Sok aggasztó hírt hallani manapság a médiáról. Egyesek gazdasági problémákat emlegetnek, mások a sajtószabadságot látják veszélyben. Mindezekről, valamint a szakma átalakulásáról és az újságíró-szövetségek szerepéről beszélgettünk Komlósi Gáborral, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnökével.
Miért fontos, hogy legyen szövetsége az újságíró-közösségnek?
Nem kizárólag azért, amiért régen gondolták, vagyis, hogy kiálljon a közös jogokért, hogy a bajban segítséget nyújtson vagy, hogy barátkozzanak és szakmai vitákat folytassanak a kollégák. Ezernyi új értelmet is nyert. Ilyen a közös szórakozás, a szakmai továbbképzés, az új generáció képzése, a közös kiállás bizonyos felmerülő problémákkal szemben. Nem véletlen, hogy majdnem minden országban van sajtókamara vagy sajtószövetség.
Magyarországon ennek már igen szép hagyományai vannak, hiszen Mikszáth Kálmántól, az első elnöktől számítva százhúsz éve létezik a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Megélt nehéz időket is a szövetség: vagy a politika hatotta át, vagy más nehézségekkel küzdött, de kiállta az idő próbáját. Azt hiszem, hogy abban a tagjaink, sőt a tagságon kívüli újságírók is egyetértenek, hogy valamiféle egyesület mindenképpen kell. Mi azonban szeretnénk többek lenni, mint csupán “valamiféle”.
Elegendő jogosultsággal rendelkeznek ma Magyarországon az újságíró-szövetségek?
Attól függ, hogy mire. Például a MÚOSZ elbírál olyan etikai ügyeket is, amelyekben az egyik fél nem tagja a szövetségnek. Természetesen ezek csupán állásfoglalások, nem kötelező jellegűek, de általában figyelembe veszik ezeket a véleménynyilvánításokat.
A MÚOSZ mellett több újságíró-szövetség – a Magyar Újságírók Közössége (MÚK), a Protestáns Újságíró Szövetség (PRÚSZ), a Média Önszabályozó Testülete (MÖT), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE), és a Sajtószakszervezet – harcol azért, hogy az újságíró majdnem a közfeladatot ellátó személynek járó többletjogosítványt kapjon. Gondoljunk egy tüntetésre vagy más krízishelyzetre: fontos lehet, hogyan lép fel akár ő maga, akár vele szemben a rendőr. Más kérdés, hogy ehhez fel is kell nőnie az adott zsurnalisztának.
Folytat a MÚOSZ egyeztetéseket politikai szereplőkkel, esetleg magával a kormánnyal?
Véletlenül sem. Ez egy politikamentes szervezet. Ők nem keresnek minket, és mi sem őket. Nem tapasztaltam, hogy bárki beavatkozott volna az ügyeinkbe, vagy akárcsak szándékában állt volna ez. Nem mondom, hogy a múltban, egyes időszakokban nem voltak ilyen irányú kezdeményezések, de végül megmaradtunk politikán kívüli szervezetnek, és ennek így is kell lennie.
Nem érzi annak hiányát, hogy a média szabályozásával kapcsolatban sem kérik ki a szövetség véleményét?
Ha hiszi, ha nem, kikérik. Most például az ombudsman levele van nálam azzal kapcsolatban, hogyan viselkedhet az újságíró tömegrendezvényen, milyen szabályokat, magatartási normákat kell követnie.
Még júliusban, az elnökké választását követően a Népszavának adott interjújában említette, hogy szükség van összefogásra, együttműködésre a többi újságíró-szervezettel. Történt előrehaladás ezen a téren?
Úgy fogalmaznék, hogy az összefogás és az együttműködés szándéka javult. Azóta a MÖT, amiről akkor még csak feltételes módban beszéltem, már hivatalosan is megalakult.
A volt elnöki szobát átadtam a vidéki, a nyugdíjas és a junior tagoknak, hogy itt dolgozhassanak. Ennek volt egy formális megnyitóünnepsége, amire meghívtuk a többi szervezet képviselőit is, kifejezve, hogy itt nem kérünk semmiféle tagsági igazolványt, ide az jön és dolgozik, aki akar.
Megvan a szándék, ami mélyül és erősödik, lassan talán szárba is szökken. De az, hogy kis dolgokban már meg tudunk egyezni, mindenképpen jó.
Van érdeklődés az elnöki irodából kialakított Klubszoba iránt?
Nem fogom azt hazudni, hogy naponta tele van és már sorszámot kell osztani, hiszen idő kell, hogy híre menjen. Ugyanez igaz a szövetség rendezvényeire is. Azelőtt volt hetente egy-két rendezvény, most van öt-hat, aztán beáll ez valahogy szépen. És voltak már teltházas eseményeink is, nem is kevés. Időbe kerül, míg ez bejáratódik. Aki jön, az még most is félve jön, és kérdezi a portástól vagy az első MÚOSZ-munkatárstól, hogy tényleg jöhet-e ide. Tényleg.
