Habár elsőre meglepőnek tűnhet, a Harry Potter-univerzum és valóságunk között számos hasonlóság fedezhető fel – még akár jogi és politikai kérdésekben is. Ennek kapcsán felmerülhet a kérdés: mi lehet az oka annak, hogy túlhatalma van a mágiaügyi miniszternek? Hogyan értelmezhető az intézményi autonómia a Roxfort esetében? Hogyan reagál a varázsvilág a faji diszkriminációra? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ dr. Hoffmann István közigazgatási jogász és dr. Kisteleki Károly jogtörténész, az ELTE-ÁJK hallgatói önkormányzata által szervezett előadáson.
Harry és barátai azzal bűvölik el az olvasót, hogy kalandjaik korántsem hétköznapiak, történetük azonban számos figyelemreméltó párhuzamot, illetve olyan elemeket rejt, amelyek a valóságban is éppen úgy jelen vannak, mint Harryék világában: elég csak az oktatásra, a közlekedésre, vagy éppen a Mágiaügyi Minisztérium működésére gondolni.
Az előadásra meghívott jogászok véleménye szerint a varázsvilág struktúrája pre-modern jegyeket hordoz magán, ez leginkább abban érhető tetten, hogy nem különülnek el egymástól a hatalmi ágak – az összeset a Mágiaügyi Minisztérium tartja kézében, és ezzel vissza is tud élni. Ez megfigyelhető volt például az ötödik részben, Harry tárgyalásán, melyen maga Cornelius Caramel, az éppen regnáló mágiaiügyi miniszter elnökölt. Ez abból a szempontból mindenképpen aggályos, hogy a végrehajtói hatalom fejeként bírói szerepet tölt be, sőt, mi több, ő vádol.
A védelem szerepét Dumbledore töltötte be, a könyvből kiderül az is, hogy korábban ő állt a szervezet élén. Caramel szerepe kapcsán fontos felhívni a figyelmet a szervezeti garanciák hiányára, melyek kompenzálhatják az egyéni ballépéseket. A tárgyaláson jelenlévő testület, a Wizengamot funkciói szintén összefolynak, egyszerre látnak el alkotmánybírósági, büntetőbírósági, illetve bűnügyi hatásköröket, ráadásul ez esetben olyan jelentéktelen ügyben, mint egy kiskorú varázsló fegyelmi vétsége.
Mindemellett az előadók azt is érdekesnek tartották, hogy a Mágiaügyi Minisztérium struktúrája valós intézményi felépítést tükröz. Rowling úgy ábrázolja azt, mint egy, a brit kormányba betagozódó testületet, hiszen a mágiaügyi miniszter folyamatosan tartja a kapcsolatot mugli kollégájával. A szervezet további osztályokból tevődik össze, például a külkapcsolataik ápolásával is foglalkoznak, méghozzá a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán. Lényeges eltérés azonban, hogy a Mágiaügyi Minisztérium felett nincs parlamentáris kontroll: ez eredményezi azt a sajátos helyzetet, hogy a hatalom a mágiaügyi miniszter körül koncentrálódik, azaz őt nem ellenőrzi semmilyen szerv.
A vezető személye tehát egyáltalán nem közömbös, a hetedik rész éppen arra szolgáltat példát, mi történik, ha a szervezet nem képes megfelelően működni. A fenti struktúra arra enged következtetni, hogy Rowling egyfajta párhuzamos világot képzel el, a varázstalan emberekét és a varázslókét, melyek között számos kapcsolódási pont található – és éppen ez teszi különlegessé az alkotást.
Az előadáson arra is rávilágítottak, hogy a történet több pontja összpontosít a döntések súlyára, illetve a felelősség kérdésére. Harryt hosszú ideig kínozta a kérdés, hogy miért kerülhetett a Griffendélbe, ha némely tulajdonsága Voldemorthoz hasonlatosnak tűnhet, és a Teszlek Süveg eredetileg a Mardekárba szánta volna. A válasz erre a második rész végén elhangzó dumbledore-i bölcsesség: „nem képességeik határozzák meg, kik vagyunk, hanem döntéseink”. Ez pedig a való életben is érvényes, hiszen életünk döntésekből áll, a jog pedig úgy tekint az emberre, mint Dumbledore: nem a körülményeket vizsgálja, hanem azt, amit az illető tett, továbbá azt, hogyan viszonyul döntéseihez.
Hoffmann és Kisteleki úgy vélték, az intézményi autonómia komplikált kérdését feszegeti Dolores Umbridge, a mágiaügyi miniszter egyik miniszterhelyettesének kinevezése roxforti tanárrá. A Roxfort nem más, mint egy állami fenntartású közintézmény, így tehát az állam amellett, hogy működteti és gondoskodik finanszírozásáról, a szakmai változtatásokra is jogot formál. Látható tehát, hogy keveredik a fenntartói és a szakmai irányítás, hiszen Hoffmann és Kisteleki szerint Umbridge kivezése nem más, mint hogy a minisztérium beleavatkozása a Roxfort működésébe – ahogyan ezt Hermione azonnal konstatálja.
Mindez szintén arra mutat rá, hogy a varázsvilág centralizált, a minisztérium a hatalom egyedüli birtokosa, jogorvoslatra pedig nincsen lehetőség, legfeljebb ha az emberek fellázadnak, ahogyan ez a könyvben is megtörténik. Umbridge újabb és újabb rendeletei miatt egyre inkább fogy a levegő a roxfortosok körül, a Weasley-ikrek ennek demonstrálásaként szöknek meg, Harryék pedig az erdőbe viszik Umbridget annak jeleként, hogy az emberek megvonták a tanerőtől a bizalmat. Ezen példák a jogászok szerint felhívják a figyelmet a fékek és ellensúlyok fontosságára, illetve a túlhatalom veszélyeire.
Az előadók párhuzamba állították Voldemortot Nietzsche Übermensch-koncepciójával. Ez nem meglepő: Rowling mintájául bevallottan a hitleri Németország okkult árja-ideológiája szolgált. A varázslótársadalomban az aranyvérűek kerülnek kivételezett helyzetbe. Voldemort ideje alatt nemcsak intézményesül hátrányos megkülönböztetésük, hanem üldöztetésük is megkezdődik, ez pedig szerfelett megosztottá teszi a társadalmat. Hoffmann és Kisteleki ezen kívül arra is felhívja a figyelmet, hogy a filmekben a sárvérűeket kihallgatásra kísérő minisztériumi alkalmazottak ruhája sokban hasonlít az egykori SA-egyenruhához. Mindezen momentumok szerintük kiemelik a szervezeti garanciák, a hatalom korlátok közé szorításának és kontrolljának jelentőségét.
Borítókép: Karen Roe