30 évvel ezelőtt, 1986. április 26-án, a hajnali órákban történt az emberiség történetének legsúlyosabb atomkatasztrófája. Az egykori Szovjetunió területén található csernobili erőmű négyes reaktora felrobbant, majd kigyulladt. Az ezt követő napokban további kisebb robbanások történtek, mivel eleinte vizet locsoltak az izzó grafitra. Később helikopterekről szórták a homokzsákokat és a speciális oltóanyagot, de a reaktor – mintegy két hétig – egészen május 10-ig lángokban állt. A baleset következtében 10-12 tonnányi radioaktív anyag jutott a levegőbe, amely Dél-Amerika kivételével az egész Földet beszennyezte.
Forrás: Wikipedia Commons
Az 1980-as évek második felében a hidegháborús szembenállás szellemisége olyannyira áthatotta a szovjet vezetést, hogy még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy támadás érheti erőműveiket. Fel szerettek volna készülni arra, hogy áramkimaradás esetén milyen reakciók zajlanak le egy reaktorban, ezért egy kísérletet rendelték el a nemrégiben elkészült csernobili atomerőműben. Azt akarták vizsgálni, mi történne, ha egy esetleges támadás esetén kikapcsolódna a reaktorok biztonsági elektromos hálózata és biztonsági rendszere.
A kísérletet 1986. április 26-ára virradó hajnalra tűzték ki. Az időpont-választás nem volt túl szerencsés, tekintve, hogy aznap az ortodox naptár szerint nagyszombat volt, ezért az erőmű vezetősége, illetve a tapasztaltabb mérnökök szabadságon voltak. Azok többsége, akik az ominózus műszakot teljesítették, kevésbé voltak rutinosak.
Az emberi tényező mellett ráadásul tervezési problémák is súlyosbították a helyzetet. Az erőmű építésekor számtalan biztonsági előírást figyelmen kívül hagytak – például a reaktorok tetejét tűzálló fedél helyett egyszerű kátránypapír borította. Az erőművet RBMK-1000 típusú reaktorokkal szerelték fel, amelyek bár magas teljesítményre képesek, ám – ahogyan a későbbiekben kiderült – meglehetősen veszélyesek. Az RBMK-típust a Szovjetunió katonai célú, plutónium-előállító reaktorokkal szerzett tapasztalati alapján fejlesztették ki. Fontos előnye, hogy üzemanyag-csere a reaktor leállítása nélkül is lehetséges, továbbá a grafit-moderátor miatt az RBMK jobban hasznosítja a hasadóanyagot, mint más reaktorok. Hátránya viszont, hogy a nagy méret miatt nehézkes a vezérlése, illetve nincsen védőépület a reaktor körül. A súlyos biztonsági hiányosságok miatt a világon sehol nem használták áramtermelésre ezt a típust – kivéve az egykori Szovjetuniót. Napjainkban még 11 darab ilyen típusú reaktor működik a világon, mindegyik a mai Oroszország területén.
A kísérleti helyszín kijelölése tudatos döntés volt: Csermobil Kijevtől mintegy 120 kilométerre található, és mindössze néhány percnyire a belorusz határtól. A Vlagyimir Iljics Lenin nevét viselő erőmű a Szovjetunió büszkesége volt, egyúttal a szovjet megalománia mintapéldája is. 1966. szeptember 29-én született döntés egy új szovjet atomerőmű létesítéséről, a választás pedig az ukrajnai területen található, Poleszje-régióban lévő városra, Csernobilra esett. A munkálatok 1970-ben kezdődtek, az erőmű építésekor a legfőbb szempont az volt, hogy a világ egyik legnagyobb áramtermelője készüljön el, amely – a leningrádi után – a Szovjetunió második legnagyobb teljesítményű reaktora lett. 1986-ban a csernobili erőműnek négy reaktora volt: az első 1977-ben kezdte meg működését, majd kétévenként sorra épültek újabbak. Az építők szerint a legutolsó, az 1983-ban befejezett negyedik reaktor sikerült a legjobban. 1986-ra az ötös blokk 85%-a már készen állt, hiszen úgy tervezték, hogy 1987-re már hat reaktor lesz. A nagyszabású tervek szerint további hat reaktorral bővítették volna Csernobilt, a közeli Pripjaty folyó másik oldalára telepítették volna őket.
Szintén a hetvenes években, az erőművel párhuzamosan kezdtek el építeni – szovjet ideálok alapján – „a jövő városaként” aposztrofált Pripjatyot, ahová az erőmű mintegy tizenkétezer dolgozója költözhetett be családjával. A mintavárosban lakni valódi kiváltság volt – nem csak azért, mert rendkívül nagy gondot fordítottak a precíz várostervezésre, de a megannyi sportolási, művelődési és kikapcsolódási lehetőség miatt is. Az itt élőket nem érintette az ez idő tájt általánossá vált hiánygazdaság, a boltok polcai tömve voltak áruval. Pripjaty olyan volt, mint egy apró, derűs sziget a szovjet hétköznapok nehézségeinek közepette – egyben az egyik legfiatalabb település volt a Szovjetunió területén: az átlagéletkor mindössze 26 év volt. A sors iróniája, hogy a városépítés éppen az 1986-os évre fejeződött be: május elsején tervezték átadni azt a vidámparkot, amelyre régóta várt a városban élő 17.000 gyermek – végül soha nem vehették birtokba. A játékok az enyészeté lettek, mára a szellemváros egyik szimbólumaivá váltak.
