A napokban lesz a 22. évfordulója annak, hogy ismeretlenek lelőtték a Juvénal Habyarimanát, Ruanda hutu származású elnökét szállító francia repülőgépet a kigali repülőtér felett. Ami az ezt követő száz napban történt, ma már a történelem legvéresebb oldalain jegyzik. A ruandai népirtás során közel egymillió embert mészároltak le, javarészt etnikai hovatartozásuk alapján – a nemzetközi közösség pedig mindezt ölbe tett kézzel nézte végig.
Ruanda Afrika egyik legkisebb országa. A kontinens közepén fekszik, nyugatról a Kongói Demokratikus Köztársaság, északról Uganda, keletről Tanzánia, délről pedig Burundi határolja. Lakói három népcsoportba tartoznak: hutuk, tuszik, illetve twa pigmeusok, bár ez utóbbiak száma elenyésző, csupán a lakosság egy százalékát teszik ki. A két nép közötti különbség elenyésző: egyes vélemények szerint inkább feudális alapon térnek el egymástól, a tuszik (akik nagyjából harmadannyian vannak, mint a hutuk) hagyományosan vezető szerepet öltenek be, régebben marhát tartottak, míg a hutuk voltak a földművesek. A 19. század folyamán a különbségek bebetonozódtak a társadalomba, a hatalom jórészt a tuszik kezében volt – ám mivel a különbség elsősorban anyagi jellegű volt, a gyarmati kor előtt létezett átjárás: ha egy tuszi elveszítette a társadalmi rangot jelentő marháit valamilyen okból kifolyólag, akkor hutunak tekintették, és vice versa. Talán ezért is, de a fennálló különbségek ellenére a hutuk és tuszik viszonylagos békességben éltek.
A gyarmatosítás időszakában az 1890-es brüsszeli konferencia döntött a terület sorsáról. Ruanda Burundi és Tanzánia egy részével együtt Német-Kelet-Afrika része lett. A németek úgy hitték, hogy a tuszik felsőbbrendűbb népek a hutuknál, és vélelmezett északkelet-afrikai származásuk okán európaiabbak náluk. Nem volt mellékes az sem, hogy kevésbé tiltakoztak a római katolikus hitre áttérés ellen, így a vezető pozíciókat főleg tuszik kapták meg ebben az időszakban. Ettől (és egy hutu lázadás leverésétől) eltekintve azonban a németek kevés hatással voltak a ruandai mindennapokra. Uralmuknak az első világháború vetett véget, ezt követően Ruanda-Urundi néven népszövetségi mandátum-terület lett, melynek irányítását a belgák kapták meg. Ők elődeiknél jobban belefolytak Ruanda életébe, igyekezetek minél több profitot kisajtolni a gyarmatból, ennek egyik eszköze volt a főleg hutukat sújtó kényszermunka. A belgák „tudományosan” is vizsgálták a tuszik és hutuk közötti különbséget: többek közt megmérték a koponyájukat (mivel azt hitték, ebből következtetni lehet az agyuk méretére is). Azt találták, hogy a tusziké nagyobb, ráadásul magasabbak és világosabb bőrűek is voltak a husziknál, ebből pedig azt a következtetést vonták le, hogy kaukázusi származásúak. A vezető pozíciókat így továbbra is a tuszik kapták meg, akik elkezdték elhinni hutuk feletti felsőbbrendűségüket. A harmincas évektől kezdve a személyi igazolványokban is feltüntették, hogy az illető hutu, tuszi vagy twa származású.
