A francia főváros nem csak a terrortámadások miatt válik idén nagy horderejű események helyszínévé. Közeleg a párizsi klímacsúcs, ahol az ENSZ országainak arról kell megegyezniük, pontosan mit fognak tenni annak érdekében, hogy a Föld ne melegedjen 2 °C-nál többet 2100-ig. A klímaváltozással kapcsolatos nemzetközi tárgyalások eddig nem voltak különösebben sikeresek, de többek szerint Párizsban minden másképp lesz.
A klímaváltozás talán minden idők legnagyobb veszélyforrása az emberiség számára. Az ipari forradalom előtti szinthez (1880) képest ma 0,85 fokkal magasabb az átlaghőmérséklet, a huszadik század eleje óta feljegyzett tizenöt legmelegebb év a kétezres években volt. Egyre gyakoribbak az áradások, viharok, a tengerszint emelkedik. Ha ezekre a hatásokra nem érkezik válasz, a francia miniszterelnök figyelmeztetése szerint a következő húsz évben milliók válhatnak „klímamenekültekké”, a globális átlaghőmérséklet pedig becslések szerint 2100-ig körülbelül négy fokkal nő majd. Többek között ennek visszaszorításán is dolgoznak majd a párizsi konferencián.
A cél maximum két fokos hőmérséklet-emelkedés 2100-ig. Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) szerint ennek eléréséhez 2050-ig a 2010-es értékekhez képest 40-70%-os kibocsátás-csökkentésre van szükség. A tág keretek annak köszönhetőek, hogy az alsó határhoz közelebbi becslések „bioenergia a szén-dioxid-leválasztás- és tárolással” (BECS) nevű energiatermelési technológia jelentős térnyerésének köszönhetően negatív kibocsátásokat feltételeznek 2050 után. Ezek azonban még nincsenek kifejlesztve, életképességük pedig vitatott.
Egy kis klímatörténelem
Az első nemzetközi megegyezés az ENSZ éghajlat-változási keretegyezménye volt 1992-ben. Ennek majdnem kétszáz tagországa találkozik decemberben Párizsban. Az egyezmény arra kötelezte az aláíróit, hogy lépéseket tegyenek a veszélyes klímaváltozás elkerülésére – azt viszont nem fektette le, mik legyenek pontosan ezek a lépések.
Az 1997-es kiotói egyezmény 2012-re az üvegházhatású gázok kibocsátásának 1990-es szinthez képest 5%-os csökkentését írja elő a világon. Ebben a dokumentumban formalizálódik a fejlett és fejlődő országok elkülönítése a klímaváltozás kiváltásának tekintetében – következésképp azt is, mekkora felelősségük van annak kiküszöbölésében. A kiotói egyezmény szerint a fejlődő országok – például Kína és India – szabadon növelhették a kibocsátásukat, és ez később a nettó kibocsátás további növekedéséhez vezetett. A legnagyobb probléma ezzel a megállapodással az volt, hogy nem lépett érvénybe, amíg legalább a világ kibocsátásának 55%-áért felelős felek alá nem írták. Az USA – akkoriban a világ legnagyobb üvegházgáz-kibocsátója – nem fogadta el a dokumentumot, hátráltatva érvénybe lépését egészen 2004-ig, amikor Oroszország váratlanul aláírta, ezzel átbillentve a mérleget. Ez azonban nem változtatott a tényen, hogy meg kellett találni a módját az USA, és a Kínához hasonlóan gyorsan fejlődő országok bevonására.
A Párizst megelőző utolsó nagy állomás a 2009-es koppenhágai klímacsúcs volt, amit a legtöbben kudarcként könyveltek el, mivel nem született jogilag kötelező érvényű egyezmény. Született viszont egy megállapodás – immár az összes fejlett ország, valamint a nagyobb fejlődő országok között – üvegházgáz-kibocsátásuk csökkentéséről.
2012-ben Dohában fogadták el a kiotói egyezmény 2012-2020 közötti időszakra vonatkozó kiegészítését, amely többek között 18%-osra emelte a kibocsátások csökkentésének tervét – ez a most érvényben lévő legkésőbbi időszakra vonatkozó ENSZ-egyezmény.
