„Budapest élhetőbb, mint tíz évvel ezelőtt”

A térkő és a társadalom, a tájépítészek és a tervezés kapcsolatáról kérdeztük Balogh Péter Istvánt, a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Karának docensét, az s73 tájépítész tervezőiroda alapító tagját.

Hol van a jelenlegi tájépítészet fókuszpontja?

A fejlettebb, nyugat-európai országokban már egyre többen észreveszik a tájépítészeket: a tájépítészet klasszikus témakörében a nagyobb, komplex ökológiai rendszer kerül előtérbe, ebben hoznak meg a tervezők fejlett fenntartási döntéseket. Nem csak a szakma van feltörekvőben, hanem azok a területek is, amelyekkel hagyományosan foglalkozik – például a „zöld infrastruktúra” fogalma kezd egyre mélyebben beágyazódni a közgondolkodásba és nem tájépítész szakemberek is szívesen foglalkoznak vele. Más kérdés, hogy éppen ebből a lendületből adódhat olyan helyzet, melyben pont a tájépítészet marad ki egy-egy munkából.

Ezek szerint a közterek kikerültek a középpontból?

A köztér az előző időszak visszatérő témája volt, mivel az eggyel korábbi, most már kifutott EU-s támogatási ciklus kiemelt támogatási célpontja volt a kontinens hozzánk közel eső részében. Ennek keretében kapott helyet sok olyan program, amely során a településközpontok – legtöbbször identitásnövelő céllal – megújultak: sokan mondtak igent erre a lehetőségre, ugyanis relatív egyszerű és olcsó eszközét látták benne a városok élhetővé tételének. Az említett hét éves ciklus (2007-2013) már aktív, szakmagyakorló korában kapta el azt a tájépítész generációt, melynek tagjai már ezt megelőzően is sikeresek voltak köztértervezési ügyekben.

A köztérmegújítás ötlete Barcelonához köthető, ahol a város átalakulásának fontos eleme a szuburbán fejlesztésekkel szemben a leromlott, vagy elhagyott városrészek felértékelése a közterek vagy közösségi terek megújításával. A közterek reneszánsza megindult Nyugat-Európa-szerte: nem csak történelmi, hanem új városrészeken is a korábbiaknál sokkal jobb minőségűeket hoznak létre, a közlekedési és parkolási problémák kulturált megoldásával és a városi zöldfelületek kezelésével egyetemben. A kilencvenes években dolgozó generáció tagjai tehát már eljutottak nyugatra és látták a beinduló városrehabilitáció, illetve köztérmegújítás pozitív példáit.

A terek megújítása egy látványos és költséghatékony eszköze egy hely identitásának erősítésének – ezt ismerte föl az EU, nem kevés pénzt szánva erre a célra az említett időszakban. Erre a változásra a szakoktatás is reagált: a tematikába közterekhez kapcsolódó feladatokat építettek – a tervezők eszközrendszere és mérnöki tudása ugyanis adott volt, csupán azt a szemléletet kellett hozzáadni, amitől egy szabad térben létrehozott alkotás működőképessé válik.

Bővültek a tájépítészek lehetőségei a korábbi évtizedek felfogásához képest?

Alapvetően nem, de jó lenne azt hinni, hogy az új ciklus nagy lendületében mi is több helyet kapunk – itt ugyanis nevesítve van a zöld infrastruktúra, ennek tervezéséhez pedig minden eszköz a kezdetektől a tájépítészek kezében van, ennek szélesebb körű alkalmazása nyújthat számunkra tervezési lehetőségeket. Más kérdés, hogy sokan szeretnék ezt egy teljesen új, innovatív dolognak hívni, amihez ezért új szakemberek kellenek: úgy gondolják, hogy a tájépítészek nem értenek a témához. Elméletileg tehát bővülnek a lehetőségek – gyakorlatilag meglátjuk, mi jut nekünk.

Miről szólnak a mai köztérmegújítások?

Korábban nem volt feltűnő például az, hogy az egykori Felszabadulás tere (mai Ferenciek tere) le van aszfaltozva: mindenki tudta, hogy le kell aszfaltozni, ha ott ezrek fognak keresztüljárni, de ha ezt a felületet aszfalt helyett térkővel fedjük, akkor sokszínűsége észreveteti magát. A korábbi, hatvanas-hetvenes évekbéli szűk palettához képest – ami a maga szegénységével harmóniát tudott alkotni – a térkő nagyon változatos és karakteres. Az emberek idáig nem is foglalkoztak a témával, mert nem volt rá vonatkozó kérdés. A mai köztérmegújítások nyilván nem a térkőről szólnak, de megvan az oka annak, hogy sok térkővel találkozunk: több alkalommal fel lehet szedni és újrarakni, ökologikus, könnyen javítható felületet ad, illetve bizonyos értelemben humánusabb hatású, mint mondjuk az aszfaltburkolat. Vannak túlkapások, de egy jó tervezőnek el kell találnia funkcionális értelemben a zöld és burkolt felület ideális arányát. Közösségi tereknél nincs olyan megoldás, ami mindenkinek tetszik: ennek megoldása lehet, hogy a közösséget is bevonjuk a tervezésbe, de a zöldfelület-arány kialakításánál ez nem a legjobban működő módszer – pontosan ez a közösségi tervezés problematikája.