Volt, aki arra figyelmeztetett, hogy szabályozzuk a Klubszoba használatát, mert heteken belül eljön az idő, hogy százan fognak sorban állni, és ki kell találnunk, hogy mi alapján döntjük el, hogy ki az a húsz, aki éppen használhatja. Bár már itt tartanánk!
A fent említett interjúban célként utalt arra, hogy a MÚOSZ gazdasági alapon működjék. Elérhetőnek látszik már a cél?
Sajnos óhatatlanul hullanak ki “csontvázak” a szekrényből, derülnek ki múltbeli adósságok. Félreértés ne essék, nem teszek mindegyik elé negatív előjelet. Nem arról van szó, hogy az elődeim bűnöket követtek el, de vannak olyan kötelezettségvállalások, amiket még teljesíteni kell. Ezért nem állunk jobban, mint álltunk. Mint mondani szokták: a televízióban örökké háború van, és minden egyes adás egy csata. A költségvetés kapcsán megtanultam, hogy itt állandóan válság van, év végén, az elszámolás zárásakor meg katasztrófa. Természetesen nem a szó szoros értelmében vett katasztrófa. Hivatalosan, “szépen” ezt úgy kell mondani ezt úgy szokás mondani, hogy likviditási gondok.
Vannak nehézségeink, de sok apró tevékenységet folytatunk, amiből remélünk egy kis pénzt. Az az idő már elmúlt, amikor állami támogatást vagy reklámpénzt kaptunk, csak azért, mert ez a MÚOSZ. Minden egyes forintért magunknak kell megdolgozni.
Nemrég csökkentettük a dolgozói létszámot. A felmondási idő miatt ez most kezd majd pozitív szaldóval jelentkezni.
Milyen szolgáltatásokat nyújt jelenleg a MÚOSZ?
A legnépszerűbb az épületünkben működő orvosi rendelőnk. Nagyon sok tagunk jár ide, értelemszerűen főleg az idősebbek. Van egy üdülőnk Tihanyban, ami elsősorban a nyári szezonban használható ki igazán, de szóba került, hogy szilveszter-estet rendezünk ott. Az üdülő fogadja az újságírókat (a többi tagszervezet és a sajtószakszervezet tagjait is); minimális térítés fejében, nagyon alacsony áron. Harkányban is van egy vendégapartmanunk, bár az iránt nem mutatkozik túl nagy érdeklődés.
A self-printingtől kezdve a jogi tanácsadásig számos szolgáltatást nyújt a szövetség. Ha egy újságíró elveszíti a munkáját, nyilván nem tudjuk neki visszaadni, de legalább a békés elválás vagy a jobb anyagi kondíciók érdekében megpróbálunk ügyvédi tanáccsal szolgálni.
Beszélgetésünk ideje alatt zajlik például a mikulásünnepség. Tavaly erre nem volt lehetőség, most újra van. Olyan ajándékcsomagot állítottunk össze, amitől boldog lesz minden gyerek, és a szülő is örül, hogy nem csak csokoládét, hanem maradandó dolgot is kap a gyermeke. Ezeket persze a Mikulás hozza, Rudolf cipeli, de egy kicsit azért a MÚOSZ-nak is van benne része.
És ott van az újságíró akadémia is…
Hogyne. Bár azt nem szeretném a szolgáltatások közé sorolni. Az egy kicsit több: misszió, szolgálat, kötelesség. Ez is nagy hagyományokra tekint vissza. Nem titok, hogy nekem is van egy iskolám, a huszonöt éves KOS (Komlósi Oktatási Stúdió). Annak kifejezetten jót tesz, hogy mostanában nem vagyok ott (nevet) – ami nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem szólok bele. Az új, fiatal oktatási igazgató néhány dolgot megreformált, például amit én még vaskalaposan táblafilccel írtam, ők már kivetítőn mutatják. Itt meg én vagyok a fiatal – az elnökség mellett másodállásban – oktatási igazgató. Papíron nyilván nem, csak játszom a szavakkal. Ez az iskola mindig konkurencia volt a KOS számára, így sokat tudtam róla kívülről is. Most, belülről megismerve merem azt mondani, hogy változtassunk: keresztfélévet indítunk és bulvársajtós képzést.
Sok helyen hallani, olvasni, hogy a sajtó gazdasági mélyrepüléséről: példányszámcsökkenések, a reklámbevételeknek való kiszolgáltatottság. Tényleg tragikus a helyzet?
