Immár egy hónap telt el a módosított menekültügyi jogszabályok hatályba lépése óta. A hazai viszonyokról, az európai szintű megoldási lehetőségekről és a migránskérdés jelenlegi állásáról Dr. Nagy Boldizsár nemzetközi jogászt, a téma elismert szakértőjét kérdeztük, akit munkásságáért korábban az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága Menedék díjával tüntettek ki.
Mit érzékelhettünk az elmúlt hetekben a szabályozási környezetben bekövetkezett változásokból?
E tekintetben a nép véleménye, a kormány álláspontja és a személyes véleményem minden valószínűség szerint drámaian különbözik. A kormány kifelé azt kommunikálja, hogy az új szabályozás működik, miközben nyilvánvalóan tisztában kell lennie azzal, hogy ez nincs így. A nép érezheti úgy, hogy a módosított rendelkezések rendszere betölti funkcióját, hiszen kevesebb menekülőt lát, míg én magam úgy vélem, a módosítások egyáltalán nem működnek, sőt, eleve kudarcra ítéltettek.
Vizsgáljuk meg, volt-e a változtatásoknak értelmes céljuk! Talán az lett volna, hogy mindenkit bűnözővé nyilvánítsunk, aki átlépi a határt (ami egyébként nem történt meg)? Egyfelől tudnunk kell, hogy bár az elmúlt harminc napban három alkalommal némi visszaesést figyelhettünk meg az határátlépők számában – ez azt jelenti, hogy nagyjából a januári szintre csökkent az érkezők száma, nem pedig a nullára – összességében többen jönnek a határzár óta, mint korábban. Másfelől az alkalmazott büntetőjogi szankció nem börtönbüntetés – ami nyilvánvalóan ésszerűtlen lenne – hanem kiutasítás, ami büntetőeljárás nélkül is elérhető lenne.
Mindezzel csak feleslegesen nagy terhet raktunk a büntető bíróságokra, melynek során sem a rendelkezésre álló idő, sem a körülmények nem teszik lehetővé a fair eljárást. Végezetül az európai menekültjog összes létező szabályát megszegjük, hiába állítjuk az ellenkezőjét.
Különösen az új rendelkezések életbe léptetése óta kiéleződni látszik a konfliktus a szomszédos országokkal. Milyen következményekkel járhat ez hosszútávon?
Ismét le kell szögeznem, hogy a következményeket illetően a kormány álláspontja és az én percepcióm erősen különböző. Valószínűleg azt remélik, hogy tevékenységük hatással lesz az uniós államokra, és az Európai Unió is elkezd hozzá hasonlóan gondolkodni. Álláspontom szerint az elmúlt időszakban teljesen leromboltuk a szomszédsági kapcsolatainkat; a következmények részben attól függenek, hogy unión belüli vagy kívüli szomszédokról beszélünk. Az uniós államok ugyanis kereshetik közösen a kiutat, a közösségen belüli megoldás lehetősége pedig azzal kecsegtet, hogy uniós szomszédainkkal rendezetté válik a viszony.
Azt remélem, hogy az Európai Unió közösen, egységes térségként fog foglalkozni az ide érkezőkkel, figyelembe véve, kinek mire van szüksége – védelmet nyújtva a menekültnek, hazaküdve azt, akinek nincs joga a maradásra. A nem uniós államokkal – és főként Szerbiával – más a helyzet. Ha az Európai Unió úgy dönt, hogy a schengeni külső határ védelmének realitássá tétele érdekében egy második védvonalat kíván itt kiépíteni (a görög-török mellett), Szerbia nagyon rossz helyzetbe kerül.Amennyiben ugyanis Görögország továbbra is átjárható marad, a menekülők beszorulnak hazánk és Görögország közé – így Szerbiára nagy teher nehezedne, ilyen helyzetben pedig nem elvárható, hogy egymaga kezelje az érkezettek ügyét.
Többször érintettük a kormány álláspontját. Hogyan értékelné a kormányfő hat pontból álló javaslatát, melyet az Európai Tanács elé terjesztett?
Az első pont Görögország meggyőzéséről szól arra vonatkozóan, hogy engedje át határvédelmét az Európai Unió rendészeti erejének, illetve azoknak a tagországoknak, melyek készek abban részt venni. Egyrészt ez teljesen inkonzisztens azzal, amit Magyarország cselekszik, és az uniós tagállamok álláspontjával is, mely szerint a határvédelem nemzeti hatáskör. Emellett nem egészen azonosítható, mire gondol a miniszterelnök – az Európai Unió ugyanis nem rendelkezik közös rendészeti erővel. Vonatkozhat arra a javaslat, hogy akkora európai erő álljon fel, mely képes a görög határ védelmére. Egyetértek azzal, hogy a különösen nagy nyomásnak kitett határszakaszokat (jelen pillanatban ilyenek a görög és a nyugat-balkáni schengeni külső határok) ne egyedül az érintett országnak kelljen védeniük, hanem kapjanak uniós segítséget. Fenntartom azonban a kérdést: ha tudjuk, hogy menekültek érkeznek, akiket nem küldhetünk el csak úgy – ellentétben például a csempészekkel, akikkel természetesen megtehetjük –, akkor mitől is óvnak valójában a határvédők? Álláspontom szerint ilyen helyzetben igazi jelentőséggel a hot-spotok rendelkeznek.
