„A könyvkiadásban minden hipotézis”

Kaiser László a magyar kulturális élet elismert, sokoldalú alakja, aki íróként, költőként, dramaturgként, szerkesztőként, tanárként és a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetőjeként is sokat letett már az asztalra az elmúlt évtizedekben. Vele beszélgettünk az irodalom szerepéről és egy kiadó munkájáról napjainkban.

Mit gondol, mi az, ami tanítható az írásból, és mi az, ami nem? Milyen motivációt ad egy írónak egy munkaközösség?

Azt szoktam mondani, hogy az írás félig szakma, félig titok. Vannak olyan stúdiumok, amiket igenis lehet tanítani: Csokonai korában kötelező volt például a verstan ismerete. Más kérdés, hogy nem véletlenül szeretem sokkal jobban az „íráskészség-fejlesztés” megnevezést az „íróiskolánál”: valamilyen szintű tehetség ugyanis természetesen kell, azt senki nem tud adni. Eme készség kiteljesedésének egyik útja lehet például egy ilyen képzési forma.

Magam akkor jöttem rá, hogy az írás egy része tanítható, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, dramaturg szakon a nyolcvanas évek elején magam is részese lehettem ilyesfajta tapasztalatnak. Házi feladatul az elmélet mellett szépírói feladatokat adtak nekünk, például forgatókönyv-írást Bacsó Péter, színdarab-írást Gyárfás Miklós drámaíró, és filmkritika-írást Nemeskürty István.

Receptet adni azonban nem lehet. Némi túlzással minden művészi megvalósítás olyan, mint a bűnözés: ami a bűnözőnek a zsákmány, az írónak az asztalra letett munkája: meglegyen. És jó! Ezer út vezet ahhoz, hogy az ember valamilyen kiváló dologgal tudjon előállni: Petőfi Sándor sem járt egyetemre, Ady sem. A tanfolyamok legértékesebb része szerintem a műhely jelleg, a „mester-tanítványi” kölcsönösség, illetve az, hogy az író természetes lustaságát – hiszen írni bizonyos fokig szenvedés – a kényszer ellentételezi. Viszont nem írni egy írónak még rosszabb. Nem véletlenül mondják, hogy a belső, lustaságot legyőző ösztökélés nagy múzsa, ahogy a másik legjobb múzsa a határidő.

Szerintem az alkotás végső lényege a tehetségen és a szakmai felkészültségen kívül a nagyfokú koncentráció és a lehető legteljesebb külső izoláció – ez azonban nem feltétlenül a tanítás kérdése.

Mit vesz ebből észre azonnal egy kiadóvezető, amikor kap egy kéziratot?

Az egyértelmű tehetség meglétét vagy teljes hiányát. Egyértelműen rossz jel, ha valaki már a bemutatkozó levelében magyartalan, helyesírási hibáktól hemzsegő mondatokkal jelentkezik. Azt is lehet látni, ha valakiben van készség, de a beküldött műve még nem olyan jó. A kritikát ilyenkor finoman, de egyértelműen kell megírni – bár persze tévedhetetlenek nem vagyunk –, de az ambíció szárnyait nem érdemes és nem is szabad teljesen lenyesni. És hamisan bíztatni sem!

Mindig abból indulok ki, hogy annak, aki nekem bármit elküld, nem csak ambíciói, hanem érzései és gondolatai is vannak. Akkor is, ha ezt esetleg nem is tudja irodalmi igényességgel, hitelesen megírni. Ez azonban semmit sem változtat érzéseinek mélységen. Amikor valaki édesanyja haláláról ír valamit, és azt küldi el nekem, nem bánthatom gyászában, de mézesmadzagot sem húzhatok el az orra előtt, hogy jó és közölhető a műve.

A kezdő költőktől azt szoktam megkérdezni, hogy tanultak-e verstant, és ismerik-e a kortárs magyar alkotásokat. Amikor mindkettőre nemleges a válasz, elgondolkodom, mert akkor valószínűleg nem verset akartak írni, és nem is érdekli őket igazán a költészet – csupán megélt érzéseiket próbálták leírni, netán egymás alá tördelni… Ezzel semmi probléma nincs, de az csak az asztalfióknak szól.

Mi az író-irodalmár társadalmi feladata, ha van neki egyáltalán?

Szerintem van. Mindennel lehet normálisan és minőségi módon foglalkozni – közélettel, erőszakkal, szexualitással… Bárminek van jogosultsága, ha jó. Tény, mostanában kevésbé divatos a társadalmi állásfoglalás, de hozzá kell tenni, hogy a szépírói és például az újságírói szerep közti átjárásra sincs biztos recept. A Nyugat időszaka óta sok minden változott, a zsurnalisztika túlságosan átpolitizálta magát, főleg a második világháború után – ez részben ma is észrevehető. A tárcanovella, irodalmi riport vagy a karcolat műfaja időigényessége miatt kikopott, régen sokkal több szépirodalom volt a napi sajtóban is. Persze változnak az idők is, a műfajok is keverednek… A művészetben az a gyönyörű, hogy semmi sem egyértelmű.