Pripjaty mintegy ötvenezer embernek adott otthont, akik az erőműtől csupán néhány kilométernyire éltek, így a baleset után a város lakóit sürgősen evakuálni kellett volna. Mivel semmiről sem tájékoztatták őket, sejtelmük sem volt arról, mekkora veszélyt jelent a városban tartózkodni, így április 26-án ugyanúgy végezték napi teendőiket, mint bármikor máskor. A város kiürítése csak másnap délután kezdődött meg, teljes titokban. Azt mondták nekik, ez csupán átmeneti biztonsági intézkedés, három nap múlva visszatérhetnek lakhelyükre. Szakértők szerint minimum 24 000 évre vált emberi lakhatásra alkalmatlanná Pripjaty.
A szovjet lakosság jórészt külföldről értesült a történtekről, hiszen a hatóságok teljes hírzárlatot rendeltek el, Csernobilban pedig elvágtak minden kommunikációs csatornát. Az első hivatalos közlemény harmadnap, április 28-án jelent meg. A szovjet hivatalos napilap, a Pravda csak napokkal később, egy nyúlfarknyi cikkben tett említést az erőműben történt súlyos balesetről, Gorbacsov pedig május 14-én tett bejelentést a televízióban. A pártvezetés számára fontosabb volt a látszat, hogy elkerüljék a botrányt és a pánikot, és a május elsejei ünnepségeket zavartalanul megtarthassák. Az emberek mit sem sejtve töltötték a hosszú hétvégét a szabadban, mialatt a radioaktív felhő beterítette az egész kontinenst. A hír bejelentése után egyébként egykettőre eltűntek a jódtabletták a szovjet patikákból, mely hatékony ellenszere lehetett volna az embereket ért káros sugárzásnak.
Mind a műszaki körülmények, mind az emberi mulasztások hozzájárultak ahhoz a szerencsétlenséghez, amely emberéletek ezreire volt, van és lesz hatással – az egész világon. A katasztrófa elhárításában – a becslések szerint – több mint félmillióan segédkeztek: szakemberek, a hadsereg katonái és önkéntesek. Őket nevezi a köznyelv „likvidátoroknak”, akiket az ország különböző területeiről toboroztak, hogy egy-egy ember ne legyen kitéve túl sokáig a rendkívüli sugárterhelésnek. A radioaktivitás erőssége miatt nem lehetett robotokat használni, a likvidátorok többsége pedig védőruházat nélkül dolgozott – az emberéleteket meglehetősen olcsón mérték. Ólomruhát csak azok kaptak, akik rendkívül magas sugárzási környezetben dolgoztak (például az erőmű tetejét tisztították). Ők legfeljebb 40 másodpercet tartózkodhattak (volna) fent – ez idő alatt egy egész életre megengedhető maximális sugárdózis érte őket. Sok likvidátor csak néhány hónappal élte túl a katasztrófát, illetve sokuk szenved valamilyen krónikus betegségben, mely a sugárterhelés miatt alakult ki. A Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség elemzése szerint több mint 350 000-en szenvedtek 1000 millisieveres sugárzást – ez a mennyiség nagyjából 1000 mellkasröntgenezéssel lenne egyenlő.
A hivatalos adatok szerint „mindössze” 4000 haláleset köthető a robbanáshoz, azonban más források világszerte csaknem hatmillió áldozatról beszélnek, amelyből 200 000-en a mai Ukrajna, Belorusszia és Oroszország területén éltek. Az Egészségügyi Világszervezet elemzése pedig rámutat, hogy a következő generációkat is súlyosan érintette a csernobili katasztrófa: sugárzás következtében a többszörösére emelkedett a különböző rákbetegségek és születési rendellenességek megjelenése. A légkörbe jutott radioaktív izotópok mennyisége a 2011-es fukusimai atomerőmű-szerencsétlenség során kibocsátott érték háromszázszorosa. Sőt, bizonyos helyeken a sugárzás mértéke hetvenhétezerszeresével volt magasabb a megengedhető átlagos háttérsugárzásnál.
A csernobili erőmű környékét kiürítették, egész falvakat romboltak le, hogy ne tudjon visszaköltözni a mintegy 230 000 kitelepített. Kevéssé közismert, de 1987-ben újraindult az erőmű, és sok egykori dolgozó tért vissza régi munkahelyére. 1991 októberében újabb baleset történt: ezúttal a kettes blokk géptermében következett be robbanás így, ismét radioaktív anyagok jutottak a légkörbe. Ezután átmenetileg felfüggesztették a reaktor működését, de ezt 1993-ban feloldották. 1995-ben a G7-es országok és az Európai Bizottság pénzügyi támogatást ajánlott Csernobil leállításáért cserébe, ezért a következő évtől a kettes blokk üzemelését megszüntették, majd 2000-ben – utolsóként – a hármas blokkot is lekapcsolták.
Napjainkban az erőmű körül 30 kilométer sugarú kör jelöli a tiltott zónát. Évekig tilos volt a belépés, 2011 óta azonban látogatható az övezet – a katasztrófaturisták pedig özönlenek. A bejutáshoz engedélyre van szükség, mivel a terület határátkelőkkel és ellenőrzőpontokkal van megerősítve és fegyveres katonák őrzik. Az erőmű köré jelenleg is építik a második szarkofágot, mely a tervek szerint 2017-re készül el. A harminc emelet magasságú betonkolosszus finanszírozása nemzetközi összefogás eredménye, mivel az ukrán állam egyedül nem képes fedezni a szovjet múlt nyomasztóan hatalmas örökségét.
