Dr. Tálas Péter biztonságpolitikai szakértővel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar Stratégiai Védelmi Kutató Központjának igazgatójával beszélgettünk a Párizsban történt terrorcselekmények Európát érintő hatásairól: menekültpolitikáról, a következmények kezelésének lehetőségeiről.
Mi a véleménye, mit kellene tennie Európának annak érdekében, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő a Párizsban történtekhez hasonló terrorcselekmények?
A terrorizmus-ellenes fellépést érdemes kettébontani: egyrészt arra, mit kell csinálnunk Európában, másrészt arra, mit kellene csinálnunk Európán kívül. Úgy gondolom, nagyjából világos mindaz, ami az európai feladatokra vonatkozik, csupán a megvalósításához nincs meg a szükséges politikai akarat. Más kérdés az, hogy mit tudunk tenni azokkal a terrorszervezetekkel, illetve csoportokkal, melyek külföldről próbálnak terrorcselekményeket megszervezni, támogatni vagy szponzorálni.
Ami az európai terrorelhárítást illeti: látható, hogy a terroristák Párizsban elsősorban azt a helyzetet használják ki, miszerint az EU huszonnyolc tagállamának nincsen olyan közös intézménye, ami terrorelhárítással foglakozna – illetve még komoly problémák vannak a nemzeti szintű terrorelhárító szervezetek közötti információcserével. A fellépés fontos részét képezi a hírszerzés is, így véleményem szerint szükség lenne egy európai központi hírszerzőszolgálatra, amit az EU tagállamai közösen működtetnének és tartanának fenn. Ezek a központi szervek azonban a tagállamok szuverenitása miatt nehezen megvalósíthatók.
Ami az ISIS felszámolását illeti: nem fog menni egyik napról a másikra, hiszen nagy területre terjesztette ki fennhatóságát, és igen jelentős anyagi források állnak a rendelkezésére. Legyőzéséhez az első és legfontosabb lépés, hogy egy pontos tervet dolgozunk ki arra vonatkozóan, hogy mit akarunk tenni Szíriában, illetve Irak azon területén, amit az ISIS fennhatósága alatt tart. Ennek megfelelően ma arra törekszenek a nagyhatalmak, hogy egy politikai szövetséget hozzanak létre az Aszád-rendszer hívei és annak ellenzéke között, azokból a helyi erőkből, akik hajlandóan és alkalmasak arra, hogy szembeszálljanak az ISIS-szel. A szíriai és iraki szunnitáknak is kellene valamit ajánlani, elsősorban azért, hogy Damaszkusz és Bagdad fennhatóságát fogadják el az ISIS-ével szemben.
Amikor az említett terv elfogadottá válik, egy szárazföldi műveletet is indítani kell, hiszen csupán légitámadásokkal nem tudjuk legyőzni a terroristákat. Ezzel kapcsolatban azonban fontosnak tartom jelezni, hogy szerintem ezt nem európai és amerikai katonáknak kell végrehajtania. Ők persze támogathatják az hadjáratot: pénzzel, fegyverrel, információval, és katonai szakértelemmel – de nem lehetnek a közvetlen végrehajtók. Az ISIS érvrendszerében ugyanis van egy olyan elem, amit nem csupán a radikális iszlamisták fogadnak el, hanem még a mérsékelt gondolkodásúaknál is visszhangra talál: azt állítja, hogy a „nyugat” az elmúlt évtizedben megtámadta az iszlámot a Közel-Keleten. Afganisztánban, Irakban, Líbiában háborúkat vívott, rendszereket döntött meg és mégsem volt képes stabil államok létrehozására. Ahhoz, hogy ez a meggyőződés ne erősödjön meg, az ISIS szélsőségeseit a mérsékelt iszlámnak kellene megfékeznie.
Sajnos a vázolt terv sem tud gyorsan megvalósulni, hiszen lassítja például az amerikaiak passzivitása, akik a közelgő elnökválasztásig, illetve az új elnök hatalomra kerüléséig ilyen nagy léptékű katonai akcióba valószínűleg nem fognak belekezdeni.
Mennyiben van joga Európának beleavatkozni más országok belpolitikájába?
