1996 egyik estéjén egy tévéműsort nézve törtek elő először Antonio Pereira de Oliveira brazil kőműves emlékei életének egy korábbi szakaszáról. A műsor egy kegyetlen csatáról szólt, amely során az amazóniai dzsungelben húsz évvel korábban a brazil katonai rezsim megsemmisítette nyolcvan baloldali gerilla lázadását.

A konfliktusról szóló jelentések még Brazília demokráciává válása után is el voltak hallgatva, de a családoknak a nyomására, akik igazságot követeltek az eltűnt hozzátartozóiknak, a történet lassacskán kiderült.

A végső csatában a hadsereg mindent bevetett, napalmot, gyújtóbombákat és kínzást, és a katonák azt a parancsot kapták, hogy az élve elfogott gerillákat ki kell végezniük. Emiatt úgy vélték, hogy egyetlen túlélő sem maradt életben.

Mint kiderült, Oliveira volt a kivétel, aki a háború végéig az eredeti nevét, a Micheas Gomes de Almeidát vagy – még gyakrabban – a mozgalmi nevét, a Zezinho do Araguaiát használta.

Az Araguaia gerillamozgalom

  • Nyolcvan a brazil katonai rezsimmel szembenálló fiatal orvos, tanár és ügyvéd alapította
  • A dzsungelben éltek, és ott próbálták meggyőzni a helyieket, hogy csatlakozzanak a fegyveres felkeléshez
  • A rezsimnek két évébe és három hadjáratába került, amelyek során kémeket, napalmot, gyújtóbombákat és kínzást is bevetettek, hogy legyőzze a gerillamozgalmat

Később álnéven szerzett iratokat, és az egész időszakra vonatkozó emlékeit mélyen elásta magában, mondta a BBC-nek.

A 77 éves férfinak számos alkalommal el kellett látogatnia az amazóniai esőerdő keleti szélénél lévő Araguaia folyó térségébe, hogy összerakja annak a korszaknak az emlékeit.

A huncut mosolyú és csillogó szemű apró ember, aki ingén egy kis brazil zászlót hord, mesél korábbi politikai aktivizmusáról.

1958-ban csatlakozott a Brazil Kommunista Párthoz, hat évvel azelőtt, hogy a demokratikusan megválasztott João Goulart elnököt a hadsereg vértelen puccsal megdöntötte.

„Az én harcom mindig is a szabadságról szólt” – idézi fel. „Olyan országról ábrándoztam, amelyben az emberek konfliktusok nélkül tudnak egymás mellett élni.”

Titkos munka

1966-67-ben körülbelül tizenöt másik aktivistával Kínába utazott, ahol a Kínai Kommunista Párt tagjaitól katonai kiképzést kapott.

Ezután a Brazília középső részén lévő Araguaia régióba utaztak, ahol évekig illegalitásban éltek, miközben a katonaság több száz baloldali aktivistát gyilkolt, és még többet kínzott meg és tüntetett el.

Az volt a tervük, hogy helyi lakosokat toboroznak az ügyükhöz, ezért felajánlották nekik orvosi és tanári szolgálataikat. Amikor a hadsereg rájött arra, hogy mit terveznek, körülbelül háromezer katonát küldtek oda.

Az 1974-es három hadjárat eredménye az lett, hogy Zezinhón kívül szinte minden gerillát megöltek.

Őserdei túlélő

Zezinho az erdei ismereteivel élte túl a kalandot. Az őslakos surui törzs leszármazottjaként így fogalmaz: „Annak köszönhetem, hogy élek, amit az apám tanított nekem.”

„A legfontosabb érték, amit a családom átadott nekem, a természet tisztelete és megértése” – idézi fel. „Légy olyan, mint az állatok, a rovarok, a növényzet vagy a folyók.”

Mivel szinte minden lázadó meghalt, azt mondja, hogy legalább 650 kilométert menekült gyalog, mindig éjszaka, Piaui államba.

Hetekig tartó gyaloglás után fel tudott szállni egy São Paulóba tartó buszra.

Új személyazonosság

Ott, meséli, Oliveira néven hamis iratokat szerzett. Megnősült, és két gyereke és négy unokája született, és hamis személyazonossággal élt tovább a következő 22 évben.

Úgy véli, hogy énvédelemből törölte ki az emlékeit, de soha nem diagnosztizáltak nála semmilyen betegséget.

Fájdalmas volt rájönni az igazságra, nem utolsósorban a feleségének is. „Antonio Pereira de Oliveirához ment feleségül” – mondja. „Most hivatalosan egyáltalán nem a feleségem.”

Miközben kiderült, hogy még mindig küzd néhány részlet felidézésével, történetét megerősítették más lázadók, akik még a végső csata előtt megszöktek az erdőből.

„Élő emlékezetek”

És most, negyven évvel később, arra is van esély, hogy igazságot szolgáltassanak néhány az erdőben elesett elvtársának.

Tavaly vádat emeltek két egykori katonatiszt, Sebastiao Curio Rodrigues de Moura és Licio Maciel ellen. Azzal vádolták meg őket, hogy fogságba esett lázadókat végeztek ki, és eltüntették a holttesteiket.

Hogy hogyan érez Zezinho azok iránt a ma már hasonló korú katonák iránt, akik bíróság elé állhatnak? „Ők ennek a történetnek az élő emlékezetei” – mondja.

„Együtt kell megmentenünk ezt a történetet, amíg még életben vagyunk. Nem vagyok dühös, még ha meg is ölték a barátaimat. A társadalom el tudja dönteni, hogy börtönbe kell-e menniük. Engem csak a történet megmentése érdekel.”

További hasonló cikkekért látogassa meg a Latin-Amerika társaság oldalát!