„Nem hinném, hogy most rosszabb a helyzet, mintha a puccs győzött volna”

Július 15-e óta a világ a Törökországban zajló zavaros eseményekre figyel. Az ország történetében többször is sor került már katonai hatalomátvételre, illetve erre irányuló kísérletre. A török puccsok általában hajnalban történtek, az 1960-as például hajnali 3-ra volt időzítve, és mindössze másfél óra alatt lezajlott. Miben térhet el a júliusi puccskísérlet a múltbéliektől? Valóban benne lehetett-e Fethullah Gülen keze? A hatalomátvételi kísérlet következményeiről, illetve a Törökországot érintő aktuális kérdésekről Egeresi Zoltán Törökország-szakértővel beszélgettünk.

Mérföldkövet jelenthet-e a július 15-ei sikertelen puccskísérlet?

Ezt majd egy évtized múlva fogjuk pontosabban tudni. Egyelőre az látszik, hogy a sikertelen puccskísérlet már zajló folyamatokat gyorsított illetve erősített fel, ebből is következik, hogy nem hoz jelentős változásokat.

A puccskísérlet mögött a kormány a Fethullah Gülen által vezetett – iszlamista – mozgalmat sejti, mellyel 2013 vége óta „háborúban áll”. Az elmúlt mintegy három évben összesen több ezer rendőrt, ügyészt és bírót bocsátottak el, sokukat le is tartóztattak, mert állítólag kapcsolatban álltak a mozgalommal.  A puccskísérletet követően újabb ezreket bocsátottak el vagy vettek őrizetbe – ami változás, az a mennyiségi növekedés, a tisztogatások kezdenek hisztérikus méreteket ölteni. A kormány minden rosszat a gülenistákhoz kapcsol, például az orosz gép lelövését is. Történt egy bányabaleset 2014 tavaszán, erről nemrégiben „derült ki”, hogy szintén a gülenisták okozták.

Ön szerint lehetett-e szerepe Gülennek a puccskísérlet előkészítésében?

Nem tartom túl valószínűnek, hogy egy Amerikában élő hitszónok ezt képes lett volna kivitelezni. Az államcsíny kitervelői között lehettek gülenisták, szerintem azonban egy sokkal vegyesebb csoportról van szó, közéjük tartozhatott a hadsereg egy radikális rétege is. Gülent már régóta vádolják azzal, hogy az állam megszállására és befolyásolására törekszik követői által, ezért is kellett elhagynia Törökországot 1999-ben. Ezután szövetségben maradtak az Igazság és Fejlődés Pártjával (AKP) egészen 2013-ig, azóta vált ellenséggé a csoportosulás, amelyet egyébként is gyanakvások öveztek. A Gülen-mozgalom kívülről alapvetően nyitott szervezetként jelenik meg, kultúrák közötti párbeszédet és mérsékelt iszlámot hirdet, egy hidat képezett a Nyugat felé Törökország számára. Másrészről azonban a belső struktúra zárt és eléggé hierarchizált, az egy szinten lévő csoportok sokszor nem ismerik egymást, ez pedig találgatásokra ad okot.

Török források szerint azért került sor erre a puccskísérletre, mert a hadseregben is elindult volna egy tisztogatás, hogy megszabaduljanak a gülenistáktól, ezt próbálták az utolsó pillanatban megakadályozni.

Hosszú távon milyen további következményei lehetnek a puccskísérletnek?

Egyelőre az látszik, hogy a rendkívüli állapotot tisztogatásokra használják, az élet egyre több területét próbálják megtisztítani a „veszélyes elemektől”, az államigazgatás mellett a verseny- és gazdasági szférát is, de például futballklubokat is utolértek a tisztogatási hullámok, mindez pedig jelentős bizalmatlanságot szül az országban. Ahogyan a tisztogatások, a hadsereg korlátozása már az eddigiekben is zajlott a civil kontroll védelme és megerősödése érdekében, az Európai Unió támogatásával. Most pedig újabb lendületet kapott a hadsereg megtisztítása: az állomány mintegy 40%-át bocsátották el vagy vették őrizetbe. Ez jóval nagyobb szám, mint akik ténylegesen tudhattak az összeesküvésről. Mindazonáltal nem hinném, hogy most rosszabb a helyzet, mintha a puccs győzött volna, csak akkor az új hatalom távolítaná el a régi rendhez tartozókat. Arra még nem volt példa Törökországban, hogy a civil kormányzat hatalmon tudjon maradni egy puccskísérlet ellenében – ebből a szempontból történelmet írtak. 

