Miközben 2015-ös minszki jegyzőkönyv következményeképp Kelet-Ukrajnában – egy-két kisebb konfliktustól eltekintve – szünetelnek a harcok, egy új, alattomos ellenség jelent meg: egyre több hazatérő katona szenved a PTSD-től, azaz a poszttraumás stressz-szindrómától.

A PTSD-hez hasonló tünetegyüttest már az 1667-os londoni tűz túlélői között is leírt Samuel Pepys angol haditengerészeti tudósító. Később az első világháború során tapasztalták meg a „shell shock” nevű jelenséget: a folyamatos tüzérségi- és gránáttűz alatt álló alakulatok katonái a fokozott hang- és fényhatások okozta stressz miatt fáradékonyabbá és határozatlanabbá váltak, valamint reakcióidejük is romlott. Hasonló tüneteket figyeltek meg a második világháború, a holokauszt és az atomtámadások túlélői között is, de a PTSD csak 1980-ban került be ezen a néven az Amerikai Pszichiátriai Egyesület Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders című mentális betegségeket leíró kézikönyvébe.

A szindrómában szenvedők sokszor újra élik a megtapasztalt borzalmakat, emlékeik vártalanul előtörnek, rémálmok gyötrik őket. Sok esetben önkéntelenül is a bujkáló ellenséget keresik a tetőkön és fák mögött, állandóan támadásoktól félnek. Jellemző, hogy a háborús helyzetben felvett szokásaikat folytatják: például dohányzás közben eltakarják a cigaretta égő végét, hogy annak fénye ne keltse fel az ellenség figyelmét. Gyakran szenvednek álmatlanságtól, depressziótól és dühkitörésektől. A betegek nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak visszailleszkedni a társadalomba, képtelenek folytatni munkájukat, illetve akár önmagukra és környezetükre is veszélyt jelenthetnek. A tünetek sok esetben csak hónapokkal a trauma után jelentkeznek.

A PTSD komoly problémát okozott az iraki veteránok körében is.

Nincsenek hivatalos statisztikák arról, hány ukrán katonát érint a poszttraumás stressz szindróma – a becslést pedig több dolog is nehezíti. Ugyan a szovjet Vörös Hadsereg kötelékében több huszadik századi háborúban is részt vettek ukrán katonák – így a betegség egyesek számára ismert „afgán szindróma” néven –, az ország területén a második világháború óta nem volt fegyveres konfliktus, így a PTSD a többség számára teljesen idegen fogalom, nem ismerik fel.

A másik akadályt jelentő tényező az ukrán társadalomban elterjedt macsó-mentalitás: a férfiaktól elvárják, hogy kemények, erősek legyenek, és maguk oldják meg problémáikat. Vlagyimir Nezenyec pszichoterapeuta szerint egy ukrán férfi fogorvoshoz megy, ha fáj a foga, lelki gondok esetén viszont inkább vodkáért nyúl. Elmélete szerint valójában minden veterán poszttraumás stressz szindrómától szenved, de a tünetek erőssége nagyban függ attól, hogy az illető mennyire felkészült a pszichés megterhelésre.

Andrij Kozincsuk katonai pszichológus a VICE interjújában hasonlóképp arról beszélt, hogy a macsó-mentalitás komoly akadályokat gördít munkájuk elé. Feladatai közé nem csak az átélt trauma feldolgozásában való segítségnyújtás tartozik, hanem többek között az is, hogy a harcmezőre kerülés előtt felkészítse a katonákat a várható stresszre és sokkra. Állítása szerint egyedül azért tekintenek rá segítőként, mert elsősorban katona, és a többiekkel együtt harcol a csatmezőn – mindennek ellenére továbbra sem fordulnak hozzá önmaguktól segítségért.

Úgy gondolják, nincs szükségük egy pszichológus segítségére, mert „nem bolondok”: egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy milyen munkát végez, és miben tud segítséget nyújtani egy pszichoterapeuta. Először inkább barátaikhoz és az italhoz fordulnak, és csak végső esetben hozzá. Elmondása szerint akkor sem úgy, mint egy terapeutához szokás. Inkább csak annyit mondanak: „Szívjunk el egy cigit! Igyunk egy kávét!” – és ekkor ő már tudja, hogy baj van. Az önkéntes katonák attól is tartanak, hogy a terapeuta nem fogja engedélyezni neki, hogy tovább harcolhassanak.

Ukrajnában további rossz emlékek tapadnak a pszichológiához a szovjet időkből. Az államszocializmus idején a mentális betegségek gyógyítása elsősorban a tünetek enyhítésére és megszüntetésére koncentrált – a pszichoterápia viszont gyakran politikai befolyás alá került.

Az „afgán szindróma” kifejezést az 1979 és 1989 között zajló szovjet afganisztáni háború idején kezdték el használni a PTSD-re.

A pszichológusok azonban nemrégiben egy nem várt segítőre leltek a mélyen vallásos országban: a papságra. Adrij Lohin az International Business Times-nak adott interjújában arról mesélt, hogy a 2014-es tüntetések során jött rá: papként segíthet abban, hogy a traumát átélők megfelelő, szakképzett segítséget kapjanak. Elmondása szerint a ukrán társadalom számára a pszichológusi hivatás még mindig új dolognak számít, és sokan nem tudják, mivel is foglalkoznak – viszont ha egy paptól hallják, hogy lelki bajaik orvoslásához egy egészségügyi szakember segítségére van szükségük, akkor már nagyobb bizalommal fordulnak egy terapeutához.

Izrael – ahol a PTSD-től szenvedő veteránok aránya a legalacsonyabb (3-7%) – felajánlotta Ukrajnának segítségét. Icak Karmel Kagan, Izrael helyettes kijevi nagykövete azt nyilatkozta, hogy országszerte szemináriumokat fognak szervezni pszichológusoknak és pszichiátereknek, hogy a hatékonyabban tudják kezelni a poszttraumás stressz-szindrómát.

Dr. Vszevolod Sztyebljuk Kijevtől nem messze alapított egy klinikát az irpini kórházban. Ez az első olyan klinika, mely egyaránt lehetőséget nyújt a fizikai és pszichés rehabilitációra. Sztyebljuk helyi hírességgé vált, mikor maga ment a frontra, és onnan saját autójával vitte a sérülteket klinikájára. Havonta huszonhét embert tudnak kezelni.

Mások kevésbé elterjedt módszerekkel próbálnak segíteni a veteránokon. A Hero’s Companion nevű, kanadai és német szervezetekkel együtt dolgozó non-profit csoport kutyákat képez ki, akik a nap huszonnégy órájában a segítségre szorulók rendelkezésére állnak. A kutyák kis feladatokat végeznek, vagy csak egyszerűen megnyugtatják a pácienseket, például pánikroham esetén az ember ölébe teszik fejüket, vagy mellé fekszenek. A csoport szerint már az is pozitív hatással bír, hogy ha PTSD-től szenvedők átlagos kutyákkal foglalkoznak rendszeresen. Más csoportok művészeti-, lovas- és mozgásterápiával próbálnak segíteni. Koncertekre, vagy horgászni viszik a veteránokat, vagy táborokat szerveznek nekik. A cél mindegyik esetben ugyanaz: elterelni a figyelmet a múltról, és pozitív élményeket nyújtani.

A háború kétséget kizáróan hosszú ideig éreztetni fogja még hatását Ukrajnában: a PTSD kezeletlenül életeket és családokat tehet tönkre, és a katonák társadalomba történő visszailleszkedését is megakadályozhatja. A traumák feldolgozása a romok eltakarításánál is tovább tarthat.