„Az oktatás nemzeti ügy”

Megfontoltságot igénylő, hosszú folyamatnak látja a hazai oktatás reformját Madarász Péter, a Miskolci Herman Ottó Gimnázium igazgatója, akivel a nagy port kavart nyílt levélről, a Tanítanék Mozgalomról és a magyarországi iskolarendszer várható jövőjéről beszélgettünk.

Mi vezetett az első nyílt levél megírásához?

Az egész úgy indult, hogy a tantestület írt egy levelet, én pedig lojális vezetőként megpróbáltam őket meggyőzni, hogy a megoldást ne a sajtótól várjuk, hanem a döntéshozóktól. Biztosítottam a testületet arról, hogy teljesen egyetértek a felháborodásukkal – sőt, én még hamarabb háborogtam, és tudtam volna még 3-4 oldalt írni a levél végére az intézményvezetők nehézségeiről –, de azt kértem, hogy indítsuk el a szolgálati úton a felvetéseinket, és kérjük őket, hallgassanak meg minket. Eszünkbe sem jutott, hogy országos cirkuszt vagy elégedetlenséget gerjesszünk, csak el szerettük volna mondani, hogy több okból kifolyólag veszélyeztetve látjuk az oktatás jövőjét. Egy hónap türelmet kértem a kollegáktól, hogy választ kapjunk a szolgáltatóktól. Mivel ez nem történt meg, elindult a sajtó és a maga útján a levelünk.

„Vegyék ezt segélykiáltásnak” – fogalmazott a gimnázium nevelőtestülete az első, november 27-ei nyílt levél végén. Mit gondol, „meghallották a kiáltást”, történt azóta konkrét előrelépés a korábban megfogalmazott problémák megoldásában?

Azt hiszem, hogy a miénket még nem hallották meg, csak az ország minden szegletéből visszhangzó kiáltás jutott el a döntéshozók füléig. Ha visszaemlékszem január elejére, majdnem minden országos sajtótermék megjelentette a levelünket, és mégsem volt hajlandó reagálni az EMMI – érdekes, hogy közel két hétig semmilyen reakciót nem kaptunk. Sőt, amikor rákérdeztek, hogy mit gondolnak a felvetett problémákról, azt is letagadták, hogy tudnának a megkeresésről. Fontos azonban tudni, hogy eredetileg nem a sajtón keresztül szerettük volna eljuttatni az üzenetünket: először a tankerületnek küldtük el a levelet, akik továbbadták a KLIK-nek, onnan pedig az államtitkárságra küldték december elején. A levelünkre semmilyen választ nem kaptunk egészen addig, míg az ország számos iskolája nem csatlakozott az ügyünkhöz, és ezáltal sikerült eljuttatni az üzenetet a döntéshozókhoz. Az ezt követő események már történelemnek számítanak, mert elindult a Kerekasztal munkája, ahová meghívást kaptam, de sajnos nagy áttörésről nem számolhatok be.

Támogató környezetet említenek az április 20-ai, harmadik nyíltlevél elején. Megítélése szerint mennyit változott a fenntartók hozzáállása tavaly december óta?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a miskolci tankerület igazgatója ígéretéhez híven nem változtatott negatív irányban a támogatásával és a hozzánk fűződő viszonyával kapcsolatban sem. Nincs rossz együttműködés a miskolci tankerület és a Herman között – ez azért is fontos, mert csak rajtuk keresztül tudunk a fenntartóval kommunikálni. Nagy változást nem érzékelünk, mert eddig is abból a pénzből tudott gazdálkodni, amit kapott, és ez most is igaz, csak ígérete van nagyobb keretre. A konfliktusunk abból adódott, hogy szerettünk volna minőségi munkát végezni, ehhez támogatásra lett volna szükségünk, a tankerület pedig nem tudott ehhez szükséges mértékűvel szolgálni. Annyi változásról beszámolhatok, hogy a korábbi szinte mindennapos statisztikai adatszolgáltatás csökkent, azonban amíg ez a rendszer így marad, nem fog megszűnni, csak csökkenhet. Ez a felesleges adminisztráció pedig a rendszer nagyfokú tehetetlenségét okozza, ami hátráltatja szakmai munkánkat. Napi kérdésekre azonnali válaszokkal és ezáltal megoldásokkal kellene reagálnia a rendszernek, és a változás reményeim szerint ezen is fog segíteni.

Lázár János oktatási bürokráciacsökkentésről beszélt március elején, illetve arról, hogy július 1-jétől átalakítják az állami fenntartói munkát a KLIK-en belül. Ön szerint ez érdemi előrelépést jelent majd?