Fotó: Rostoványi András

A kormány most arra használja fel ezt a puccskísérletet, hogy az ellenzéki török pártokkal valamilyen konszenzusra lépjen, illetve egy nagy nemzeti egységet próbáljon létrehozni. A török vezetésnek sikerült megteremtenie egy kvázi-egységfrontot, ugyanis a puccs éjszakáján az összes ellenzéki párt elítélte azt, és kiálltak a kormány mellett, valamint szép számmal vettek részt különböző kormánypárti szimpátia-tüntetéseken, ahogyan például a Yenikapi téren rendezett, több milliós tömegtüntetésen, augusztus 7-én is. Erre az eseményre viszont a kurd pártot nem hívták meg, az pedig jelzésértékű lehet, hogy őket ezekből a nagy nemzeti felvonulásokból jellemzően kihagyják.

Elképzelhetőnek tartja, hogy ez a nemzeti egység hosszú távon fennállhat?

Ezt inkább átmenetinek látom: egy bizonyos kérdésben sikerült konszenzust kialakítani, de abban a pillanatban, amint más témák kerülnek napirendre, elő fognak jönni a korábbi nézeteltérések és törésvonalak. A kormánynak az az érdeke, hogy az egységet minél tovább fenntartsák, így megpróbálják összemosni Erdogan támogatását és a demokrácia melletti kiállást. Az igazi nagy kérdés, hogy a rendkívüli állapot – mely jelen állás szerint három hónapig van érvényben – meddig fog tartani, bevonnak-e újabb csoportokat, hogy a konszenzus újabb területekre terjedhessen át. Kérdés továbbá, hogy sikerül-e olyan politikai tőkévé alakítani, amivel esetleg keresztül tudnak vinni egy alkotmánymódosítást vagy egy új alkotmány bevezetését.

Mit gondol, milyen esélyei vannak a közeljövőben az elnöki rendszer bevezetésének?

Erdogan fő belpolitikai célja egy prezidenciális rendszer létrehozása, melyben az elnök kiterjesztett jogkörökkel bír. Az alkotmánymódosításhoz azonban nincs meg a szükséges parlamenti többség, viszont ha már néhány képviselő átszavazna, népszavazásra lehetne bocsátani a kérdést. Egy ilyen konszenzusos helyzetben nagyobb a sikerre az AKP esélye, mint az eddigi években bármikor. Mindez elsősorban azon múlik, hogy sikerül-e megnyernie egy parlamenti pártot, aki támogatja őket e kérdésben.

Veszélyeztethetik-e az ország kemalista hagyományait az elmúlt időszak eseményei?

A Gülen-mozgalom egy iszlamista szerveződés, tehát ami most zajlik, az nem más, mint hogy az egyik iszlamista gyökerű párt vagy kormány számol le egy másik iszlamista csoporttal. Nem a kemalizmus felszámolásáról és nem is iszlamizációról van szó, hanem inkább a vallási reprezentáció megerősítése figyelhető meg az utóbbi másfél évtizedben. Engedélyezték a fejkendő viselését az egyetemeken és a hivatalokban, ami korábban tiltva volt – és ez nagy eredmény a konzervatív, vallásos rétegek számára. Ugyanakkor kiterjesztették a vallásoktatást és megnehezítették az alkoholvásárlást – melyek sokak szemében elgondolkodtató lépések, és itt főleg a kemalista ellenzékre gondolok. Jelenleg azonban a nemzeti egység hangoztatásával a kormánynak nem érdeke ezeket a kérdéseket bolygatnia, mert ezzel csak támogatókat veszítene.

Ön szerint minek köszönhető Erdogan támogatottsága?

A török társadalom meglehetősen polarizált, Erdogan támogatottsága ugyanakkor hagyományosan magas, mert van egy markáns réteg – a lakosság körülbelül 40%-a, mintegy 20 millió ember – akik főként Közép-Anatóliában és vidéken élnek, ők jelentik az AKP bázisát. Konzervatív, vallásos emberekről van szó, akik számára nem igazán van más alternatíva. Erdogan karizmatikus és dinamikus vezetőként be tudja vonzani ezt a réteget, arról nem is beszélve, hogy komoly gazdasági sikereket értek el az elmúlt tíz évben. Azt látják, hogy épül az ország, és sok a látványos infrastrukturális beruházás.

Emellett Törökország komoly biztonságpolitikai kihívásokkal néz szembe – a PKK, az Iszlám Állam és további szervezetek ellen meghirdetett – terrorellenes háború megindítása óta, és több nagy merénylet is történt. A biztonsági helyzet romlása ellenére a kormány (a párt) olyan potens erőként lép fel, mint az egyetlen formáció, amely valóban rendet tud tenni a káoszban. Épp ezért a legutóbbi megmérettetésen, 2015 novemberében sok, korábban bizonytalan szavazott rájuk.

„Egy állam nem mehet be a migráns-Tescoba”

„Nagyon fontos szabály a migrációs politikában, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Legfőképpen egy jó integrációs politikára lenne szükség, de ilyen plakátokkal – hogy ne edd meg a magyarok kekszét, meg leprás kezek kiragasztgatása – nehéz” – fejezte ki véleményét a menekültkérdéssel kapcsolatban Melegh Attila, a Budapesti Corvinus Egyetemen oktató szociológus.

