Várhatóan még ebben a hónapban megszületik a jogerős bírósági ítélet annak a 211 vérmintának az ügyében, amelyek legnépszerűbb élsportok érintettségét bizonyíthatnák a 2006 óta gyűrűző nemzetközi doppingbotrányban.
A bő évtizedes múltra visszatekintő ügy kiindulópontja az egykori kerékpáros, Jésus Manzano 2004-es, az AS Diarióban megjelent nyilatkozata volt, amelyben a sportoló részletesen beszélt korábbi csapatorvosa, az azóta hírhedtté vált Eufemiano Fuentes tiltott, és sok esetben életveszélyes módszereiről – beleértve a tiltott szerek használatát és a vércserés eljárást is.
Az interjú abból a szempontból mindenképpen mérföldkőnek számított a doppingellenes harcban, hogy első kézből kaphatott képet a nyilvánosság a legújabb kori élsportban zajló rendszerszintű teljesítményfokozásról. Ezt követően nyomozás indult az ügyben, majd csendőrségi akció keretében mások mellett Fuentest is letartóztatták. A doktornál egy razzia során megtalálták azokat a véradagokat és vérmintákat, amelyek transzfúzió céljából álltak páciensei rendelkezésére, vagy éppen tiltott szerek használatáról tanúskodtak.
A hatósági beavatkozás volumenéről és eredményességéről sok mindent elmond, hogy több mint száz versenyzővel szemben indult eljárás, és többek között olyan világsztárokat tiltottak el, mint a Giro d’Italia-győztes Ivan Bassót. Az akció nyomán szépen, lassan romba dőlt a kerékpársport renoméja. Az ügy felgöngyölítése során a teljes sportágat behálózó, szisztematikus doppingtevékenységre derült fény, a biciklizés pedig a csalás szinonimájává vált. A sportolók körében tehát nem kellett sokat várni büntetésekre – nem úgy a „doppingdoktor” esetében.
Fuentes pere egészen 2013-ig húzódott el, ám tárgyalása során kiderült, hogy a doppingellenes szervezetek egy sokkal kiterjedtebb problémával állhatnak szemben, mint azt eredetileg gondolták, és amelynek az országúti kerékpározás csak az egyik áldozata volt. A lavinát elindító Jesús Manzano is utalt arra, hogy Fuenteshez menet látott híres labdarúgókat. Ezt később az orvos is elismerte, sőt kiegészítette azzal, hogy voltak teniszező, kézilabdázó, valamint atléta kliensei is.
Amennyiben e sportágak a biciklizéshez hasonló, rendszerszintű érintettsége beigazolódna, az minden bizonnyal a történelem legnagyobb doppingbotrányát eredményezné. Fuentes vallomásában nevesítette Spanyolország két legsikeresebb futballklubját, a Real Madridot és a Barcelonát – előbbiről még azt is állította, hogy nem fizetett eleget szolgálataiért. A francia Le Monde ezekre az állításokra alapozva 2009-ben megpróbálta összerakni a kirakós darabjait, ám olyannyira nem sikerült bizonyítékot találniuk, hogy végül a jó hírnév megsértéséért 300 ezer eurós kompenzációt kellett fizetniük a Real Madridnak.
A versenysportok tisztaságáért aggódók – nem beszélve a hivatalos doppingellenes szervekről – pedig még azzal is kénytelenek voltak szembesülni, hogy Fuentest nem sikerült érdemben elítélni cselekedeteiért. A spanyol büntetőjog ugyanis 2006-os állapotában nem szankcionálta a teljesítményfokozást. Fuentes így jobb híján az ország közegészségügyi törvényeinek megsértéséért egy év felfüggesztett börtönbüntetést kapott, valamint négy évre eltiltották hivatása gyakorlásától is – Jesús Manzano állítása szerint ugyanis a transzfúziós vért jelöletlen tasakokból kapták, így komolyan fennállt annak a veszélye, hogy nem csoportazonos vért biztosítottak nekik.
Ez az ítélet már önmagában közfelháborodást keltett, de ezzel még korántsem ért véget Julia Patricia Santamaría bírónő megkérdőjelezhető megnyilvánulásainak meglehetősen hosszú sora. Az érintettek személyiségi jogaira hivatkozva megtagadta ugyanis a bizonyítékul szolgáló 211 vérminta vizsgálati célú átadását a Nemzetközi Doppingellenes Szervezetnek (WADA), valamint elrendelte azok megsemmisítését is. Ha ez nem lenne elég, publicitást nyert az is, hogy Fuentes önként felajánlotta a kerékpársporton kívül érintett sportolók azonosítását a bíróságon, a bírónő azonban jószerével lebeszélte őt erről a szándékáról.
Santamaría viselkedése természetesen azonnal megágyazott az összeesküvés-elméleteknek. Immár nem az volt a fő kérdés, hogy mely sportágak, és mely sportolók érintettek az ügyben, hanem az, hogy vajon Spanyolországnak van-e bármi takargatnivalója. Jorge Jaksche – aki azon kerékpárosok egyike volt, akiknek a doppingügy kirobbanása jelentette a karrierjük végét – elmondta, hogy Fuentes a spanyol labdarúgó-válogatott tagjainak „kezelésével” dicsekedett neki az egyik kezelés alkalmával. A német exbringás a spanyol kormány aktív közreműködésével magyarázta a bíróság destruktív hozzáállását, mivel szerinte igen komoly érdeke fűződik az államapparátusnak ahhoz, hogy az érintettek köre ne bővüljön a kerékpározókon kívül más sportolókkal.
A WADA ügyvédjei természetesen fellebbeztek – ennek köszönhető az, hogy a kulcsfontosságú vérmintákat a mai napig őrzik egy barcelonai vérbankban; hamarosan kiderül, meddig. Lehetséges, hogy hiába rejtik a szóban forgó tasakok a modern kori élsport megtisztulásának egyetlen lehetséges fegyverét, félő, hogy a WADA sem tehet majd semmit, még egy – egyébként valószínűtlen – sikeres fellebbezés esetén sem. Saját szabályaik alapján ugyanis tíz évre visszamenőleg csak a 2015. január 1-je után vizsgált szabálytalanságokat tudják szankcionálni, Fuentes mintáira még a régi, nyolc éves korlátozás vonatkozik. Márpedig nem úgy fest, mintha rajtuk kívül bárkinek is módjában állna cselekedni.
A Puerto-hadművelet néven elhíresült akciót követő pertől mind a különböző nemzetközi doppingellenes szervezetek, mind a közvélemény sokat várt. Amit kaptak, nem csak elmarad a várakozásoktól, hanem még a kezdetben vártnál is sötétebb jövőképet fest. Enrique Gomez Bastida, a Spanyol Doppingellenes Ügynökség vezetője aligha arra számított 2006-ban, Fuentes letartóztatásakor és a bizonyítékok sikeres lefoglalásakor, hogy egy évtizeddel később éppen a bíróság fogja nagy valószínűséggel semmissé tenni hosszú évek munkáját.
Valóban a sportvilág legnagyobb és talán leginkább revelatív leleplezése kerekedhetett volna a Fuentes-ügyből – még a közelmúlt atlétikai botrányainál is jelentősebb. A Puerto-hadművelet ugyanis messze túlnőtt egyetlen sportág vagy akár egyetlen nemzet keretein, így nem lehetett volna ráhúzni a – főleg olimpiák idején jól hangzó – nemzetállamok közti, politikai indíttatású versengés ürügyét sem. A lehető legtágabb értelemben vett élsportra lehetett volna megrázó, ám hosszú távon pozitív hatással.