Inkább azt mondanám, változó, akárcsak minden más szakmában. Nem jobb, de nem is rosszabb, sem emberileg, sem gazdaságilag. Ha megnézzük a roskadozó újságos polcokat, rengeteg kiadvány van. Az online portálokról nem is beszélve. Ezer, tízezer számra tehető a látogatószám még egy-egy kisebb internetes újság esetében is. Én egyáltalán nem érzem, hogy ilyen szempontból veszélyben vagy válságban van a sajtó. A válságok inkább politikai jellegűek, a különböző érdekcsoportokról szólnak.
Lehet, hogy a print részesedése lemegy öt százalék alá, de nem fog meghalni. Amikor jött a mozi, nem halt meg a színház, amikor jött a tévé, nem halt meg a mozi, amikor jött az internet, nem halt meg a tévé. Vitray Tamás szokta mondani: „Miért hiányzik neked, hogy kőtáblával, papirusztekerccsel vagy kódexszel a hónunk alatt járjunk?”. Eszünkbe nem jut siránkozni értük, akkor most miért sírjunk a printért?
A másik sokat emlegetett problémakör a sajtószabadság. Ez valóban veszélyben van ma Magyarországon?
Magyarországon sajtószabadság van – abban az értelemben, hogy nincsen cenzúra. Nem börtönöznek be senkit azért, amit ír. Mindenki azt ír, amit akar, csak az a kérdés, hogy hova. Találkoznia kell a tulajdonos és a lap vezetőinek szándékával, különben esély nincs arra, hogy megjelenjen. A világon majdnem mindenütt vannak különböző politikai irányultságú lapok, és nyilván nem hoz le az egyik a másik tábort éltető cikket.
Én a nagyobb bajt ott látom, hogy óhatatlanul kialakul egyfajta öncenzúra, nem biztos, hogy mindenki mindent leír. Amikor azonban az internet korlátozásáról volt szó, megmozdult a nép, amikor arról volt szó, hogy titkosszolgálati munkatársakat ültetnek be a szerkesztőségekbe, a szerkesztőségek költségeire, a látható, tapintható ellenállás hatására visszakoztak.
Én se szeretném, hogy bármelyik tévét kitiltsák az Országgyűlésből. Én is örülnék, ha az oknyomozó újságírás extrémnek nevezhető fajtái is bizonyos mértékig elmehessenek. Például, hogy a riporter menekültnek adhassa ki magát, ha az ügy súlya és jellege indokolja. Van Günter Wallraff és más híres oknyomozó riporter is a világon, akik a miénknél fejlettebb demokráciában hasonló eszközökkel élnek. Nálunk ennek még nincsen hagyománya.
Tehát a tulajdonosi háttéren kéne változtatni?
Azon sem a szövetség, sem a szerkesztőségek nem tudnak változtatni. Mindenki értelemszerűen a saját fújja, fujatja. Van olyan televízió, ahol gyakorlatilag tizenöt éve nem változott a dizájn, a stílus, a szerkesztésmód. Ha bejött neki, miért változtatna? Miért vannak a televíziókban mindenféle átvett műsorok? Mert, ha olyan licencet vásárolnak meg, ami máshol már bejött, feltehetően itt is be fog jönni. Az esetek kilencven százalékában így is van.
Az utóbbi időben felértékelődött az oknyomozó újságírás…
Az jó régen felértékelődött, csak nálunk nem. Egy ilyen kis országban nem volt rá pénz. Ma is nehezen mondják azt, hogy fiam, egy hónapig nem kell egy cikket sem megjelentetned, addig járj utána ennek az ügynek, aztán meglátjuk, hogy leközöljük-e vagy sem. Még, ha be is jön egy nagy oknyomozó cikk, annak nincs akkora hozadéka.
Ezzel együtt vannak oknyomozó újságírók, van oknyomozó újságírás, vannak műhelyek. Bár a műfaj felértékelődött, de még mindig nincs olyan rangon, mint kellene.
Mi lenne elegendő?
Ezt nem lehet számokban kifejezni. Amennyi feltárandó tény van, azt fel kéne tárni. Ha erre most azt mondja, hogy napi ötven cikk lenne indokolt, akkor azt mondom, hogy igen. De ennyit nem olvasnánk el. Csak halkan kérdezem meg: ezt biztos mind a sajtónak kell kinyomoznia?
Tehát több műhelyre, több emberre, több cikkre lenne szükség.
Igen, jó lenne, ha az olvasók, a tulajdonosok, és a lapszerkesztők is úgy éreznék, hogy több műhelyre, több emberre, több ilyen cikkre lenne szükség.