Ki tudna emelni néhány jó példát városi közterekre, ahol ezt az arányt sikerült eltalálni?

Az előbb említett Ferenciek terét nézve egy igazi „kemény” városi teret látunk, ahol a klasszikus zöldfelület nem kapott helyet, de nem is hiányzik. A Kálvin téren találunk egy kis zöldfelületet, ami szerintem nem is baj, de vannak szakmabeliek, akik szerint egyáltalán nem kellenek abba a burkolt közegbe – el kell fogadni, hogy bizonyos helyszínek nem az ökológiáról szólnak, nem a városi hősziget kérdése lesz a meghatározó szempont, hanem az, hogy minél nagyobb felületen jöhessen létre a találkozás, az intenzív városi élet.

Elkerülhetetlen az is, hogy legyenek például funkcionális szempontból nem jól működő helyszínek. Itt a Fővám teret emelném ki, mert oda véleményem szerint egyáltalán nem illik játszótér. Ezzel a döntéssel veszített a város egy olyan fórumot, a belváros egyik kapuját, ami biztos, hogy funkcionális értelemben másképp is kódolható lett volna. A Károly körút viszont tipikus példája annak, hogy városi agóraként egy korábban nem létezett minőség jelenjen meg, új funkciót és felhasználói kört adva a területnek. Szándékosan nem anyagminőségről vagy zöldfelületi arányról, hanem a köztérről, mint városi funkcióról beszélek – ez a legfontosabb. Óhatatlanul előkerül az esztétika és az önálló döntések szerepe, de a működés az, ami leginkább értékelhető.

Mi tekinthető hibának egy köztér esetében?

Alapvetően vannak közlekedési szempontból rosszul szervezett helyzetek – ezek funkcionális hibák. Ezek elkerülésének legjobb módja az, ha már több ízben bizonyított tervezőcsapattal dolgozunk, itt ugyanis különböző szakágakról és bonyolult műszaki termékekről van szó – ez jó esetben nem látszik, ha a tervezés összehangoltan folyt. Ha ez nem sikerül, akkor csúnya, nem megfelelően működő, műszakilag helytelen tér születik, mely tele lesz támadási felületekkel. Ezek széteső, átjárt, berúgott elemekként jelennek meg, jelezve egy szemlélő számára, hogy a tervezés során valami félrecsúszott. Ennek megelőzésére mindenki maradjon a kaptafánál! Azt kell mondanom azonban, hogy az integráció képessége tanulható: a praxis által épül be a tervező szemléletébe a komplex műszaki-építészeti gondolkodás.

Kevesebb példa lenne a rossz designra, ha csak rutinos emberek terveznének köztereket – ezeket a hibákat utólag nagyon nehéz orvosolni. Úgy látom, hogy a (tovább)képzés, a publikáció és a kommunikáció segíthet.

Milyen forrásokra lehet számíthat egy önkormányzat egy köztér megújításánál?

Nem csak uniós forrásokra – már csak azért sem, mert a köztérmegújítás témája lekerült a napirendről. A zöld infrastruktúrán keresztül lehet megoldani bizonyos finanszírozást, de a közterek nagy része nem tartozik a klasszikus értelemben vett zöld infrastruktúra fogalmába. Az EU-s forrásokon kívül mást is találhatnak az önkormányzatok, de könnyebb dolguk van azoknak, amelyek jelentős bevételre számíthatnak a turizmusból – ezzel szemben sokkal nehezebb helyzetből indulnak azok, akik csak a saját forrásaikból gazdálkodhatnak. Éppen ez az a kérdés – ami országos szinten is aktuálissá válik –, hogy miként lehet helyi erőket megmozgatva és koncentrálva működőképessé tenni egy közösséget a tájban. A PPP (public-private partnership) legnemesebb hagyományait folytatva és továbbfejlesztve a kis közösségek is képesek lehetnek saját identitásuk meghatározására a karaktert adó elemek felismerésével. Kis költségvetésű programokkal, helyi energiákra alapozva valósulhatnak meg célzott fejlesztések, melyek által sokkal tisztább eredményeket lehet elérni a zöldfelület-fejlesztés, tájvédelem vagy intézményi zöldítés témakörében. Igaz, hogy ezek a fejlesztések nem európai léptékűek, de nem is ez a cél – és ilyen célra magyar pályázati pénzeket könnyebb felkutatni, mint „térkőre”.

Milyen lehetőségek álltak rendelkezésre a támogatások előtt?

Már az uniós csatlakozásunk előtt is dolgoztam nyolc évet a szakmában: akkor is volt élet! A hatvanas-hetvenes években egymillió lakás épült fel Magyarországon, ami a mostani generáció számára szinte elképzelhetetlen, ugyanis ma minden fejlesztésről azt hisszük, hogy EU-s pályázati pénzből valósul meg. A tervezés sosem volt külső hatásoktól mentes – egyszer ideológiai, máskor hibás előírási hatások korlátozták a munkát –, de mindig voltak jó szakemberek.