Őszintén mondom, annyi egymásnak ellentmondó nyilatkozat jelenik meg az állami fenntartó jövőjével kapcsolatban, hogy számomra is meglepetésekkel szolgálnak, holott közel vagyok a tűzhöz, mert hallom a Kerekasztalon történteket, és benne vagyok abban a munkacsoportban, melyet felkértek az új fenntartói struktúra kidolgozására. A KLIK megszűnésével kapcsolatban számos érdekes hír jelent már meg: Rétvári Bence egy alkalommal bejelentette, hogy megszűnik,azután Lázár János azt nyilatkozta, hogy nagy tisztelője Rétvári Bencének, de az említett témáról még nincs kormánydöntés. Tehát a kormány kommunikációja nem egyértelmű, de a munkacsoporton belül van néhány alapvetés, amiben sikerült megállapodni:például egyetértünk az állami fenntartás fontosságában, mert sok problémát megold a központilag fenntartott rendszer, viszont számos konfliktus gyökerévé vált, ahogy ezt az elmúlt időszak mutatta. Ezért olyan megoldást javasol a fenntartói munkacsoport, amellyel sokkal közelebb kerülne az intézményekhez a döntés lehetősége – és itt nem a pénzről van csak szó. Kisebb gazdasági egységekkel könnyebb és gyorsabb hozzáférést lehetne biztosítani az intézményi oldalról, amit egy saját keretgazdálkodással kiegészítve sokkal nagyobb önállóságot és rugalmasságot kapnának az iskolák. Ettől nem válnának önálló gazdálkodóvá, csupán kevesebb bürokratikus utat kellene megtenniük, és talán közvetlen hozzáféréssel, azonnal a szakmai működésre fordíthatnák a működési keretet. Ezt az ötletet a mostani keretek között szinte lehetetlen megvalósítani, mert nem csak az intézményvezetők, de a tankerületek sem tudják, mennyiből gazdálkodnak, mennyit költhetnek. Ez így nem volt jó! Örülök, hogy kimondják a rendszer üzemeltetői: ezen változtatni kell. Nagy reményt fűzök ahhoz, hogy ez pozitív változást hozhat, ha közelebb hozzák a döntési lehetőséget az iskolákhoz, és közvetlen kapcsolatban lehetünk azzal, aki önálló gazdálkodási egységként üzemelteti az intézményt.

Az EMMI március végén eredményesnek nevezte a köznevelési kerekasztal munkáját, illetve februárban Ön is azt mondta, hogy a megbeszélés elérte eredményét, minden fél meghallgattatott és minden fájó téma elhangzott – visszatekintve mit gondol a február eleji ülésről?

Érdekes volt, és utólag még inkább annak látom, mert a különböző politikai irányultságú sajtótermékek más és más részletet vágtak be a megbeszélésből, mindenki kiemelte a számára legjobban hangzó mondatot. Vissza kell kanyarodnom a kezdethez, hogy lássuk, nem rövid folyamatról van szó, amit egyetlen üléssel le lehet zárni. Két és fél évig küzdöttünk egy nem működő rendszerben, próbáltunk tartani a színvonalat az iskolában, és garantálni a minőséget a tantestülettel, élén az igazgatóval. Decemberben megfogalmaztuk a levelet, nem volt reakció, elküldtük a sajtónak, nem jött válasz, majd összehívták február 9-én a Kerekasztalt, miután két és fél éve nem működött a rendszer, és akkor már két hónapja kiabáltunk, hogy „segítsetek, segítsetek, mert megfulladunk!” Ezek után leülünk egy asztalhoz, ahol miniszteri szinten képviselik az ügyet, és az érintett miniszter beismeri, hogy rosszul mennek dolgok, sőt a tankerületek által összeírt nehézségeket aggregálják és leteszik az asztalra, majd beszélhetünk róluk. Ezt csakis pozitívan lehet értékelni! Nem azt mondtam –amit sokan kifacsarva fel is használtak ellenem –, hogy minden problémát megoldottunk. Csak azt jelentettem ki, hogy jó a kezdet, jó az irány, amin elindult az ügy Reményemet fejeztem ki, hogy alapjaiban változtathatjuk meg a több sebből vérző rendszert, ha elindul egy párbeszéd a kijelölt munkacsoportokkal.

