Afrika országai mind elnyerték a függetlenségüket a második világháborút követő évtizedekben – egyet kivéve. Nyugat-Szahara nagy része a mai napig marokkói megszállás alatt áll, a függetlenségről szóló névszavazás évtizedek óta várat magára különféle ígéretek formájában. Íme egy ország története, amely rosszkor volt rossz helyen.

Nyugat-Szahara Észak-Afrikában, az Atlanti-óceán partján található. Északról Marokkó, keletről és délről javarészt Mauritánia határolja (leszámítva egy rövidke közös határszakaszt Algériával), nagy része sivatag. A területen élő különféle népek életébe a XVIII. század folyamán érkezett meg Európa, a szokásosnak mondható módon: előbb portugál, majd őket felváltva spanyol telepesek jelentek meg. Ugyan Marokkónak is voltak törekvései a terület megszerzését illetően, ám hamarosan arra kellett eszmélniük, hogy ők is gyarmati sorba kerültek. A terület sorsát végül az 1884-es berlini konferencia rendezte, ahol Nyugat-Szahara a spanyolok érdekszférájába került.

Uralmuk ekkortól kezdett kiteljesedni az itt élő, jobbára halászattal és tevepásztorkodással foglalkozó szaharai népen, amit ők érthető módon finoman szólva is visszafogott lelkesedéssel fogadtak. Hamarosan törzsi lázadások törtek ki, a spanyoloknak pedig többször is a szomszédos franciáktól kellett segítséget kérniük hatalmuk megszilárdítása érdekében. Végül az 1930-as évekre sikerült ellenőrzésük alá vonni a teljes területet, később pedig egységesítették kolóniáikat, ezzel megszületett Spanyol Szahara.

A problémák a terület és a rajta élő népek feje fölött az ötvenes-hatvanas években kezdtek gyűlni a szomszédban sorra függetlenedő országok képében. Balszerencséjükre ugyanis mind Marokkó, mind Mauritánia úgy érezte, hogy történelmi okokból kifolyólag Nyugat-Szahara hozzájuk tartozik. Előbbi hamarosan fegyveresen is beavatkozott a spanyol gyarmat életébe: miután Szidi Infiben lázadás tört ki a spanyol uralom ellen, marokkó is katonákat küldött a területre. A spanyol és francia erők ugyan végül győzelmet arattak és a város is a kezükön maradt, de egy kis területet így is átengedtek Marokkónak. Szidi Infi végül 1969-ig maradt Spanyolország kezén, utána azt is az afrikai ország kapta meg.

Forrás: Wikipedia Commons / Michele Benericetti

Semmibe vett egyezmények

A hatvanas években egyre nőtt a nyomás Spanyolországon Nyugat-Szahara dekolonizálása ügyében. Ez egyfelől a nemzetközi közösség felől érkezett: 1965-ben az ENSZ közgyűlése felszólította Madridot, hogy mindent tegyen meg azért, hogy a szaharaiak elnyerhessék függetlenségüket, egy évvel később pedig együttműködésre és népszavazás kiírására szólította fel az érdekelt feleket. Másfelől belülről is egyre nagyobb nyomást helyeztek a spanyol kormányra: 1970-ben a Mohamed Bassiri alapította Harakat Tahir vezetői demonstrációt szerveztek, amelyben autonómiát és a szaharaiakkal szemben igazságosabb bánásmódot követeltek a spanyol kormányzótól. Noha Bassiri célja az volt, hogy Gandhi mozgalmához hasonlóan békés úton kényszerítse ki a változást, és a tüntetés is ebben a szellemben zajlott, a vége mégis erőszak lett: a rendőrség le akarta tartóztatni a szervezet vezetőit, amit a tömeg meg akart akadályozni. Előbb lökdösődni kezdtek, majd köveket dobáltak a rendőrökre, melyre válaszul ők a demonstrálók közé lőttek – ezzel kilenc ember halálát okozva –, a következő napokban pedig százakat tartóztattak le. Köztük volt Bassiri, a mozgalom alapítója is, aki utána a börtönben halt rejtélyes halált (hivatalosan egy, a marokkói király elleni merényletkísérlet során veszítette életét, más vélemények szerint viszont a Szahara dűnéi közt végeztek vele a hatóságok). A Zemla intifádaként elhíresült esemény vetett véget a Nyugat-Szahara függetlenségének békés úton való kivívásához fűződő reményeknek.

