„Oka volt annak, hogy a világra jöjjek, és túléljem” – nyilatkozta Angela Orosz, a Montrealban élő 71 éves holokauszttúlélő, aki az auschwitzi munkatáborban látta meg a napvilágot, öt héttel annak felszabadítása előtt. Bár sokáig visszakozott, idén februárban mégis tanúvallomást tett Reinhold Hannin 94 éves volt SS-tiszt perének során. „Annak a hatmillió zsidó származású embernek a nevében” állt a bíróság elé tanúvallomást tenni, akik „ma már nem lehetnek itt, mert meggyilkolták őket”.
A legfiatalabb túlélő
Angela Orosz élete ott kezdődött el, ahol több ezer ember élete véget ért: édesanyját, Vera Beint három hónapos terhesen deportálták az auschwitzi munkatárborba, ahol négy hónappal később életet adott lányának. Édesapját már a deportálás idején elválasztották anyjától, akit 32 évesen nem sokkal később gázkamrába küldtek. A terhesség alatt Verát különböző fájdalmas kísérletek alá vetették, melyeket Mengele, a tábor hírhedt orvosa hajtott végre rajta és több más állapotos nőn is. Az orvos olyan nyagokat tartalmazó injekciókat fecskendezett be a nők testébe, melyek a szülés idő előtti elindulását eredményezték.
Egy szintén a táborban lévő magyar orvos – Perl Gizella, aki Mengele mellett dolgozott – felajánlotta Verának, hogy abortuszt hajt végre a nőn. „Amikor megszülöd a gyereket, nem tudhatjuk, hogyan fog reagálni Mengele. Ha jó hangulatban van, csak a gyermek fog meghalni. De ha nem így van, mind a ketten a gázkamrába mentek. Olyan fiatal vagy, még van esélyed egy normális életre” – mondta neki. Vera megígérte, hogy másnapra átgondolja a doktornő ajánlatát. Aznap éjjel azonban azt álmodta, hogy az édesanyja könyörög neki, hogy bízzon istenben, és ne vetesse el a gyereket. Másnap elmondta az orvosnak, hogy meg fogja szülni a kislányt.
Vera terhességéről azonban szerencsére Mengele és a többi orvos is elfelejtkezett, köszönhetően annak, hogy a nő olyannyira vékony volt, hogy nem látszódott állapotossága. „Ha ez nem így történik, már azelőtt kivégeztek volna mindkettőnket, mielőtt a világra jövök” – fogalmazott.
Angela alig egy kiló súllyal született a C barakk egyik emeletes ágyának tetején 1944 decemberében. A kislány ahhoz is túl gyenge volt, hogy felsírjon: ez mentette meg az életét.
A szülésnél az egész barakk egy emberként segédkezett: forró vizet, lepedőket, ollót szereztek. Vera azonban pár órával később kénytelen volt magára hagyni az újszülött Angrlát, mert munkaszolgálatra kellett mennie, és csak imádkozni tudott azért, hogy a kislány életben maradjon a decemberi hidegben – aki azonban csodával határos módon ezt is túlélte.
Egy nehéz gyermekkor
1945. január 27-én Auschwitzot felszabadították. Bár Angela csak pár hetes újszülöttként volt a táborban, az ott történt szörnyűségek az egész életére rányomták a bélyegét. „Nagyon beteges kislány voltam, leginkább egy rongybabához lehetett volna hasonlítani. 1945 novemberében, amikor közel egyéves voltam, a súlyom annyi volt, mint egy újszülött gyermeké: mindössze három kiló” – nyilatkozta.
A kísérletek nyomai sohasem múltak el végérvényesen. Az orvosok sorra visszautasították Angela kezelését, mert nem hittek abban, hogy a kislány sokáig életben maradhat. Még a nagyanyja is azt mondta édesanyjának, hogy „hagyd meghalni, soha nem lesz egészséges gyerek belőle”. Egészen hét éves koráig nem tudott rendesen járni sem, mert túl gyengék voltak a csontjai. Minden ruhája nagy volt rá, édesanyja gyakran öltöztette vastag csipke ruhákba, hogy ne tűnjön fel annyira, milyen vékony is valójában. „Anyám mégis hitt abban, hogy élnem kell. Mindig azt mondta nekem, hogy úgy nézek ki, mint egy csúnyácska kismadár tollak nélkül. De ő mégis mindig szépnek látott.”
Hét éves volt, amikor először le kellett írnia az iskolában a születési helyét, de csak jóval később tudta meg, hogy mi is történt valójában azon a helyen, ami a születési anyakönyvi kivonatában szerepel. „Emlékszem azokra a szombat estékre, amikor az összes holokauszttúlélő eljött a lakásunkba. Mindig arról beszéltek, hogy a lágerben ez történt, a lágerben az történt. Szépen, lassan felépítettem magamban az egész történetet.”
Felejthetetlen múlt
Angela 71 évesen, idén februárban jelent meg a bíróságon Reinhold Hanning 94 éves volt SS tiszt-perének során, hogy tanúvallomást tegyen. Nagy erőfeszítés volt ez számára, hiszen sokáig megtagadta, hogy bármilyen formában is nyilatkozzon arról, hogy mi történt vele és az édesanyjával a táborban. Amikor 2015-ben figyelemmel kísérte Oskar Gröning, akkor 94 éves volt könyvelő perét (aki szintén részt vett az auschwitzi tábor működésének szervezésében), melyben egy másik túlélő felállt, és megölelte a vádlottat, megtörte hosszú hallgatását. „Egyszerűen nem bírtam elviselni. Küldtem egy e-mailt az ügyvédemnek, és megírtam neki, hogy azonnal Németországba utazom. Hogyan tud valaki megbocsátani ezeknek az embereknek? Én erre nem vagyok képes.”