Második pontként a miniszterelnök javasolja, hogy a menekülteket és a gazdasági bevándorlókat a schengeni határokon kívül válasszák szét – ilyen megfogalmazásban ez nehezen értelmezhető felvetés, hiszen vannak olyan uniós államok, melyek nem tartoznak a schengeni övezetbe. A kormányfő tehát vagy nem fogalmazott pontosan – elvégre mondhatta volna, hogy az Európai Unión kívül kerüljön sor a differenciálásra –, vagy a fent említett államok irányába kíván hárítani. Maga a felvetés – miszerint Európa perifériáján jöjjenek létre olyan táborok, melyek felfogják a menekülőket, ahol kérelmüket elbírálják, majd rendezetten engedjék tovább Európába az elismert menekülteket – már ismert, azonban technikai jogi akadályok merülnek fel. Mindenekelőtt egy valóban egységes anyagi jogi meghatározás és eljárás lenne az előfeltétele.
Tipikus problémát jelent a jogorvoslathoz való jog megvalósulása: az Európába törekvő, de el nem ismert menekült milyen módon és mely jog szerint élhet jogorvoslattal? Hatékony lesz egyáltalán a jogorvoslat például úgy, hogy a kedvezőtlen döntéssel érintett személy a törökországi táborból távközlési eszköz útján terjeszti panaszát egy brit bíró elé? Összességében az elképzelés sok ideológiai és gyakorlati nehézséggel jár, azonban nem elképzelhetetlen felvetés, ha a területi állam beleegyezik abba, hogy egy ilyen szolgáltatást nyújt, és a jogorvoslatot megfelelően rendezni lehet.
A harmadik pontban az a kívánalom szerepel, hogy a menekültek számára biztonságosnak tekintett országok listáját az Európai Unió határozza meg, és értelemszerűen minden tagállam számítson annak – ez tulajdonképpen már megtörtént. Emellett nincs értelme a „menekült számára biztonságos” minősítésnek, ugyanis a menekültjog kétféle kategóriát ismer: biztonságos származási vagy biztonságos harmadik országot, ezekpedig egészen mást takarnak. Noha nincsen maradéktalan egyetértés abban, hogy mely országok sorolhatók egy egyik vagy a másik kategóriába, a biztonságos származási országrokra vonatkozóan létezik uniós javaslat (ez főként a szerb és koszovói kiáramlást rendezi), utóbbiról pedig biztosan tudunk annyit, hogy például Szerbia mindaddig nem tartozhat oda, míg a gyakorlata a mostanihoz hasonló marad.
A negyedik pont jellegében eltér a korábbi felvetésektől: mindenki növelje befizetéseit százalékkal és csökkentse kiadásait egy százalékkal, amivel hárommilliárd eurót lehet a válságkezelésre fordítani. Ez tehát nem illeszkedik az eddigi kontextusba ugyan, de önmagában nagyon bölcs javaslat, maximálisan támogatandó. Éppen a napokban adott ki egy jelentést a Bizottság a Törökországgal folytatott tárgyalásokról, mely jelentős összegek juttatását irányozza elő számukra.
Az ötödik pont kiemelt partnerség létrehozását indítványozza azokkal az államokkal, melyek nélkül nem tudják kezelni a fennálló helyzetet – elsősorban Törökországgal, de újra kell gondolni a kapcsolatot Oroszországgal is. Itt két olyan dolog kapcsolódik össze, amelynek egymáshoz semmi köze. Törökországgal valóban érdemes együttműködni menekültügyben: amint arra utaltam, ez a kapcsolat némileg megerősödni látszik. Nehéz eldönteni, mi köze mindennek Oroszországhoz – bár sok menekültet fogad be Ukrajnából, feltételezhetően a miniszterelnök nem arra gondolt, hogy támogassuk Oroszországot azoknak a menekülteknek a befogadásában, akiket az ő akcióik üldöznek el a hazájukból.
Végezetül a kormányfő világkontingens, világméretű kvóták rendszerének létrehozását indítványozza – ezt a magam részéről ugyan pártolom, de csodálom, hogy a miniszterelnök ilyent javasol, hiszen ha megvalósulna, akkor a fejlett világ országainak, így hazánknak sokkal több menekültet kellene befogadnia. (Most a menekültek 85%-a a fejlődő országokban talált oltalomra.).
Szeptember 23-án az uniós államok belügyminiszterei jóváhagytak egy kvótadöntést, melyet a szlovák kormány meg kíván támadni Luxemburgban. Miért tartózkodik mindenki a kvótarendszertől?
