Idén egy Trump-kedvelő norvég és egy Putyin-rajongó orosz vív gigászi küzdelmet New York-ban a sakkvilágbajnoki címért – ezek a politikai áthallások azonban eltörpülnek az 1972-es mérkőzés mellett, amikor az USA és a Szovjetunió feszült viszonyát egy amerikai és egy orosz hatvannégy mezőn folytatott párbaja tette még pikánsabbá. Különösen azért, mert a sztereotípiákkal ellentétben Borisz Szpasszkij volt az úriember, Bobby Fischer pedig a hisztis zseni, a mérkőzést pedig mindentől távol, Izlandon játszották.

Forrás: chessgames.com

Az évszázad meccse

1972. július 11-én, délután öt órakor kezdődött el a reykjavíki szabadidőközpont sportcsarnokában a Fischer-Szpasszkij sakkvilágbajnoki mérkőzés. A szovjet címvédő d4-re helyezi gyalogját, és a tábla másik felére néz. Nincs ott senki. Meg fog jelenni egyáltalán a kihívó? Még csak ezt sem lehetett biztosra venni.

Forrás: Flickr

A sakkvilágbajnoki cím intézménye már 1886 óta létezik, de ez volt történetének első igazi címlapsztorija. Nyugat és Kelet csatája a nemzetközi porondról hatvannégy mezőre zsugorodott, hogy a második világháború óta a szovjet sakkmasina birtokában lévő titulust egy magányos amerikai zseni próbálja meg elhódítani. A 250 ezer dolláros nyereményalap hússzor nagyobb, mint az előző mérkőzésé, mely, mint már évtizedek óta mindegyik, szovjet házimeccs volt.

Ez nem valami szerencsés véletlen folyománya volt: a keleti blokkban már csak ideológiai okokból is rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak a sakknak. Az államilag jelentősen támogatott képzések sikere a szovjet ideológiai fölény bizonyítékául szolgált a vezető réteg számára. A Párt számára természetesen nem a sakk volt a fontos, hanem az állam igazolása. Nase lucsse – „a mieink jobbak” – szólt a mondás. Még akkor is, ha alapvető külföldi elméleti szakirodalom behozatalára és lefordítására sem adtak engedélyt a cenzúra, valamint a keményvaluta hiánya miatt.

Az enyészet gyermeke

Borisz Szpasszkij kedvenc írója Dosztojevszkij volt. Sosem volt a Kommunista Párt tagja, és egy ifjúsági világbajnokságon arról kérdezte a csapat népbiztosát, hogy „szenvedett-e Lenin elvtárs szifiliszben”.

Szpasszkij 1973-ban. Forrás: Wikipedia Commons

„Lenin bálvánnyá vált, és engem a valóság érdekelt” – mondta később az incidensről. A szabados gondolkodású, különc sakkozót azonban tehetsége, majd pedig világbajnoki poziciója megvédte az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások természetes következményeitől. „Olyannak fogadtuk el, amilyen volt, mert tudtuk, hogy már túl késő megváltoztatni” – fogalmazott egy bizottsági elnökhelyettes, hozzátéve, hogy a legegyszerűbb megoldásnak azt találták, ha egyszerűen nem reagálnak ezekre a megjegyzésekre. Egészen Fischer színre lépéséig „szent bolondként” tekintettek rá.

1966-ban volt először lehetősége megszerezni a címet, de egy ponttal kikapott a címvédő Tigran Petroszjantól. Az örmény bajnok a lassú, stratégiai játszmák híve volt, maratoni, darálós meccsekkel. 1934 óta ő volt az első, aki sikeresen megvédte sakkvilágbajnoki titulusát. Szpasszkij azonban három évvel később visszatért: hat győzelem, négy vereség és tizenhárom döntetlen után elnyerte a címet 1969-ben. Ellenfelét „egyedülálló bokszbajnoknak” nevezte, akinek „abban állt az ereje, hogy lehetetlen megütni őt”.

A Fischer elleni meccsre való felkészülést sok titkolózás, extra követelések és házon belüli hatalmi harcok övezték szovjet oldalról. Plusz a rengeteg egyeztetés, hiszen évtizedek óta most először egy olyan ellenféllel kerültek szembe, aki nem a keleti blokkból származott.

Az őrült zseni

Anti-kommunista volt, édesanyja meg szimpatizáns. Antiszemita is, édesapja – Neményi Pál, akit sosem ismerhetett meg – zsidó volt. Nem fogadott el kompromisszumokat és szinte kizárólag a sakknak élt. Vitathatatlanul ő minden idők egyik legjobb játékosa.

Fischer 1960-ban Lipcsében. Forrás: Wikipedia Commons

Ő Robert James Fischer, az utókor számára csak Bobby. 1943-ban született, hatévesen tanult meg sakkozni, és tizenegy éves korától szárnyalni kezdett. 1956 júliusában ő lett a valaha volt legfiatalabb junior világbajnok, nem sokra rá pedig a legfiatalabb amerikai bajnok is ő lesz.

Zseniális sakkozó volt, de emberként kompromisszumképtelen. Még tinédszer volt, amikor szétköltöztek édesanyjával – a nő volt az, aki úgy döntött, hogy inkább egy barátjánál húzná meg magát, semmint hogy egy fedél alatt maradjon fiával.