Vannak is ez irányú törekvések, például különböző mentorprogramok, pályázatok…
Több ilyen van. Érdekes, hogy van, amikor egy program, egy támogatási rendszer, ösztöndíjrendszer vagy akár képzési rendszer segít. Néha elég egy okos, megfontolt és kulturált szerkesztő bácsi, akinek adnak teret és pénzt a kezébe. Nem kell neki pályázati rendszer, csak maga köré gyűjt fiatal újságírókat. Tudom, hogy ez szentségtörés, mert mindent pályáztatni kell.
Megfelelő keretet biztosítanak a műfajnak a kizárólag tényfeltárást végző műhelyek?
Van a Nemzeti Sport, ami csak sporttal foglalkozik, és mindegyik lapnak van sportrovata. Hol itt születnek remek írások, hol ott. Bánom is én, hogy hol jön létre, ha az betölt valami missziót, akkor az működik. Nézzük meg, hogy hol van rá lehetőség, hol van rá támogatás. Hiába mondaná valaki, hogy de jó lenne ez a nagy lapok keretein belül, ha ezt a nagy lapok nem akarják. Ha meg összeállnak öten haverok, és indítanak egy internetes portált a semmiből, de azt jól csinálják, az úgy is népszerű lesz. És egy idő után talán támogatást, reklámpénzt is tudnak szerezni.
Sokan azt jósolják, hogy a közeljövőben az újságírónak szinte polihisztornak kell lennie, és egyszerre bírni megfelelő íráskészséggel, de érteni a fényképezéshez és a videózáshoz is. Ez valóban így van?
Hogyne. Ez kezdődött a videózsurnalizmussal, és egyre tovább fejlődik. Azelőtt nem tudott bárki stencilezni, sokszorosítani vagy tördelni. Ma már bármelyikünk képes erre a számítógépen. Nagyon keveseknek volt csak fényképezőgépe, videókamerája. Ma ott van mindenkinek a telefonja, amin bármelyik gombot megnyomja, előbb utóbb készít valamilyen felvételt.
Minek egy vágó, ha meg tudja vágni a riporter is az anyagát, minek egy tördelőszerkesztő, ha az újságíró is be tudja tördelni. Persze, nem ilyen egyszerű, és van, ahova vágó és tördelőszerkesztő is szükséges. Az nagyobb baj, hogy az olvasószerkesztői, illetve sok helyen a szerkesztői státuszt megszűntették. Gondolkozzunk megint a nyugati tulajdonos fejével: minek fizessen egy rádióst, egy tévést, egy fotóst, egy írott sajtóst, ha ezt egyetlen ember is meg tudja csinálni. És ezért a négy pozícióért nem négyszeres bért fog fizetni, hanem annak az egy embernek kétszereset. Az az egy ember jól jár. Mi meg nem, mert ez óhatatlanul minőségromlást okoz. De a világ ezt tudomásul veszi.
Nem veszélyezteti az újságíró létét, hogy mindenki írhat blogot, fotózhat, videózhat?
Egyrészt fenyegeti, másrészt új munkahelyet teremt sokaknak. Nem lehetett volna egyszerre újságíró és fényképész ötven évvel ezelőtt. A huszadik század fotósa vállán a fényképezőgéppel járt, és ha volt valami érdekes, lefényképezte, és így volt róla riportfotó. Manapság több milliárd kép készül naponta. Kis túlzással nincs olyan, amit nem fotózunk le. Már nem nagy kunszt megörökíteni dolgokat. A mai fotókiállítások művészei kitalálnak valami más látásmódot, saját gondolatvilágot. A legtöbb fotós ma már egész jól tud írni, nemcsak kétsoros képaláírást.
Akkor ez arra ösztönzi a sajtómunkásokat, hogy jobb minőséget adjanak ki a kezükből?
Ezt nem mondtam. Sőt, adott esetben lehet, hogy a gyorsabb fontosabb, az érdekesebb kifizetődőbb, és a meghökkentő lassan követelmény.
A MÚOSZ-nak van feladata ezzel kapcsolatban?
Egy szakmai minimumot kell felállítani, tartani, hogy ne az legyen, hogy valaki elindul egy tollal, kamerával, fényképezőgéppel, és megcsinálja a csodának nevezett semmit. Ilyen értelemben polihisztornak kell lenni, megfelelő szakmai színvonalon. A mi feladatunk, hogy olyan embereket képezzünk, akik mindegyiket magas szinten, akár egyszerre tudják művelni. A forradalmat, az óriási változást látom, de azt, hogy valami alapjában véve más lenne, nem.
Akkor nem reménytelen a szakma helyzete.
Fel sem merül bennem. Mitől lenne reménytelen? Látok felhőket a média egén, de ez nem felétlenül abból fakad, hogy átalakul. Ezt úgy hívják, hogy modernizáció.