Amennyiben sikerül BT-felhatalmazást szereznie, akkor egy ilyen akciót jogszerűen végrehajthat. Szerintem nem elsősorban a nemzetközi jogi, sokkal inkább politikai megfontolások kérdése a beavatkozás. Azt kell látni, hogy a Közel-Kelet számos problémája éppen abból fakad, hogy az elmúlt száz évben Európa és az Egyesült Államok úgy gondolta, létrehozhatnak politikai rendszereket és államokat, melyek határait ők maguk rajzolják meg, exportálhatják saját politikai felépítésüket és gazdasági törvényszerűségeiket. Amennyiben a „Közel-Kelet” válsága nem mutatna túl a régión – terrortámadások, a menekült- és migránskérdés formájában –, illetve bizonyos helyi erők nem igényelnék a „nyugat” támogatását, akkor célravezetőbb lenne megvárni, amíg a Közel-Kelet megoldja saját problémáit. Jó lenne tehát, ha a nemzetközi közösség régión kívüli hatalmai önmegtartóztatók maradnának, de a körülmények miatt valószínűleg nem tudnak azok maradni – legfeljebb higgadtságra, türelemre törekedhetnek és konszenzuson alapuló politikai programok alapján cselekedhetnek.
Az Iszlám Állam magára vállalta a terrorcselekményt. Ez pontosan mely csoport felelősségét jelenti?
Az Iszlám Állam – és szívesebben használom az ISIS kifejezést, mert nem tekintem legitim államnak, még kevésbé iszlámnak – egy olyan terrorszervezet, ami részben Irak, részben Szíria területén tart fennhatósága alatt szunnita területeket, s amelyhez rendkívül sok szélsőséges iszlamista csatlakozott. Maga az ISIS az iraki al-Kaidából és néhány más helyi szervezetből alakult ki, amihez csatlakoztak a volt iraki Szaddam-rendszer katonai vezetői. Emellett több olyan kisebb terrorszervezetről és csoportról is tudunk, melyek szimpatizálnak az ISIS nézeteivel, sőt felesküdtek azokra. Ez nem azt jelenti, hogy minden, az ISIS által felvállalt terrorcselekmény valóban hozzájuk kapcsolódik, de valószínűleg az ő inspirációjukra, az ő beleegyezésükkel, támogatásukkal, a velük történő konzultációt követően hajtották/hajtják végre – általában helyi csoportok.
Amikor az ISIS a fennhatósága alatt álló területen kívül követ el terrorcselekményt, részben úgy működik, mint az al-Kaida, amelynek nem volt ugyan saját területe, de arra törekedett, hogy a világ minél több részén hajtson végre minél pusztítóbb terrortámadásokat. Az ISIS ennek megfelelően Törökországban hajtott végre merényleteket, felrobbantotta az orosz utasszállító gépet a Sínai-félsziget felett, illetve Párizsban is mintegy 130 ember életét oltotta ki. Mivel Szírián és Irakon kívül az ISIS is egy laza szövetség, az ötletgazdáknak és végrehajtóknak nem kellett/kell feltétlenül Szíriában tartózkodniuk. Sokkal inkább egy olyan hálózatot képzeljünk el, amelyhez helyi szélsőségesek is csatlakoznak. Ha csupán külföldről érkezett személyek követnék el a merényleteket, akkor a határok szigorúbb őrzésével és ellenőrzésével viszonylag gyorsan és egyszerűen orvosolhatnánk a problémát. A helyzet azonban az, hogy többségében helyi szélsőségesek követték a párizsi támadást. Franciaországban a szélsőségesek számát 14-15 ezer főre teszik, ami első hallásra és az állandó ellenőrzés szükségességének szempontjából ugyan soknak tűnik, de a 7-7,5 millió főt magába foglaló muszlim közösséghez képest arányait tekintve rendkívül csekély.
A terrorizmus persze egy olyan politikai erőszakforma, amivel igen kis számú embercsoport is nagy pusztítást képes okozni. Mióta pedig civilek is áldozatul esnek, az ilyen típusú támadás kelti a legnagyobb félelmet a lakosságban.
Döntően francia, illetve belga származású elkövetői voltak a párizsi terrorcselekményeknek, vagyis második, harmadik generációs bevándorlók követték el. Ennek tükrében levonhatjuk a konzekvenciát, miszerint az integrációs programok nem működnek kielégítően Európában?
