A negyvennyolcmillió tudományos cikket ingyenesesen bárki rendelkezésére bocsátó Sci-Hub néhány héttel tavaly októberi betiltása utánúj domainnéven lett ismét elérhető. Alapítója, a tudomány Robin Hood-jaként emlegetett Alexandra Elbakyan sok más kutatóval együtt abban hisz, hogy a tudásnak – beleértve az új kutatási eredményeket is – mindenki számára elérhetőnek kell lennie. Ez azonban a jelenlegi publikációs rendszerben lehetetlen.

Az idegtudóst tavaly júniusban perelte be a világ egyik legnagyobb tudományos kiadója, az Elsevier. A vád szerint Elbakyan „nemzetközi kalózhálózatot üzemeltet”, és a kiadó szellemi tulajdonát illegálisan terjeszti, cikkenként 750-től 150000 dollárig terjedő kárt okozva a cégnek. A bíróságnak írt levelében a kutató nem tagadta, hogy törvényt szegett, viszont rávilágított a tudományos publikációk elérhetőségét övező társadalmi kérdéskörre, kétségbe vonva a megszegett törvények létjogosultságát. Az Elsevier pergyőzelme sem tántoríthatta el attól, hogy teljesen nyílt hozzáférésűvé tegye a publikációkat – és a tudományos közösség jelentős részének figyelmére, illetve támogatására is szert tett.

Mi a baj a rendszerrel?

A tudományos eredmények közzététele az úgynevezett peer-review rendszeren keresztül történik. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon a tudományterületen, de függetlenül dolgozó kutatóknak el kell olvasniuk minden, az egyes folyóiratoknak kiadásra benyújtott cikket, és meg kell erősíteniük a módszerek, valamint az eredményekből levont következtetések helyességét. Ha a bírálók és a folyóirat szerkesztősége elfogadják a cikket, az megjelenés előtt még átesik a formázáson ami a nyomtatásban és az internetes felületeken való helyes megjelenéshez szükséges (utóbbi esetében különösen fontosak az automatikus keresőmotorok munkáját megkönnyítő metaadatok és jegyzetek). A tartalmat előállító kutatók minden terjesztési jogról lemondanak a kiadó javára, de a munkájukból származó profitból sem látnak semmit. Épp ellenkezőleg: az említett eljárás fedezésének érdekében fizetniük is kell. A bírálók legtöbbször ingyen, a szakmai szerkesztő akadémikusok pedig jelképes összegekért dolgoznak, utóbbiak hetente több napon át. Johan Rooryck, a Glossa lingvisztikai folyóirat alapítója, a Lingua lemondott felelős szerkesztője saját bevallása szerint anyagilag jobban járt volna, ha felcsap hamburgeresnek ugyanennyi idő alatt. Sokak szerint abszurd, hogy ezek után a könyvtáraknak még jó drágán „vissza kell vásárolniuk” saját kutatóik cikkeit. Emellett ott vannak az adófizetők is, akik hozzájárulnak az államilag finanszírozott kutatásokhoz, mégsem láthatják az eredményeket, hacsak nem fizetnek cikkenként körülbelül harminc dollárt.

A fejlődő országok egyetemei egyáltalán nem is engedhetik meg maguknak a legújabb (vagy akár a régebbi) tudományos cikkekhez való hozzáférést, de „a nagy neveknél” sem könnyű a helyzet. A Harvard könyvtára 2012-ben 3,5 millió dolláros éves költségvetéssel számolt csak a folyóiratelőfizetésekre, és arra bíztatta kutatóit, hogy ingyenes hozzáférést biztosító kiadványokba publikáljanak. Több könyvtár is arra kényszerül, hogy szerződést bontson a nagyobb kiadókkal – akár a legutóbbi áremelés, vagy a könyvtár költségvetésének csökkenése miatt. Elbakyan szerint a kiadók üzleti modellje szembe megy az Egyesült Nemzetek Szervezete által meghatározott emberi jogokkal, mely szerint „Mindenkinek joga van minden általa alkotott tudományos, irodalmi és művészeti termékkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelméhez.”

Az árak történelmileg részben indokolhatóak. A tizenkilencedik században – amikor a rendszer mai formája kialakulóban volt – nagyobb teljesítménynek számított a peer-review megszervezése és a nyomtatott példányok eljuttatása az előfizetőkhöz, a postaszolgálatot is csak akkortájt kezdték bevezetni. Az internet korában azonban sem a kutatók közötti kapcsolattartás, sem a tartalom megosztása nem jelent gondot, és nincs szükség (az előfizetők számához képest) magas nyomtatott példányszámra sem. A szektorban ennek ellenére folyamatosan emelkednek az árak – 2006 és 2012 között például 145%-kal –, a kiadók 35% körüli profittal operálnak, míg a mások munkáját elbíráló szakemberek ingyen dolgoznak, a szerzők pedig fizetnek azért, hogy eredményeik megjelenhessenek. A kiadványok ráadásul kényszeríthetik a tudósokat kiszolgáló könyvtárakat a magas árak (akár évi negyvenezer dollár kiadványonként) kifizetésére, mert egy bizonyos eredmény csak egy adott folyóiratban jelenik meg.