Milyen jelentősége van a minőségi köztereknek?

A település életében stratégiai szerepük van, kiszolgáló-felületként is értelmezhetőek. Három szintet különböztethetünk meg. A turizmust mint iparágat nézve azt látjuk, hogy több város megélhetése múlik a közterek minőségén (is). Már nem csak Budapest profitál abból, hogy hajlandó a terekre költeni: számos vidéki nagyváros is felismerte ezt az erőt és él is vele. A turisztika szigorú elvárásokat támaszt – ezek egyike az igényes, szinte mediterrán hangulatú életérzés, amit egy köztér adhat meg igazán. Nem újkeletű elmélet az, hogy jó közösségi terekre van szüksége egy városnak – ez a környezetszociológia szintje. Régen is így működtek a közösségek, az igény tovább élt bennük: most pedig olyan helyzetben vagyunk, hogy ennek eleget is tehetünk. Nem is voltak tisztában az emberek azzal, hogy a buszmegállóban beszélgetve igazából a köztér kezdeti formáját élvezték és használták.

Pár évtizeddel ezelőtt egyszerűen csak „csövezésnek” hívtuk, amikor kint az utcán töltöttük az időnket, ami akkor még indokolatlannak tűnt többek szemében. Amikor egyetemisták voltunk, nem volt hely, ahol le- vagy ki lehetett volna ülni a városban – pedig az igény megvolt rá. Ma a közterek meghódítását látjuk, ami egy természetes és pozitív folyamat. Nevezhetjük a közteret közösségi térnek, ami hálózatba szerveződik és nem csak szabadtéri helyszíneket foglal magába. A tér egy vágyra reagál, miszerint minden évszakban találkozóhelyekre van szüksége a közösségnek. Nem elég, hogy találkozásra és kommunikációra alkalmas: nyújtson biztonságérzetet, legyen vonzó és otthonos. Tagadhatatlan, hogy a tér hat az emberre – a helyi kötődés az elvándorlást gátolja, növeli az ingatlanértéket, emellett közösségszervező ereje is van. A legkisebb léptékű hatás a környezetpszichológia tárgya, az egyén és a környezet kapcsolata, ami az előző két lépték sajátosságait is hordozza, de az egyénhez viszonyít.

Egy köztérmegújítás során mire kell ügyelni? Milyen értékek megőrzése fontos?

Nincs általános elv. Alapos, helyszínre szabott analízis mutatja meg az értékeket – egy biztos: minden helynek van története. Ez kritikus pont: mennyit és hogyan kell elmondanunk a téren a megismert történetekből? Legtöbbször rekonstrukciós munkák során merül föl ez a kérdés. A közösség identitása fog segíteni a döntésben: ők nőttek föl az adott területen, ők érzik a hangsúlyait, övék a végső döntés joga. A társadalmi értékeket nem bízhatjuk a véletlenre – hinni kell a lakókban, egyben egyfajta tervezői legitimációt ad az, ha a használók részt vesznek a terv alakításában. Erre jó példa a Teleki tér, de nem minden projekt ilyen emberbarát – ez a döntéshozó beállítottságán múlik.

A tér karaktere egy nagyon összetett kérdés – nagyban függ a környezettől. Vannak olyan helyek, ahol a közteret körülvevő szövet intenzitása megköveteli annak egyszerű, kiszolgáló megjelenését – de olyanok is, ahol egy teret meg sem tudnak nevezni az arra járók. Ebben az esetben a tervező bátran alkalmazhat olyan hangsúlyos elemet, ami az emberek fejében megjelöli a helyet. Nem elhanyagolható érték a növényzet sem: megjelenése a mi felelősségünk.

Mit gondol, lesz hosszú távú hatása a jelen fejlesztéseknek?

Úgy gondolom, hogy az új városi tereknek, az új minőségnek mindenképpen lesz hosszú távú hatása. A „csövezéshez” viszonyítva leírhatatlan különbséget jelent például egy Gödör vagy egy Egyetem tér. Ma elképzelhetetlen, hogy ezeken a helyeken nem is olyan régen parkoló autókat kerülgetve lehetett áthaladni, és nem volt hely, ahova leülhettek az emberek. Az újbudai szabadtéri színpadban, a fröccsteraszokban egy új társadalmi réteg kiteljesedését lehetővé tevő kultúrát látok: nincs többé házibuli, mert van helyette tér, terasz, kávézó. Mi ez, ha nem köztérforradalom? Bevallom, sosem hittem volna, hogy Budapesten a kutyások valaha össze fogják szedni a piszkot kedvencük után – mégis így történik. A közösség nevelhető – Budapest pedig élhetőbb, mint tíz évvel korábban volt.

Nem lehet tudni, mit hoz a következő minőségi változás, a tér ugyanis tudat alatt hat az emberre: már mást tartanak fontosnak azok, akik ebben a közegben nőnek föl. A tereken keresztül üzenhet a közösség az egyénnek, ebben nekünk is hinnünk kell. Önmagában nincs hatása semminek, de kontextusba helyezve a köztérmegújítási rendszer működhet.