Ennek hallatán első kérdésem mindig az, hogy mit tekintünk integrációnak? Ne legyenek közöttük terroristák? Az adott nyelv elsajátítását és a munkaerőpiacon való aktív részvételt? A muszlim hitűek szekularizálását? Vagy térjenek át a keresztény vallásra? A példáimmal csupán azt akartam jelezni, hogy a normakövetéstől az asszimilációig terjed az a skála, amit integráció alatt a társadalom tagjai értenek. Az átlagemberek többsége valószínűleg annyit ért alatta, hogy a bevándorlók leszármazottainak egy töredéke se váljon terroristává, bűnözővé, mások esetleg az is beleértik, hogy a bevándorlók elfogadják az európai együttélési normák alapjait.
Éppen ezért úgy gondolom, az integrációval szemben inkább a normakövetésre kellene hangsúlyt fektetnünk – ami azt jelenti, hogy saját kultúrájukat, vallásukat nem szükséges feladniuk a bevándorlóknak, azonban a befogadó ország normáihoz igazodniuk kellene. Egy másik, az integrációhoz kapcsolódó, időről időre előkerülő fogalom a multikulturalizmus. Sokan temetik ezt a jelenséget, mintha megszüntethető, felszámolható lenne, miközben nem az. Rendkívül népszerű elképzelés, hogy a fogalom több eltérő kultúra egymás mellett élését jelenti, miközben valójában azok együttéléséről van, illetve lenne szó. Fontos tehát, hogy a közösségek kapcsolatba kerüljenek, megismerjék egymást, vitatkozzanak, sőt az is megengedhető, hogy olykor konfliktusba kerüljenek (persze nem fegyveres konfliktusról beszélek), és hozzátartozik az is, hogy hassanak egymásra. Csak így jöhet létre életképes és működő multikulturális közösség – a közös akarat mentén.
Szerintem téves gondolat, hogy az Európába bevándorolt több tízmillió muszlim vallású ember közül senki nem kívánja követni a normáinkat. Az adatok legalábbis nem ezt mutatják: csökken a gyerekszám, növekszik a szekuláris muszlimok száma. Tény, hogy létezik egy vékony réteg, amely tagjai – talán azért, mert frusztráltak, esetleg szegregáltan élnek, vagy hittérítők próbálják világnézetüket formálni – a radikális elképzelések irányba fordulnak, s ezek közül néhányan talán terroristává is válnak. Kiszűrésük komoly biztonsági kérdés, de semmi az integrációhoz. Különösen furcsa, hogy a kelet-közép-európai politikai közbeszédben és médiában olyan határozott és sommás megállapítások hangzanak el erre vonatkozóan, mely szerint a muszlim bevándorlókat nem lehet integrálni, mintha az említett kijelentést tevő személyek napi nyolc órában mást sem tennének, csak muszlimokat integrálnának – miközben például a visegrádi országokban az említett kisebbség aránya elenyésző.
A média szerepe is rendkívül nagy a félreérthető és hamis fogalmak kialakulásában. Sokak a kirekesztésben vagy a kívül tartásban látják a megoldást, mert azt gondolják, hogy az együttélés nehezebb. Én alapvetően a muszlim közösségek mérsékeltjeiben látom a megoldást: őket kellene rábírni arra, hogy saját radikális csoportjaikat próbálják megfékezni, hiszen ez az ő érdekük is. A párizsi terrorcselekmények áldozatai között is voltak muszlimok, vagyis a cél nem csak az európai kultúra elleni támadás volt, sokkal inkább egy félelemkeltés, a társadalmi csoportok közötti bizalmatlanság növelése, az előítéletek felerősítése.
A visegrádi országok álláspontja szerint a menekültek jelentős száma és a bevándorlás összefügg a terrorizmussal. Szerintem a kettőt szét kell választani. Attól, hogy több százezer menekült között esetleg beszivárog néhány, de akár néhány tíz terrorista, attól a mi ellenségeink nem a menekültek lesznek, hanem a beszivárgók, és azok, akik őket küldték. A V4-ek álláspontjához azonban hozzátartozik, hogy ezek a társadalmak nem találkoztak releváns mértékű muszlim bevándorlókkal, nincs jelentős muszlim kisebbségük, így társadalmi felháborodás okozása nélkül sugallhatják, hogy a menekültek és bevándorlók potenciális terroristák. Nyilvánvalóan belpolitikai céljaik vannak, elsősorban az, hogy terrorizmustól félő társadalmaikat maguk mellé állítsák – de ettől még nem lesz igaz, és máshol nem lesz használható ez beszédmód.