Változhat a közeljövőben a kurdok helyzete?

A Török Köztársaság létrejötte (1923) óta a kurdok nincsenek jó helyzetben. Nem szabad elfelejteni, hogy ők egy más nyelvcsaládba tartozó, nem török népcsoport, akik az Oszmán Birodalom ideje alatt meglehetősen nagy önállósággal bírtak, majd a modern Törökország épülésével ezt egyre inkább elveszítették. Az addigi fegyveres erőszakmonopóliumuk vagy relatív szabadságuk elkezdett megszűnni, emiatt állandó felkelések voltak, ezért pedig Atatürk idején komoly harcok folytak az ország keleti részén. Ezután egy békésebb időszak következett, majd 1984-től a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) háborút indított Törökország ellen a kurd függetlenségért. Ez a konfliktus azóta is tart, most egy nagy fellángolásnak vagyunk tanúi: vége a 2013 elejétől 2015 júniusáig tartó fegyverszünetnek.

A hivatalos török gondolkodásban a kurdkérdés nem létezik, terrorkérdés van, ez a PKK felszámolását jelenti, ezt próbálták politikai és katonai eszközökkel elérni. Tavaly tavaszig úgy tűnt, ez politikai eszközökkel is sikeres lehet, majd változás történt a török vezetés politikájában – azóta komoly harcok dúlnak Délkelet-Törökország kurd területein.

Törökországban a kisebbségeket nem etnikai, hanem vallási alapon határozzák meg, így jogilag a kurdok nem számítanak a kisebbségek közé. A korábbiakban kurd pártok sem léteztek, a kilencvenes években kezdtek megalakulni, melyeket az alkotmánybíróság jellemzően elég rövid időn belül feloszlatott. Ma már van kurd párt a parlamentben, mely meglehetősen jól szerepelt a tavalyi választásokon, jelenleg a harmadik legnagyobb parlamenti frakciót képviselik, pedig ez volt az első alkalom, hogy átlépték a 10%-os parlamenti küszöböt. Ugyanakkor a török politikai vezetés, de más pártok is egyenlőségjelet tesznek – a törökök által terrorszervezetnek minősített – PKK és a kurd párt (HDP) közé, óriási a bizalmatlanság, így sokan tekintenek úgy a HDP-re, mint a PKK parlamenti szárnyára.

Ön hogyan értékeli az augusztusi gazientepi támadást követő török szerepvállalást Szíriában, az „Eufrátesz pajzsa” nevű hadműveletet?

A hadművelet részben az Iszlám Állam, részben pedig a PYD (Demokratikus Unió Pártja), az észak-szíriai kurdok legerősebb szervezete ellen irányul. A PYD az elmúlt időszakban átlépte nyugati terjeszkedésével az Eufráteszt, amelyet a törökök elfogadhatatlannak tartottak. A mostani akcióval gyakorlatilag megvalósulhat a már több éve hangoztatott terv, hogy létrehoznak egy pufferzónát a déli határ mentén, ahol sem az Iszlám Állam, sem a kurd fegyveres erők nincsenek jelen.

Jelentős lépésnek tartja-e a szárazföldi csapatok bevetését?

Ez a beavatkozás komoly fordulat, mivel eddig néhány kisebb, javarészt kommandós akciót leszámítva nem léptek török szárazföldi csapatok Szíria területére. Ez alapvetően megváltoztatja a hatalmi viszonyokat Észak-Szíriában, mivel az Ankara által támogatott felkelők teret nyernek, mind a kurdok, mind az Iszlám Állam ellenében. A helyzet tehát bonyolódik, de egyelőre messze vagyunk a szíriai kérdés rendezésétől. A mostani török beavatkozás célja is jóval korlátozottabb: csak egy komolyabb déli határsávot akarnak megtisztítani, az Iszlám Állam elpusztítása nem cél.

Törökország külkapcsolatait nézve: várhatóak-e változások a puccskísérletet követően? Van-e alapja az utóbbi hetekben gyakran hangoztatott állításnak, miszerint Törökország elfordul a Nyugattól?

Az elmúlt hatvan év történelmét nézve mindig elkezdődött a közeledés az oroszok illetve szovjetek felé, ha valamilyen ügyben nézeteltérés támadt a Nyugat és Törökország között. Így volt ez például a hatvanas években, a ciprusi konfliktus idején is: komoly ellentétek alakultak ki az Egyesült Államokkal, így a törökök meghirdették a többdimenziós politikát – amit egyébként az AKP is – és a Szovjetunió felé fordultak. Ugyanez történt a kilencvenes években is, valamint később az iraki háború kapcsán. 2009 körül pedig olyan hírek kaptak szárnyra, hogy Törökország az iszlám és az arab világ felé fordul.

