminc-negyven év múlva akár szociológiai tanulmányokat folytató hallgatók tananyagának része is lehet. Amellett, hogy a jövőbeli események nem jelezhetők előre, annyi biztos, hogy a különösen sérülékeny csoportokra a továbbiakban is folyamatos figyelem hárul. Nem tudjuk ugyanakkor, milyen fordulatok várhatók menekültügyben: az ezzel kapcsolatos, folyamatban lévő vizsgálataink – például a röszkei befogadó állomás állapota, a megfelelő tájékoztatás megvalósulásának kérdése az augusztusi, vonatokkal kapcsolatos incidenseket illetően – sajnos aktualitásukat veszítik, mire befejezzük, hiszen túlhalad rajtuk az idő. Mindenesetre valamennyi vizsgálat egyfajta tükör: csak azt mutathatjuk meg általa, amit a valóságban látunk.
Akár a folyamatos versenyfutás az idővel.
Itt ismét arra kell gondolnunk, milyen eszközök állnak rendelkezésünkre. Ha valamit leírunk jelentésként, abban minden mondatnak, írásjelnek pontosan a helyén kell lennie, ezért rendkívül lassan készül el. Az ilyen típusú eseményeket nem tudjuk utolérni, bár nem is feladatunk, hiszen az ombudsmani intézmény alapvetően nem erre szolgál. Annyi bizonyos, hogy az elsöprő erővel fellépő társadalmi kérdésekben állást foglalni meglehetősen reménytelen vállalkozás.
Találkozott olyan tanulságos esetekkel eddigi pályafutása során, melyeket szívesen megosztana a publikummal?
Legmeglepőbb ügyem során kiderült, hogy egy halottat tizennégy hónapon keresztül nem temettek el. Azt mondtam magamban, hogy ez lehetetlen, mégis megtörtént: nem egyetlen nagy mulasztásra került sor, hanem minden résztvevő hibázott egy kicsit: az eltemettetésre köteles személy börtönben volt, és szabadságot kapott az ügyintézésre, ami azonban valamilyen oknál fogva félbeszakadt; addigra viszont az önkormányzat is kihátrált a temetés lebonyolításából… ezek az apró tévedések tehát összeadódtak, mígnem elvezettek ehhez az eredményhez.
A jog tehetetlenségét remekül illusztrálja egy másik érdekes incidens. A hetvenes évek elején disszidált egy huszonéves pár Jugoszlávián keresztül Triesztbe. Két éven keresztül éltek egy környékbeli menekülttáborban, ahol összeházasodtak: egy lelkész adta össze őket, akinek egyébként joga volt közreműködni a szertartásban. Az olasz családjog szerint, ha sor került az egyházi esküvőre, akkor az azt lebonyolító lelkésznek kellett gondoskodnia a házasság világi anyakönyvekbe való bevezetésről. A pár abban a tudatban élt tehát, hogy házasságot kötöttek; két évvel később Ausztráliába utaztak, ahol letelepedtek, állampolgárságot szereztek – harminc éven keresztül mindenhol házasként szerepeltek. 2009-2010 között immár nyugdíjasként visszatértek hazánkba, ahol többek között magyar okmányokat igényeltek, és szükségessé vált házastársi kapcsolatuk igazolása is. Anyakönyvi kivonattal nem rendelkeztek, csupán a lelkész által adott igazolással, be kellett tehát szerezniük a házasságukra vonatkozóhiteles másolatokat az állami anyakönyvekből. Ekkor szembesültek azzal, hogy a házasságkötésüknek nincs nyoma, nem került bevezetésre a polgári nyilvántartásba. Ezt nem látták problémának, és a magyar jog szerint kívántak házasságot kötni – erre azonban nem volt mód, hiszen minden papírjuk szerint házasoknak számítottak. Végül azt javasoltuk nekik, hogy szerezzenek egyfajta negatív igazolást – annak tanúsítványát tehát, hogy nem házasok – így majd jogosultak lesznek a házasságkötésre.
Szintén összetett kérdés a várandós nő helyzete a büntetés-végrehajtásban. A magyar jog szerint, ha a terhes nő büntetés-végrehajtási intézetben szül, akkor a gyermek egyéves koráig külön erre kialakított körletben együtt lehet a csecsemővel. Ilyen részleg nagyjából húsz fő részére Kecskeméten biztosított – mellesleg üdítő kivétel a magyar intézetek általános színvonalához képest. A konkrét esetben a panaszost Ausztriában vették őrizetbe, amikor gyermeke két hónapos volt, és a nőnek haza kellett térnie Magyarországra, hogy letöltse szabadságvesztés büntetését. Állítása szerint nem tájékoztatták, hogy gyermekére tekintettel kérhette volna a büntetés elhalasztását, ezért édesanyjára bízta a kicsit, majd később panaszt tett. Ennek kapcsán azon kellett elgondolkodni, vajon mi az oka annak, hogy a gyermeket a büntetés-végrehajtási intézetben megszülő nő együtt maradhat az újszülöttel, míg aki szabadlábon hozta világra a csecsemőt, nem viheti magával a büntetés-végrehajtási intézetbe – első pillantásra ez diszkriminációnak tűnhet. Végül tartottunk egy műhelybeszélgetést arról, vajon a gyermek érdeke mit diktál. Fontosabb-e az anyával együtt töltött idő az egészséges fejlődés és biztonságos nevelés érdekében, mint az, hogy a gyermek ne kerüljön élete első évében ennyire ingerszegény környezetbe? Ebben nem szívesen foglalnék állást, hiszen rendkívül összetett, szakértőket igénylő kérdésről van szó.
Összességében elmondható, hogy az alapvető jogok biztosának élet nagyon sok területén kell otthonosan mozognia?
Valóban – magam is rengeteget tanultam két év alatt. Oktatóként a magánjog világában éltem, míg itt az ügyek jelentős részét a közigazgatás, illetve az azzal kapcsolatos panaszok adják. Valamennyi eset más; lehetőségeimhez mérten minden aktát végig elolvasok, sőt, sokszor konzultációra is sort kerítek bizonyos kérdésekben. Léteznek örök témák az ombudsmani jogvédelemben, évek óta húzódó, megoldhatatlan ügyek, tipikusan ilyenek a vezetékjoggal kapcsolatos procedúrák – ez a kérdés egyébként ezreket érint, és igen komoly következményekkel jár.