A második világháború után a terület ENSZ-gyámság alá került, de a belga irányítás megmaradt. Továbbra is a tuszi arisztokrácia kezében volt a hatalom, ez pedig egyre nagyobb feszültségeket szült. 1959-ben egy hutu politikus megverése után erőszakhullám söpört végig az országon, sok tuszi menekült át a szomszédos Kongóba. A függetlenség 1962-es elnyerése után a választásokon a PARMEHUTU nyert, ezzel évszázadok után először volt nem tuszi vezetése az országnak. Ruanda történetét innentől korrupt vezetők, etnikai villongások és katonai puccsok jellemezték. Az 1973-ban hatalomra jutott Juvenal Habyarimana tábornokot 1990-re sikerült rávenni arra, hogy beleegyezzen a politikai reformokba, ám ezeket már nem volt módja végrehajtani. Polgárháború tört ki az országban, melyet 1993-ban sikerült lezárni az arushai megállapodással. A nemzetközi közösség fellélegzett, 2500 békefenntartó Ruandába küldésével lerendezettnek tekintette a konfliktust.
Gyilkolsz, vagy téged gyilkolnak meg
Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettek volna. A frissen megválasztott burundi hutu elnököt a tuszi többségű hadsereg meggyilkolta, mely ismét felszította az ellentéteket, és ez átterjedt Ruandára is. A helyi média már hónapok óta tusziellenes, uszító propagandát sugárzott, a végső szikrát pedig a Habyarimanát szállító repülőgép lelövése jelentette 1994. április 6-án. A tettesekről máig nem tudni biztosat, egyes feltételezések szerint hutu szélsőségesek voltak, mások szerint a Ruandai Hazafias Front, ám mivel a merénylet környezetét alaposan megtisztították gépfegyverrel, alig maradt szemtanú. Az ENSZ missziót vezető Roméo Antonius Dallaire később így fogalmazott az ezek után történtekről: „Tudom, hogy van Isten, mert Ruandában kezet fogtam az ördöggel. Láttam, éreztem, megérintettem. Tudom, hogy az ördög létezik, és ezért tudom, hogy van Isten.”
A gondosan előkészített gyilkológépezet páratlan precizitással lendült működésbe. Az elnök meggyilkolásával a tuszi Ruandai Hazafias Frontot vádolták, ez pedig jó ürügy volt a népirtás megkezdésére. A hatékonysága minden korábbi hasonló cselekedetét felülmúlta: három hét alatt háromszázezer emberrel végeztek, a vérengzés három hónapja alatt pedig a hivatalos adatok szerint 937000 ember vesztette életét. Mindezt bármiféle különösebb „infrastruktúra” nélkül tették: noha bőséggel gondoskodtak fegyverek beszerzéséről is, a többség egyszerű machetével dolgozott, melyekből közvetlenül a népirtás előtt félmillió darabot szereztek be, elosztásukról pedig a hutu milíciák és a hadsereg gondoskodott. A rádióból folyamatosan sugározták a tusziellenes adásokat, sőt, a tuszi és mérsékelten hutu politikusok címét is megadták. Az utakon ellenőrzőpontokat emeltek, és mivel mindenkiszemélyi igazolványában szerepelt etnikai hovatartozása, könnyűszerrel el tudták dönteni, kit kell megölni. A mészárlásban a hutu milíciák és a katonaság mellett hétköznapi emberek is részt vettek, akik szomszédjaikat, korábbi barátaikat ölték meg. A templomokban menedéket keresőket sem kímélték, sokakat egyszerűen megkínoztak, és hagytak meghalni, nőket és gyerekeket erőszakoltak meg (mi több, kifejezetten HIV-pozitív betegekből verbuvált alakulatokat hoztak létre erre a célra). A mészárlásban való részvétel ellen tiltakozó hutukat szintén megölték. A vérfürdőnek végül a Ruandai Hazafias Front vetett véget, akiknek július közepére sikerült megszerezni az ország irányítását – egyben kiváltani a történelem legnagyobb és leggyorsabb menekülthullámát is: a megtorlásoktól tartva napok alatt kétmillió hutu menekült át a szomszédos országokba, főleg Kongóba.