Törökország azonban továbbra is NATO-tag, folynak a csatlakozási tárgyalások az Európai Unióval, gazdasági téren pedig igyekeznek minél több területen jelen lenni. Az előző miniszterelnök, Ahmet Davotoglu nemrégiben megjelent Stratégiai mélység című könyvéből leginkább az derül ki, hogy Törökország központi államként definiálja magát, mely egyensúlyozni próbál Nyugat és Kelet között.

Fotó: Rostoványi András

Hogyan értékeli a török-orosz közeledést?

Törökországban most elég komoly Nyugat-ellenes hangok vannak, egyrészt azért, mert Fethullah Gülen Amerikában van, és sokan úgy gondolják, valóban volt ráhatása a puccsra, másrészt a török társadalomban hagyományosan elég erős az Amerika-ellenesség. A közeledést a törökök igyekeznek politikai üzenetként felhasználni, mind a saját lakosságuk, mind a Nyugat felé: ha megromlanának a kapcsolatok az Egyesült Államokkal vagy az Európai Unióval, Törökország számára van más alternatíva. Ez azonban csak egy kommunikációs fogás, mivel geostratégiai téren Törökország meglehetősen sok területen kerülhet összeütközésbe Oroszországgal.

A hosszabb távú együttműködést nézve Törökországnak nem érdeke egy erős Oroszország. Ha megnézzük a történelmet, egy erős Oroszország mindig gyenge Törökországot vagy Oszmán Birodalmat eredményezett. Törökország nem fogja otthagyni nyugati szövetségeseit, mivel sem gazdaságilag, sem katonailag nem tud neki eleget ígérni Oroszország, ahhoz viszont jól jön, hogy Törökország feljebb srófolja az árát, és javítsa alkupozícióját.

Az elsődleges cél tehát a régebbi kapcsolatok visszaállítása volt, a politikai nézeteltérések attól még megmaradnak, például Törökország sem nézte jó szemmel a Krím elcsatolását. Arról egyelőre keveset tudni, mi lesz Szíriával. Egyelőre inkább korlátozott együttműködés kialakítását látni a két fél között, illetve próbálják minimalizálni a konfliktuslehetőségeket. A törökök továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy a szír elnöknek, Bassár El-Aszadnak távoznia kell, míg az oroszok ezt ellenzik. Putyin és Erdogan találkozója egyrészt gesztusértékű volt, másrészt gazdaságilag is nagy szüksége volt erre Törökországnak.

A hírek szerint Törökország és Oroszország szorosabbra fűzik gazdasági együttműködéseiket. Ennek mi lehet az oka?

A törökök abban érdekeltek, hogy egy régiós energetikai központtá váljanak, lévén, hogy kevés energiahordozóval rendelkeznek, fontos számukra, hogy kedvezőbb áron jussanak hozzájuk. A Török Áramlat orosz kezdeményezés volt, de végül nem tudtak megállapodni a tranzitdíjakban. 2015 novemberében az orosz gép lelövése jó ürügy volt a tárgyalások felfüggesztésére, de a mostani találkozó új lendületet adhat nekik. A Török Áramlat alapvetően az oroszok érdeke, azért, hogy Ukrajnát megkerülve az európai piacokra jusson a gáz. Emellett – a törökök számára – rendkívül kedvező konstrukcióban épül az Akkuyu atomerőmű Törökországban. A befektetés célja, hogy Oroszország megjelenhessen a világpiacon, a FÁK-térségen kívül is, mint atomerőmű-építő.

A közelmúltban megfigyelhető tendencia Törökországban a nagyhatalmi múlthoz, az Oszmán Birodalom örökségéhez való visszanyúlás. Mennyire tudatos ez a törökök részéről?

Ez a jelenség már a kilencvenes évek óta tart, nem az AKP kezdte, viszont ők is támogatják. Törökország központi államként definiálja magát, mely az Oszmán Birodalomra épül. E szerint kötelességük foglalkozni a posztoszmán régióval (Közel-Kelet, Balkán), és ápolni a kulturális örökséget. Van belső igény a birodalmi nosztalgiára, de a kormány is erőlteti. Ahogyan Magyarországon is, itt is évtizedről-évtizedre változik az emlékezetpolitika politikai tematizálódása. Míg a kemalisták kevésbé támogatták Oszmán Birodalom örökségének ápolását, habár volt rá népi érdeklődés, ez az AKP alatt ezt teljesedhetett ki igazán. A török nacionalizmus fontos tényező, szeretik hangoztatni ezt a birodalmi kiválóságot. Remekül példázzák mindezt az elmúlt évek látványos beruházásai is, hogy megmutassák, ők egy nagy és erős állam.

Borítókép: Rostoványi András