A huszonnyolc tagállamból négy szavazott ellene és három nem vett részt a döntésben – szóval csupán a kisebbség tiltakozik. Bár kvótapárti vagyok, természetesen akadnak vele problémák, ugyanis az a kvóta, amiről most beszélünk, nem ad döntést az érintett menekülőnek, és ez általában nem kedvező. Az a félelem azonban, hogy a menekült nem marad ott, ahová küldik, részben nem teljesen megalapozott, részben nincs is vele különösebb baj.
Gondoljuk át, miért is van szükség az allokálásra? Elsősorban az eljárás érdekében, annak időtartamára. Ha az érintett ez idő alatt eltűnik, azzal kivonja magát a procedúra alól, illegális külföldi lesz, és módunkban áll hazautaztatni, ha ott nem fenyegeti kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés. Amennyiben azonban megvárta az eljárást, és elismerték a menekültstátuszát, akkor úgy mozoghat az uniós tagállamokban, mintha schengeni vízuma lenne, azaz 180 naponként 90 napot tölthet bármely tagállamban. Az igaz, hogy nem telepedhet le, munkát nem vállalhat az elismerés országán kívül, kivéve ha erre engedélyt kap a célországtól. Ha pedig mégis le akar telepedni egy másik országban – ahol jobb életlehetőségei vannak – és ott nagyobb szükség van esetleg az általa kitanult szakmára, akkor munkavállalási engedéllyel miért ne mehetne oda?
Egyébként érdemes lenne tudatosítani azt, hogy nem minden bevándorló törekszik munkavállalásra, sokan inkább saját vállalkozást indítanának. Ez természetesen a helyi lakosságnak is munkaalkalmat teremt, hiszen ők ismerik a nyelvet és a helyi viszonyokat, így vagy alkalmazzák őket, vagy például beszállítói, szolgáltatói megbízásokhoz juthatnak.
Egyre több és ellentmondásosabb hír érkezik Németországról és az ottani állapotokról. Mi lesz azzal az állammal, mely a menekültek jelentős részének végső célja, és amelyben számos európai ország a legnagyobb „segítséget”, illetve befogadót látta?
Nehéz erre válaszolni, ha egyáltalán lehetséges. Pusztán a jelenleg ismert számokat vizsgálva hosszabb távon semmi végzetes nem történik Németországban. 1992-ben négyszázhetvenkétezer kérelmet intéztek német hatóságok, mely a jelenlegi értéket meghaladja, de nincs nagyságrendi különbség. Amennyiben az érkezők menekültek, és megkapják a munkavállalási engedélyt, egy nyolcvanmilliós országban – ahol körülbelül hatvanmillió a munkavállalók száma – nagyjából háromnegyed százaléknyi új munkavállaló megjelenése nem boríthatja fel a munkaerőpiacot, különösen arra tekintettel, hogy maguk a németek ötszázmilliós munkaerőpiacon kereshetnek munkát: átmehetnek dolgozni a szomszéd svájci, francia, osztrák városokba, ahogyan ezt most is megteszik. Az újonnan érkező bevándorlók egyébként általában a korábbi bevándorlókat és nem a helyi lakosságot váltják fel a munka világában – ahol korábban egy lengyel lány állt a pult mögött, most felbukkanhat helyette egy szír nő.
Természetesen nagy kihívás az, hogy egyszerre megjelenik ötszázezer ember, akinek fedelet kell biztosítani és nyelvet tanítani, de egy Volkswagen-botrányon nem tesz túl. Németország ugyanakkor törekszik arra, hogy ne legyen egyedüli célpont, és ebben igaza is van – pontosan ezért tekintem morálisan talajtalannak a magyar és osztrák lépéseket, melyek teljességgel a németekre hárítják a menedékkérőkértvaló felelősséget. Emellett Németország hosszútávon érdekelt egy összeurópai rendszer megteremtésében, annak létrehozását támogatja, és úgy gondolom, ezzel minden uniós állam jól járna.
Hol tart most Európa a menekültválság kezelésében, és merre halad?
Európa alapvetően képmutató, ahogyan az egész európai uniós jog is az. Egyfelől ideológiai alapon ragaszkodik ahhoz az eszményhez, amit a Genfi Egyezmény is megtestesít, miszerint a demokráciák azzal bizonyítják fölényüket a nem demokratikus, üldöző államokkal szemben, hogy védelmet nyújtanak azoknak, akik a totalitárius vagy autoriter rendszerek elől a demokráciába menekülnek. Másfelől azonban – miközben ideológiailag készen állunk az ilyen személyek védelmére – valójában minden eszközt alkalmazunk annak érdekében, hogy ne jöjjenek ide: ebből adódik a képmutatás.
Álláspontom szerint a 2015. évi, valóban szokatlan helyzet jó alkalom lehetne arra, hogy az európai szövetség valóban unióként működjön. Hiszek az európai gondolatban, hiszem azt, hogy az unió tagállamai jobban járnának, ha szorosabbra fűznék együttműködésüket és az érkezőket a schengeni térségbe, vagy általában az Európai Unióba érkezőnek tekintenék, nem pedig azon tagállam gondjának, amelynek a külső határát átlépve az unió területére érkeztek.