Népirtásra utaló cselekmények
A nemzetközi közösség mindeközben igyekezett nem tudomást venni a problémáról – pedig pontosan tudniuk kellett arról, hogy mi készül, és mi folyik Ruandában, hiszen már 1992-ben is figyelmeztették az FBI-t a közelgő veszélyre. Volt sokkal nyilvánvalóbb bizonyíték is. Dallaire 1994 januárjában egy faxot küldött New Yorkba, melyben arra figyelmeztet, hogy a hutuk fegyvereket osztogatnak, és Kigaliban elrendelték a tuszik összeírását, felkészülve a kiirtásukra. A kérése csupán annyi volt, hogy átkutathassa a hutu fegyverraktárakat, ám a válasz sokkoló volt: Kofi Annan, az ENSZ békefenntartási osztályának akkori vezetője arra utasította, hogy ne csináljon semmit, ragaszkodjon az eredeti felhatalmazásához. A helyzet a vérontás elkezdése után sem változott, sőt: a békefenntartó katonák jó részét hazarendelték, miután a miniszterelnököt védő tíz belgát brutálisan megkínozták a hutuk. Dallaire mellett csupán pár száz ember maradt, akik sem létszámban, sem minőségben nem voltak alkalmasak a történések érdemi befolyásolására. A kevéske külföldi misszió is csupán az országban élő külföldiek kimenekítését célozta, az amerikaiak például még a követségen dolgozó tuszikat is magukra hagyták. A csűrés-csavarás a nyilatkozatokban is tükröződött: minden módon igyekeztek kerülni a népirtás kifejezés használatát – ez ugyanis beavatkozást igényelt volna –, ehelyett inkább népirtásra utaló cselekményekről beszéltek. Visszautasították a gyilkosságra buzdító ruandai rádióadások zavarását is, mondván, nem akarják korlátozni a szólásszabadságot. Az óvatosságnak voltak praktikus okai is: 1993-ban Szomáliában a felkelők lelőtték az amerikai békefenntartók egyik helikopterét, ez pedig elvette az USA kedvét a beavatkozástól. Dallaire a nehézségek ellenére végül valamivel több, mint harmincezer ember életét tudta megvédeni.
Igazságszolgáltatás kérdésekkel
A vérontás befejezése (a továbbélő etnikai konfliktusok, a romokban heverő ország és a több millió áldozat mellett) egy újabb problémát szült: a bűnösök kézre kerítését és elítélését. A megannyi nehézségre jó példa, hogy a népirtás előtt hétszázötven bíró volt az országban, utána alig ötven maradt: a többségüket megölték, mások elmenekültek az országból. A börtönökben viszont 130000 gyanúsított várta, hogy ügyét megtárgyalják és ítélet szülessen. Ruandában ezért az ezredfordulón egy szokatlan megoldáshoz folyamodtak: elővették az ősi ítélkezési módszert, a gácsácsát – ezek a közösség által választott, gyorstalpalóval kitanított bírók közel kétmillió embert hallgattak meg városok piacterén, vagy egyszerűen csak egy fa alatt, és bár pontos adatok nincsenek, nagyjából kétharmadukat találták bűnösnek – igaz, nem mindegyiküknek kellett börtönbe vonulnia.
Ezek működése végül 2012-ben ért véget, de sok kérdést maradt hagytak maguk után: a tuszik nem érezték biztonságban magukat azáltal, hogy olyan embereket küldtek haza a falvaikba, akik korábban meg akarták őket ölni. A gácsácsák nem vizsgálták a Ruandai Hazafias Front által elkövetett bűncselekményeket sem. Felállt a Ruandai Nemzetköi Törvényszék is, mely a felsőbb katonai vagy közigazgatási beosztásban lévőket vizsgálta, és tavaly decemberben fejezte be működését, több mint harminc ítélet meghozatalát követően. A népirtás utóélete még mindig nem ért véget: van olyan gyanúsított, akinek a napokban fog elkezdődni a tárgyalása Ruandában, nem beszélve azokról, akik még mindig szökésben vannak.