Mi a véleménye arról, hogy a nyílt levélhez csatlakozó iskolák képviseletében egy személyben Önt hívták meg a Tanítanék Mozgalom képviselői (Pilz Olivér, Puli István és Törley Katalin) helyett? Mi a véleménye a PDSZ távolmaradásáról?

A nyílt levelünket támogató iskolákból alakult Tanítanék Mozgalom kijelentette, hogy én nem képviselhetem őket, mert a Kerekasztal körül olyan emberek ülnek, akiknek nem kellene ott lenni, viszont hiányoznak olyanok, akiknek viszont ott kellene ülnie. Ezért a mozgalom elhatárolódott tőlem, én viszont még most is azt gondolom, hogy mivel azt kértük, hogy tárgyaljanak velünk, így nem tehettem meg, hogy nem megyek el –és egészen addig ott kell lennünk, és hallatnunk a hangunkat ezen a fórumon, míg ki nem derül, hogy csak a kedélyek lecsillapítása végett hozták létre, mert máshol nem tudjuk ilyen erővel képviselni az ügyet. Sokan azt gondolták, hogy engem megvett a kormány, és ettől kezdve nem vagyok alkalmas az ügy képviseletére. Szó sincs róla – azt gondolom, hogy ugyanúgy látom a problémákat. Egyet kértem a kollégáktól:akkor szóljanak, ha a nyílt levélben felsorolt problémákkal kapcsolatban már nem ugyanazt az álláspontot képviselem, mint a folyamat elején.

Ami a meghívást illeti, más is ülhetne ott, de világosan kijelentik, hogy nem vesznek részt a munkában, és elutasítják a meghívást egy párbeszédre. Azt vallják, hogy ez látszatintézkedés, és csak közvetlenül a kormánnyal tárgyalva haladhat előre az ügy. Szólnak érvek e nézet mellett is, amiket megértek, de meg kell találni a kompromisszumot, hogy tárgyalhassanak, mert nagyon komoly szakembereket találunk a Tanítanék Mozgalom és a Civil Közoktatási Platform tagjai közt – olyanokat is, akiket nem szabad lenne politikailag elfogultként kezelni. Elvi kérdések miatt nem ültek még le tárgyalni, én viszont ezt nem engedhetem meg magamnak.

Előremutató akciónak tartja az április huszadikai egész napos sztrájkot? Milyen hatást vár a demonstrációtól?

Lomhán haladnak előre a dolgok, ez az igazság. Február 9-e óta majdnem negyed év telt el, és nem történt érdemi változás. Tárgyalunk, munkacsoporti megbeszélések vannak… nem szeretném elbagatellizálni az ügyet, de nem egyszerű menet közben motort cserélni egy járműben, márpedig itt erről van szó. Azt meg kell tervezni előtte, ki kell próbálni, és tudni kell, hogy a járművön utasok vannak, akik nem sérülhetnek meg. Ehhez a művelethez megfontoltságra van szükség –azt igyekszem képviselni, hogy „haladunk, legyetek türelemmel”! Nem azonnal a radikális megoldás lesz a kulcs, hiszen itt konszenzust kell teremteni minden fél között, át kell nyomni a szűrőn, és ez hosszú idő. De amikor azt látom, hogy nem megy előre a szekér, akkor megkérdőjelezem, hogy tényleg reménykednem kell-e még, és tényleg igaza van annak az oldalnak, aki azt mondja, hogy látszat az egész? Én még keresem azt a cérnaszálat a gyengeségek ellenére is, amibe a végsőkig kapaszkodhatok–a reményt! Éppen ezért szükséges az a nyomás, amit a demonstráció jelent! Mert a kormány szűrőjén csak akkor fog átmenni, ha kicsit nagyobb a háttérnyomás, mint amennyire az kellemes, vagy megszokott. A tantestületünkben nagyon sokan jobboldali érzelműek azok, akik csatlakoztak a sztrájkhoz, tehát nem rendszerellenes megmozdulásról van szó:pusztán szakmai dolgokról szól az egész. Eltökéltnek látom a csapatot, ezért folytatjuk a demonstrációkat, amíg szükség van erre.

Mi a véleménye, mennyire szakmai és mennyire politikai a Tanítanék Mozgalom jelenlegi tevékenysége?