Egyetért a Jean-Claude Juncker által mondottakkal, miszerint nem kell változtatni az EU menekültpolitikáján?
Azt mondanám, hogy az európai menekültpolitikát alapjaiban meg kellene változtatni – ennek azonban nem feltétlenül határaink nemzetállami szintű lezárása a legjobb módja. Látnunk kell, hogy a schengeni övezet többé-kevésbé ugyanazokat az előnyöket biztosítja a belső terroristák számára, mint amit egy átlagos polgár számára. Vagyis szabadon áramolhatnak a személyek, pénzek, szolgáltatások és áruk. Bizonyos értelemben ez okozott gondot a menekülthullámmal kapcsolatban is. Magyarországon például közel negyvenezer önmagát menekültnek valló emberrel kellett volna foglalkozni naponta a menekültügyi rendszernek, s erre egész egyszerűen nem volt felkészülve, miként egyetlen EU tagállam sem. A rendszer és szabályzók nem ekkora méretre lettek kitalálva. Egy ekkora méretű hullámot csak egy közös menekültügyi politika lehet képes kezelni, s mivel ez nagyon lassan formálódik, így most előtérbe kerültek a nemzeti megoldások.
Látni kell azt is – s emiatt is félnek a társadalmak –, hogy nagyon torz menekültképünk van: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az érkezők pusztán sakkfigurák, amik egy táblán ide-oda pakolhatóak. Felháborodunk, amikor rájövünk, hogy ők is önálló, gondolkodó, tudatos emberek, akik eldöntöttek valamit és céljuk van, amit el akarnak érni. Csupán abban különböznek tőlünk, hogy ellehetetlenítették az otthonmaradásukat. A menekültek is jól tudják, hogy Európán belül hova érdemes menni, ahogy mi is Afganisztán helyett Londonban keresünk munkalehetőséget. Ráadásul a Szíriából érkező menekültek az ottani középréteghez tartoznak, akiknek van lehetőségük pénzzé tenni otthoni ingatlanjaikat, ingóságaikat, így felesleges meglepődnünk azon, hogy okostelefon van a kezükben, vagy éppen több ezer euró a zsebükben.
A menekült- vagy migrációs hullámot komplexen kell kezelni: a szíriai polgárháborút fel kellene számolni, a környező országok menekültügyi rendszereinek megtartó képességét megerősíteni, a tranzitországokat rábírni arra, hogy részt vegyenek az európai menekültügyi politikában, és ne engedjék szűrés nélkül tovább a tömegeket. Jó megoldásnak tartanám, hogy már a menekültek útvonalán legyenek olyan EU által fenntartott övezetek, hotspotok, ahol a jelentkező személyeket regisztrálják és közös EU-s alapelvek alapján megvizsgálják, hogy jogosultak-e az oltalomra. Ezt követően létrejöhetne egy olyan schengeni határőrizet, amelyet közösen kellene megvalósítanunk – a tagállamok külön-külön lekerítése helyett. Végül szükség lenne egy olyan menekült-ellátási minimumra, ami nem tenné egyik-másik országot különösen vonzóvá a bevándorlók számára.
Mennyiben vannak hatással a muszlim menekültekről, illetve a már letelepült bevándorlókról kialakult képünkre a Párizsban történt terrorcselekmények?
Tekintettel arra, hogy a biztonságérzetünket a közbeszéd és a média erősen befolyásolja, a kérdésére a válasz attól függ, hogy mit fognak közvetíteni a különböző kommunikációs fórumok, milyen lesz az európai politika közbeszéd. A párizsi pusztítások primitív terrortámadások voltak, amelyek csupán félsikerrel jártak az elkövetők számára – a szakértők szerint a futballstadionnál sokkal nagyobb pusztítást akartak elérni az elkövetők. Céljuk lehetett, hogy bejussanak a focimeccsre, majd az első robbantást követően a stadionból kimenekülőket érte volna a második bomba. Bár a kelet-közép-európai politikusok egy része összekapcsoltja a terrorfenyegetettség és menekültek kérdését, de a terrorelhárításért felelős szolgálatok nyilatkozatai még itt is sokkal visszafogottabbak és reálisabbak. Ráadásul két dolog összekapcsolása egyáltalán nem általános az európai politikusok között. S elsősorban azokra kell figyelnünk – mert döntően ők fogják meghatározni az összeurópai közbeszédet –, ahol nagyszámú a bevándorló, illetve a befogadott menekült.