A szektort ráadásul néhány nagyobb kiadóvállalat (Elsevier, Springer, Wiley) monopóliuma jellemzi. Ez segít a könyvtárak számára előnytelen megegyezések életben tartásában. Az előfizetések általában a kiadók által meghatározott csomagokban, akciós árakon érkeznek. Ezek a csomagok együtt tartalmazzák a kiadó által kiadott legfontosabb folyóiratokat a gyakorlatilag értéktelenekkel. A könyvtár még mindig jobban jár, mintha egyesével fizetne elő, így gyakorlatilag kötelezik olyan folyóiratok tömeges vásárlására, amelyekre egyáltalán nem is lenne szükségük.

Nyílt hozzáférés

Fent leírt előnytelen működése ellenére a rendszer az utóbbi évekig meglehetősen stabilnak tűnt. Ennek oka, hogy egy-egy kutató, csoport, vagy intézet előmenetelét gyakorlatilag csak a magas presztízsű folyóiratokban megjelent cikkeik száma határozza meg. Ennek – különösen kezdő kutatóként – nehéz hátat fordítani, pontosabban csak tömeges bojkott részeként lehetséges. Ilyenre példa a 2012-es Elsevier-bojkott, amelyet több mint tizenkétezren írtak alá.

A monopolhelyzetben lévő kiadók bojkottálása persze önmagában nem lenne elég: biztosítani kell azokat a médiumokat, ahová a fizetős folyóiratok helyett publikálni lehet, miközben ugyanazzal a szigorú peer-review rendszerrel és minőségi sztenderddel rendelkeznek. Ez egyesek szerint lehetetlen, ugyanakkor ma is léteznek nyílt hozzáférésű folyóiratok, amelyek a lehető legalacsonyabb üzemeltetési díj ellenében ingyenesen elérhetővé teszik a benyújtott cikkeket – a Public Library of Science például többet is üzemeltet. A kiadók szintén alkalmazkodtak, felvásárolva kisebb nyílt hozzáférésű folyóiratokat. A legtöbb közepes és magas presztízsű kiadvány hibrid rendszerben működik, azaz további 1500 dollár körüli összeg ellenében felajánlja a szerzőknek, hogy nyílttá tegyék a cikküket, ragaszkodva hozzá, hogy ha csökkentik az árat, akkor nem tudják megtartani a minőséget. Ezzel ellentétben a tipikus teljesen nyílt hozzáférésű publikációs ár cikkenként 500 dollár körül van.

Hogyan lopjunk cikket?

Még korántsem jött el az az idő, hogy a tudóstársadalom által a kiadóvállalatokra gyakorolt nyomás végül nyílt hozzáférésűvé kényszerít minden megjelenő cikket. Bár egyre több publikációt lehet törvényes úton ingyen elolvasni, a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején megjelent cikkek többsége – különösen az élettudományokban – még mindig fizetős. Az internet azonban ebben a sokak által a zeneiparihoz hasonlított esetben is kitermelte az irreálisan magas tételenkénti árakat megkerülő kalózmódszereket. A különböző kalózoldalak mellett fontos megemlíteni egy, a Twitteren manuálisan működő cikk-kérő hashtag-et, a #icanhazpdf-et. Ha az embernek szüksége van egy cikkre, tweet-eli az email-címét és egy linket a cikk elérési helyéhez. Ezek után valaki, akinek ingyenes hozzáférése van a cikkhez, letölti a pdf-verziót, és elküldi a megadott címre. A tweet-et rögtön ezután kitörlik.

Ezt a rendszert használta Alexandra Elbakyan is a kazahsztáni egyetemen, magát a Sci-Hubot pedig tulajdonképpen ennek automatizálása fejlesztette ki, keresőprogramként indítva, amely a LibGen kalózoldal gyűjteményét böngészte végig. Ha nem találta a megfelelő publikációt, akkor egyetemi könyvtárak hozzáférésén keresztül újonnan letöltötte a dokumentumot a felhasználó számára, majd hozzáadta a LibGen-hez. Ma már saját gyűjteménnyel rendelkezik, tartalmazva „majdnem az összes” fizetős publikációt. Bár 2015 októberében a new york-i kerületi bíróság a kalózoldal letörlésére kényszerítette az idegtudóst, és betiltotta a domainnevet, az oldal hamar újjáéledt. Az új szerver székhelye nem az Egyesült Államokban, hanem a British Indian Ocean Territory területén van regisztrálva. Mivel Elbakyan maga Oroszországban él, és nincs USA-béli tulajdona, gyakorlatilag lehetetlen behajtani rajta a kártérítést. A Sci-Hub ezen kívül a sötét weben is elérhető. Elbakyan arra törekszik, hogy a Sci-Hub az internet gyerekpornó-mentes, legálisan elérhető oldalán is megmaradhasson, ugyanakkor ez a rendszer lehetővé teszi a negyvennyolcmillió cikk biztonságos tárolását abban az esetben is, ha az új domaint is megszüntetik.