Nagy öröm, hogy önálló életre kelt a mozgalom, ami alapvetően a mi nyílt levelünk kapcsán indult el. A csatlakozott iskolák, tanárok és magánszemélyek célja még mindig ugyanaz, mint a legelső találkozáskor. Ez a támogató tömeg még mindig színtiszta szakmai változást szeretne. Ezzel ellentétben szomorúságomat kell kifejeznem, hogy a közösség politikai irányban is megosztottá vált,. Még mindig azt gondolom, hogy a többség nem akar politikát csinálni a mozgalomból, de vannak olyanok, akik felhasználják ilyen célokra, és akadnak olyan pártpolitikai emberek, akik befogják vitorlájukba ezt az erőt. De azt el kell mondanom, hogy ezek a politikai felhangok számomra idegen pályát képviselnek – különösen a kerekasztal mellett lettem ebben biztos, mert többször éreztem, hogy nem ismerem még a játékszabályokat sem. Jól esik, ha ilyenkor jön valaki, és felajánlja segítségét. Ki az, aki segítő kezet tud nyújtani a tanároknak, akik idegenkedve mozognak ezen a területen? Természetesen az ellenzék! Éppen ezért sajnos innentől politikai felhangot kap az ügy. Továbbra is azt képviselem, mint a Tanítanék Mozgalomban lévő kedves és tisztelt kollégáim: azt, hogy az oktatás nemzeti ügy, és felül kellene emelkedni a kicsinyes pártpolitikai érdekeken, egyszer valamiben konszenzusra jutni ebben az életben, és úgy kiállni, hogy az oktatás jövője érdekében lemondunk az egyéni célokról a másik és a nemzet javára. Ha ez eldőlt a fejekben, az elképzeléseket meg lehet valósítani–bárki legyen is kormányon. Nekem ez volt az álmom, és ezért sokan mondták, hogy naiv vagyok. de sajnos én is egyre kevésbé látom valószínűnek, hogy mindez bekövetkezhet.

Töretlen az ügy támogatása a Hermanon belül?

Igen, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak olyanok, akik nem vettek részt a demonstrációban, és akik szerint türelmesebbnek kellene lenni a tárgyaláson résztvevőkkel–az ügy egészét azonban mindenki töretlenül támogatja. A tanárok 70-75%-a még mindig azt mondja, hogy szükség van a nyomásgyakorlásra, és részt is vesz benne. Azt mondom, hogy vessük össze a jelenlegi állapotot az eredetivel, és meglátjuk, hova fejlődött a helyzet. Akkor teljesen egységesek voltunk, és azóta nagyon sok minden változott, de a kezdeti célkitűzésünk és lendületünk ugyanaz maradt. Még a diákok részéről is komoly támogatást kapunk, pedig őket a politikai felhang miatt nem szeretnénk belekeverni, de jól esik a biztatásuk. Úgy gondolom, értik, hogy az ügy értük folyik, de részben nélkülük kell megvalósulnia.

Hogyan képzeli el a konfliktus ideális rendezését? A CKP tizenkét pontja saját leírása szerint „haladék nélkül meghozandó intézkedés” – ezeken felül milyen hosszabb távú, strukturális változásokat tartana szükségesnek?

A 12 pontról tárgyal a kerekasztal, és várom, hogy ne csak tárgyaljunk róla, hanem változtassunk is rajtuk. Továbbra is képviselem azt, hogy nem a pénzünkért sírunk – és ez a bántó a kormánykommunikációban, hogy mindig ott köt ki a beszámoló vagy a nyilatkozat, mennyit kaptak a pedagógusok. Nem erről van szó! Azt pedig már viccesnek nevezném, hogy a tavalyi fizetésemelést utólag azzal indokolják, hogy tudták, több munkájuk lesz a tanároknak. Akkor ez már nem emelés, igaz? Azonnali átalakításra van szükség. Hiszem, hogy az új strukturális rendszer kialakításával közelebb kerül az intézményekhez a döntés, és így nő a mozgásterük. A oktatásban számos olyan tényező van, amit csak hosszútávon lehet bevezetni és megváltoztatni – ez nem feltétlen része a 12 pontnak, mert most a rövidtávú, égető kérdésekre keressük a megoldást. Sokszor hasonlítják az oktatást egy tengerjáró hajóhoz, amelynek az elfordítása lassú és bonyolult folyamat, de azonnal kell meghozni a döntést, ha jön egy jéghegy, és csak remélni tudjuk, hogy időben el fog fordulni a hajó. A 12 pontos csomag a kormánykerék azonnali elfordítását jelenti: csak az irányt kell most jól meghatározni. Az ezt követő időben pedig kidolgozzák a munkacsoportok a jövő tananyagát, ami komoly szakember- és munkaóra-befektetést igényel. Ahhoz hogy a jövőben átalakuljon, most kell nekikezdenünk.