Ismétlem azonban, hogy csak a végkifejlet számít: mindent lehet jól csinálni. A művészet csak „érintő az élet görbéjéhez”, ahogy Németh László fogalmazta. A legnegatívabb dolgok is pozitívvá tudnak válni a művészi hitelesség okán és folytán. Szabó Lőrinc a Semmiért egészen című verse az önzésről szól. Vagy gyalázzam Petőfit azért, mert gyilkosságra buzdított azzal, hogy Akasszátok fel a királyokat? Ady Endre pedig mondta, hogy akármit csinálunk, a világ úgyis az izmos butáké – ezerféle állásfoglalás létezik, és mindegyik helyes lehet.

Sok újféle megoldással próbálkozik a kortárs magyar irodalom. Mi motiválja a szerzőket, amikor néha már a nyelvezettel vagy a témaválasztással „kizárnak” egyes olvasórétegeket?

Az író megírja művét, aztán vagy kell, vagy nem kell a közönségnek. Nem előre meghatározott célcsoporttal a fejében ül le írni. Ráadásul menet közben szinte minden megváltozhat, és gyakran meg is változik az alkotással kapcsolatban – Tolsztoj például eredetileg elítélni akarta Anna Kareninát.

Teszem hozzá, hogy az olvasottsági adatok gyakran nem is a mű értékén, hanem a szerző felkapottságán múlnak – és a felkapott szerzők egy részéhez nem tapad akkora érték, mint hisszük. Az olvasottság már csak azért sem értékmérő, mert a statisztikák szerint egyre kevesebbet olvasunk, az információgyűjtésnek más formáját választják az emberek. Sok jó nevű magyar szerző könyve csak támogatással tud megjelenni, mert a terjesztők nem veszik át kellő példányszámban. Ez túlmutat az alkotókon. Megjegyzem, mindezzel együtt a magyar könyvkiadásban a támogatott könyvek aránya néhány százalék.

Ez természetes állapot?

Bizonyos értelemben igen. Egy új könyv mindig kockázat, amit a terjesztő nem akar, a kiadó pedig nem tud vállalni. Talán ezért is terjedt el ennyire hazánkban a külföldi irodalom, hiszen igazoltan sikeres műveket jelentetnek meg itthon, nem pedig azt, ami, mondjuk, az utóbbi évek legnagyobb bukása volt Londonban.

A könyvkiadásban persze minden hipotézis: nem tudhatjuk, hogy a szerző egyáltalán jó könyvet fog-e írni, vagy egyáltalán azt, hogy a következő alkotása jobb lesz-e, mint az előző – ráadásul a szemünk láttára fogalmazódik át a Gutenberg-galaxis, itt van az e-book, az internetes olvasás. Nem kiszámolható a fogyás, a biztos fogyás. A közízlésben is van egy kiszámíthatatlansági faktor. A piac helyzete is folyamatosan változik, például a Libri pozíciója is radikálisan különbözik attól, amit az elmúlt években foglalt el.

Mi számít sikernek egy magyar szerző esetében, ami a példányszámokat illeti?

Amikor a kiadó saját tőkéjéből jelentet meg könyvet, átlagáron számolva bő ezer eladott példány fölött kezdenek visszajönni a költségek – több ezer már jelentős sikernek számít.

Mi kell ahhoz, hogy egy magyar szerző műve nemzetközi siker legyen? Például a filmiparral ellentétben ennek sokkal kisebb lenne a „tőkeigénye”, mégsincs rá sok példa…

Kezdjük ott, hogy a nyelvi-történelmi korlátok miatt többnyire prózai műnek lenne esélye, annak is kiváló fordítással. Kell egy megfelelő médiaháttér, valamint az, hogy a szerző ismert legyen. Az viszont biztos, hogy lehetséges: például Márainak sikerült áttörnie a falat annak idején A gyertyák csonkig égnek című művével. Másokat is mondhatnék.

„Olvassák, legalább olvasnak valamit” – szokták mondani. Hol húzná meg a határt e tekintetben?

A mindenkiben meglévő alantas ösztönök felszínre hozásának szándékát nem tudom elfogadni. Ismétlem, minden témához hozzá lehet nyúlni, csak igénytelenül vagy nívótlan megfogalmazással nem érdemes semmihez. Azzal nincs probléma, amikor valaki azzal szembesít, hogy alantas is vagyok, mint ember – a baj azzal van, amikor azt próbálja közölni, hogy csak és kizárólag ez a lényem. Az ilyen mű fertőz, pestises. Miként a nívótlanság is, a rossz mű, még ha „nemes” dolgokkal, eszményekkel foglalkozik is.

Mit mondana azoknak, akik az irodalmat, az írást tűzik ki pályának?

Azt, hogy ne akarjanak kizárólag ebből megélni: nem lehet és talán nem is kell. Az egyébként korábban oly sikeres Krúdy házában halálakor ki volt kapcsolva a villany. A szakmával kapcsolatban sok a lehetőség – fordítások, felolvasások, képzések, ösztöndíjak, szerkesztői-lektori, vagy akár kiadói munka, a lista hosszú… Meg „polgári” foglalkozás mellett is lehet írni. Magam is tanfolyamokat indítok és könyveket adok ki írói-költői munkásságom mellett. Közhelyesen, de igazul: tudni kell több lábon állni.