Hanning 1944. május 17-e és június 12-e között dolgozott őrként a táborban, amikor több mint 170 000 embert gyilkoltak meg ott. Az ügyészség szerint ő volt a gyilkoló gépezet egyik fogaskereke ebben a periódusban. Angela abban bízott, hogy Hanning megtöri a hallgatását tetteivel kapcsolatban: „Ahogyan a bíróságon is mondtam neki: Tudod, hogy mi történt azokkal az emberekkel. Elősegítetted a meggyilkolásukat. Mondd el mindannyiunknak!” – fogalmazott.
Sok kritika is övezte a tárgyalást és annak körülményeit – voltak, akik szerint nem humánus egy törékeny, 94 éves embert a vádlottak padjára ültetni. Ezekre Angela határozott és kemény szavakkal reagált: „94 évesen az embernek már nincsenek elvásárai az élettől. Ha képes arra, hogy egyen, igyon, üljön és lásson, akkor arra is képes, hogy megjelenjen a bíróság előtt. Részese volt a gyilkoló gépezetnek. Apámat 32 évesen meggyilkolták a táborban, neki pedig megadatott az, hogy boldog és teljes élete legyen. Nem számít, hogy mennyi időt kellene letöltenie a börtönben. Ami igazán számít, az az, hogy attól függetlenül, hogy mit mond arról, ami Auschwitzban történt, ezek az események bekerülnek a történelemkönyvekbe. Ha valaki azt mondja, hogy a zsidók hazudnak, azoknak ott lesznek azok a tények, amelyek egy náci szájából hangzottak el”.
Idén április 29-én, németországi tárgyalásán Hanning végül megtörte hallgatását. Állítása szerint a foglyok elpusztításában nem vett részt, és igyekezett minél távolabb maradni a megsemmisítő tábortól. Nem teljesített szolgálatot az úgynevezett rámpán sem – a tábor pályaudvarának peronján, ahol az SS emberei eldöntötték, hogy a marhavagonokban a lágerbe hurcolt foglyok közül ki kerül rögtön gázkamrába, és ki végez kényszermunkát. Az ügyvédje által felolvasott nyilatkozatból az derült ki, hogy Hanning nem tudta előre, hogy mivel kell majd pontosan foglalkoznia a szolgálat alatt. Rémálomként élte meg a táborban történteket, és azokról még családjának sem beszélt.
A tárgyalás előtt Angelának nehezére esett beszélnie a történtekről; a téma felvetődésekor rögtön erős hasi fájdalmakkal kezdett el küszködni, Mégis azt gondolta, hogy normális, teljes élete van, amire már nincsen jelentős hatással már a második világháború során történt szörnyűségek sorozata. 2015 augusztusában kapott egy meghívót Drezdába, egy pszichiátriai konferenciára, ahol lehetősége volt beszélni arról, hogyan élik meg az anyák meg saját személyes traumájukat a gyermekükkel való kapcsolatukban.
„Először azt gondoltam, hogy ez egyáltalán nem nekem való. Nekem normális életem van. Aztán felhívtam a gyermekeimet, és az egyik lányom felsorolt nekem egy listányi tényezőt, hogy én miért is vagyok egy tipikus holokauszttúlélő. Kezdve azzal a történettel, amikor három évesen elküldtem őt egyedül bevásárolni, azzal az indokkal, hogy egyedülállóságra neveljem arra az esetre, ha a holokauszt még egyszer bekövetkezne. Azt is elmondta, hogy neki és a testvérének folyton azt mondogattam, hogy az ő generációjuk soha nem élne túl egy ilyen eseményt. Amikor a lányom megosztotta velem a félelmeit a gyermekvállalással kapcsolatban, egyszerűen annyit mondtam neki, hogy felfoghatatlan számomra az, hogy képes félni a szüléstől és a gyermekneveléstől. Férje, háza van, mégis mitől kellene tartania? Anya, az egész életed a holokausztról szól – mondták nekem. Amíg erre nem hívták fel a figyelmemet, soha nem jöttem rá magamtól.”
Gyermekei támogatták abban, hogy mindenképpen látogasson el Németországba a konferenciára. „Egész életedben nem látogattál meg egyetlen pszichológust sem. Most legalább 225 előtt tudsz beszélni a történtekről és a traumákról” – mondták.
Vissza a gyökerekhez
Angela nemcsak Drezdába utazott el, hanem az auschwitzi tábor felszabadításának 70. évfordulóján Lengyelországot is meglátogatta. Mag akarta keresni azt a barakkot, ahol megszülelett, az épület azonban a megemlékezési ceremónia miatt nem volt látogatható.
„Vissza fogok ide térni azért, mert tudni akarom, hol volt az édesanyám akkor, amikor megszülettem, és megpróbálom átélni azt, amit ő is érzett akkor. Még mindig kísért az a kép, hogy amíg normális körülmények között, egy szülés után az anya hazamegy a gyermekével és a párjával a kényelmes otthonukba, addig az édesanyámnak ezek közül egyik sem adathatott meg. Nem volt semmije: sem élelme, sem jövője.”
Mégis túlélték a túlélhetetlent. Amikor Angela nyilvánosság előtt beszél, valójában nem csak azon hatmillió ember hangját képviseli, akiket meggyilkoltak a haláltáborokban. A szám ennél valójában sokkal nagyobb: „csak gondoljunk azokra a gyerekekre, akik nem nőhettek fel, és nem lehetett saját gyermekük. Nem is beszélve azokról a nőkről, akik bár túlélték Auschwitzot, de soha sem tudtak teherbe esni az elszenvedett traumák miatt” – mondja a nő.