1962-ben vett részt először világbajnok-jelölti tornán, azonban csak negyedik lett. Összejátszással vádolta meg az előtte végző három szovjet játékost. Ezek után bojkottálta a rendezvényt egészen addig, amíg meg nem változtatták annak formátumát. 1967-ben tért vissza a sousse-i zónaközi döntőre, ahol nem volt hajlandó megjelenni az egyik játszmán, hacsak el nem távolítják a kamerákat. Mivel így automatikusan vereséget szenvedett, követelte a mérkőzés megismétlését. A hivatalos elutasítás után két évre eltűnt a sakkvilágból.

Visszatérése után valósággal darabokra szedte ellenfeleit, 19 mérkőzést nyerve zsinórban a világbajnok-jelölti tornákon. Két 6-0 arányú győzelem után Petroszjant 6,2-5,2 arányban verte, és készen állt arra, hogy szembenézzen Szpasszkijjal.

Tárgyalások, tiltakozások, lépések

Mivel évtizedek óta először nem két szovjet vívta a világbajnoki mérkőzést, hosszas egyezkedésekre került sor a mindkét fél számára megfelelő helyszín megtalálására. Fischer mindhárom jelölti mérkőzését az amerikai kontinensen vívta, Szpasszkij elsősorban a Szovjetunión belül játszott – most a három fő esélyes Szarajevó, Buenos Aires és Reykjavík voltak. Az 1969-es döntő díja 1400 dollár volt – most egy amerikai üzletember közreműködésének köszönhetően 250 000.

Hosszas huzavona után végül Izlandon kötöttek ki a felek, azonban még ez sem jelentette azt, hogy Fischer játszani is fog. Kissinger telefonhívása és megannyi utolsó másodperces engedmény sem volt elegendő, az első két mérkőzését elveszítette: az elsőt egy amatőr hiba után, a másodikat pedig automatikusan, ugyanis nem volt hajlandó megjelenni a helyszínen.

A sportcsarnokkal kapcsolatos kifogásai miatt végül Szpasszkij nagylelkűsége miatt tudott folytatódni a mérkőzés: beleegyezett, hogy egy kisebb, elkülönített teremben játsszák a következő partit. Fischer életében először ekkor győzte le a szovjet nagymestert, és utána nem volt megállás: a következő hét mérkőzésből négyet megnyert, hogy aztán egy mérgezett gyalog miatt a tizenegyedik játszmában elveszítse vezérét és a teljes pontot is. Egy újabb Fischer-győzelem után fél tucat döntetlen következett, ahogy a bajnok a végső vereség határán igyekezett meccsben maradni. Végül a huszonegyedik mérkőzésen elért győzelmével 12,5-8,5 arányban nyert: Szpasszkij mindössze három játszmát tudott megnyerni, ezek egyike a második mérkőzésen kapott ingyen pont volt.

„Az oroszok nincsenek többé” – fogalmazott. Biztos volt benne, hogy bárkit meg tudna verni, akit kihívójául választanak.

Végjáték

Bobby Fischer soha többé nem játszott komoly sakkmérkőzést.

Fischer 1992-ben. Forrás: ichess.net

Kihívója Anatolij Karpov lett, egy huszonhárom éves fiatal tehetség, akinek saját bevallása szerint három hobbija volt: a sakk, a bélyeggyűjtés és a marxizmus. Fischer egy 179 követelésből álló listával fordult a sakkszövetséghez a tervezett mérkőzéssel kapcsolatban.

177-et elfogadtak, de a győztes meccsek számával valamint a mérkőzés hosszával kapcsolatos kitételek terén nem engedtek az amerikai bajnoknak, aki ragaszkodott hozzá, hogy fejenként kilenc győzelemnél automatikusan a címvédő nyerjen – ez hatalmas előnyt jelentett volna számára. Miután nem jutottak dűlőre egymással, Fischer visszaadta világbajnoki címét. A reykjavíki győzelem óta eltelt időszakban egyetlen versenyszerű mérkőzést sem játszott, utána pedig majdnem húsz évig eltűnt a nyilvánosság elől, hogy aztán 1992-ben Szpasszkijjal játsszon még egy mérkőzést.

A 2001. szeptember 11-i támadásról azt nyilatkozta, hogy „Amerika végre megkapta, amit megérdemelt”. 2008 januárjában hunyt el – sírja Izlandon, legnagyobb sikerének helyszínén fekszik.

Ami Szpasszkijt illeti, az 1972-es vereség után is aktív sakkjátékos maradt, de már sosem tudott visszatérni korábbi szintjére. Bár többször is közel volt hozzá, képtelennek bizonyult megnyerni a sakkvilágbajnok-jelölti tornákat: előbb Korcsnoj, majd Portisch állította meg. 1985 után már nem jutott be ezekre a versenyekre. Még az 1992-es „revans” idején is a 106. legjobb játékosnak számított azonban a ranglisták szerint.

1993-ben Polgár Judittól kapott ki 4,5-5,5 arányban. Franciországba emigrált 1976-ban, 2012-ben azonban visszaköltözött Oroszországba. A két esemény közt két szívroham nehezítette életét. Jelenleg egy moszkvai apartmanban vív jogi csatát harmadik válása kapcsán. Az izlandi meccsről készített 2014-es filmet „gyengének” találta.

Fischerrel sokáig tartották a kapcsolatot – az amerikai végrendeletében csak három sakkjátékost tüntetett fel, akik ott lehettek a temetésén. Szpasszkij volt az egyik.