Ennek hatására új mozgalom kezdett szerveződni, mely végül 1973 májusában öltött véglegesen testet a Polisario Front képében. Ők már fegyverrel kívánták kivívni Nyugat-Szahara függetlenségét, és a gerillaháború eredményesnek is bizonyult: hamarosan jelentős területeket vontak az uralmuk alá, 1975-re kétségtelenül a legjelentősebb politikai mozgalommá váltak az országban. A Nemzetközi Döntőbíróság szintén ezen év októberében mondta ki, hogy noha volt kapcsolat Nyugat-Szahara és Marokkó, illetve Mauritánia között, ám ezek korántsem olyan erősek, mint ahogy azt a két ország állította. A szaharaiak balszerencséjére azonban ez sem volt elég a függetlenségükhöz.

Marokkó a határozat ellenére hamarosan megszervezte és november 6-án elindította a Zöld Menetet, melynek során háromszázötvenezer, a Koránt és a király képét tartó marokkói lépte át a határt és indult meg Nyugat-Szaharába, némi fegyveres kísérettel. A menet hatásosnak bizonyult: Spanyolországnak a 39 éve uralkodó Franco egyre súlyosbodó betegsége és kómába esése bőven elég problémának bizonyult, nem hiányzott nekik még egy gyarmati konfliktus is. Így aztán november 14-én Marokkóval és Mauritániával aláírták a Madridi Szerződést, melynek értelmében Spanyolország kivonult Nyugat-Szaharából, és az Marokkó, illetve Mauritánia között került felosztásra – szembemenve minden korábbi nemzetközi egyezménnyel. A Polsario Front természetesen tiltakozott a lépés ellen: 1976-ban kikiáltotta a Saharawi Arab Demokratikus Köztársaságot, valamint algériai támogatással folytatta a gerillaháborút immáron Marokkó, illetve Mauritánia ellen. Utóbbit (némi mauritán belpolitikai válság segítségével) sikerült is térde kényszerítenie, és 1979-ben békét kötöttek a Polsaro Fronttal. Marokkó természetesen azonnal megszállta a területet, majd egy 2400 kilométer hosszú falat épített fel a gerillák mozgásterének szűkítésére. A háborút az 1991-es fegyverszünet zárta le, melynek következtében Marokkó kivonta csapatait az ország keleti feléből, és kötelezték arra, hogy egy éven belül népszavazást írjon ki Nyugat-Szahara függetlenségéről.

Forrás: Wikipedia Commons / Jørn Sund-Henriksen

Változásra várva

Sok változás viszont nem történt az elmúlt negyed évszázadban. A nyugat-szaharaiak jó része menekülttáborban él Algériában, és várja a népszavazást, melyet máig nem írták ki – jobbára azon vitatkozva, hogy kik jogosultak szavazásra. További probléma, hogy Marokkó nem hajlandó elfogadni olyan referendumot, melyben opcióként szerepel Nyugat-Szahara függetlensége, Algéria és a Polsario Front viszont ragaszkodik hozzá. Emiatt az elmúlt 25 év összes megoldási javaslata hamvába hullt, az ország sorsa pedig továbbra is függőben van. Noha a tényleges háborúnak vége szakadt a fegyverszünettel, több fegyveres összecsapás is kitört az elmúlt időszakban. Az idő pedig Marokkónak dolgozik: az évek során egyre több marokkóit telepítettek be a területre, így előbb-utóbb többségbe kerülnek a szaharai lakossággal szemben.

A nemzetközi közösség tehetetlen: a fegyverszünet ellenőrzésére és betartására felállított, évről évre meghosszabbított mandátumú MINURSO az egyetlen ENSZ-misszó, melynek nem szerepel jogkörében az emberi jogok betartásának ellenőrzése. Mindez annak dacára, hogy rendszeresen érkeznek hírek ezek megsértéséről. Ráadásul Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár tavaszi látogatása során tett kijelentése (úgy fogalmazott, hogy Marokkó megszállta Nyugat-Szaharát) szintén olaj volt a tűzre. A probléma nem szűnt meg, csupán lappang: ha nem történik semmilyen előrelépés a népszavazás ügyében, többek szerint is ismét kiújulhat a háború. Egyelőre azonban maradni látszik a mostani status quo: Nyugat-Szahara továbbra is megszállás alatt marad, Marokkó változatos diplomáciai manőverekkel húzza-halasztja a népszavazás kiírását, a menekülttáborokban lakó szaharaiak pedig tovább várhatnak arra, hogy végre dönthessenek a sorukról – amit idén ősszel lesz 50 éve, hogy megígértek nekik.