Fejlődési lehetőségek
A párizsi találkozó fő koncepciója, hogy nem fölülről megszabott kibocsátás-csökkentési célokat határoznak meg, hanem alulról szerveződő rendszert építenek, amelyben minden ország felajánlást tesz arra, mennyivel tud hozzájárulni a klímaváltozás elleni harchoz. A terv működéséhez szükséges, hogy ezek a hozzájárulások később felfelé módosíthatóak legyenek. A „nemzetileg megállapított szándékolt hozzájárulások” (INDC-k) értelmében az EU 1990-hez képest 40%-kal csökkenti majd a kibocsátását 2030-ig, az USA 2005-höz képest 26-28%-ot csökkent majd 2025-ig, Kína pedig 2030-ig eléri kibocsátásának maximumát. A fejlődő országok főként zöld technológiákra való átállásra, az erdők védelmére, és a kibocsátások limitálására (de nem csökkenésére) tettek ígéretet. Az ENSZ országainak együttes hozzájárulásai egyes becslések 2,7 oC-nál állítják meg a globális felmelegedést 2100-ra, ha az országok betartják őket, és 2030 után nem születnek további megállapodások. Egy másik elemzés 3,5 oC-ra teszi a felajánlások betartása utáni felmelegedést. (Ők INDC-k nélkül 4,5 oC-ot becsülnek.) Az INDC-k 9-11 gigatonna szén-dioxid kibocsátást szüntetnek meg 2030-ig. Ez tizennégy gigatonnával kevesebb annál, mint ami a felmelegedés két fok alatt tartásához szükséges.
A klímaváltozással való küzdelem másik útja elsősorban a külső segítséget kevésbé igénylő fejlett országok számára jelenthet lehetőséget. Egy elemzés szerint akár egyes nagy kibocsátó országok nemzetközi egyezmény nélküli önszabályozása is nagymértékű kibocsátás-csökkenéshez vezet. Ez a megközelítés a múltban azért nem volt népszerű, mert a gazdasági felfogás szerint minden, a fosszilis üzemanyagok használatát csökkentő intézkedés csökkenti a növekedést, tehát árt az üzletnek. Terjedőben van azonban az a nézet, amely a „tiszta” gazdaságra való áttérést közgazdaságtanilag is pozitív változásnak fogja fel. Az üvegházgáz-csökkentő szabályozásokat elfogadó országok ugyanis serkentik a zöld technológiákba való befektetést – ezzel egyrészt olcsóbbá teszik a kibocsátás-csökkentést, másrészt egy olyan gazdasági ágat fejlesztenek, amely hosszútávon fenntarthatóbb és ezért jövedelmezőbb. Ezt az elvet városokra, önkormányzatokra, akár még vállalkozásokra is lehet alkalmazni.
Úgy tűnik, a privát szektor befektetési hozzájárulása is fontos szerephez jut majd a klímaváltozás megállításában – különösen ott, ahol a nagy nemzetközi megállapodások kudarcot vallanak. Ezen a téren kulcsszerepe van a „szén beárazásának”, azaz egy olyan gazdasági rendszernek, amelyben a fosszilis üzemanyagok használata a piaci költségeken felül is pénzbe kerül (például azért, mert adót vetnek ki rá), a megújuló energiaforrások, alacsony szénfelhasználású technológiák pedig előnyhöz jutnak. Ennek pontos dinamikája nagyban befolyásolhatja a klímavédelmi szempontok miatt megnyitott új szektorok fejlődését, ezen keresztül pedig azt, mennyire tudjuk csökkenteni vagy elkerülni a klímaváltozás hatásait.
Sok hűhó semmiért?
A Párizst előkészítő tárgyalások lassú tempója megmutatta, hogy a 196 ország érdekeinek egyeztetése nem lett könnyebb. A munka célja többek között az lett volna, hogy a decemberi csúcstalálkozó időpontjára kezelhető méretű indítvánnyal dolgozhassanak, az első héten azonban csak öt oldalt sikerült lefaragni a kilencven oldalra rúgó szövegből, amely főként azért volt olyan hosszú, mert egymás mellé rendezett szögletes zárójelekben részletezte a különböző országok álláspontját az egyes kérdésekben.
Az INDC-k – az egész folyamat alapjai – nem biztosítják, hogy a felmelegedés két fok alatt maradjon, miközben sok, különösen veszélyeztetett fejlődő ország számára már ez a két fok sem jelent biztonságot. Számítások szerint a jelenlegi hozzájárulások 2030-ig történő változtatás nélküli végrehajtásával végleg kizárhatják annak lehetőségét, hogy a felmelegedés a leginkább veszélyeztetett országok által követelt másfél fok alatt maradjon.
Ráadásul a jövőbeli kibocsátás-növekedés főleg a fejlődő országoktól ered majd – ez azt jelentheti, hogy többen azok közül az országok közül, amelyek most a nagyobb terheket vállalják, néhány tíz év múlva már nem is lesznek fő kibocsátók.
A legnehezebbnek tartott kérdés az, honnan fognak elegendő pénzt biztosítani az alacsony szénfelhasználású világra való áttéréshez, vagy a fejlődő országok esetében a „tiszta” infrastruktúra kiépítéséhez szükséges fejlesztésekhez. A klímaváltozás következményei által sújtott fejlődő országok „kártérítése” is ebbe a kérdéskörbe tartozik. A 2009-es koppenhágai klímacsúcson a fejlett országok arra tettek ígéretet, hogy 2020-ig évi százmilliárd dollárra emelik a fejlődő országoknak a klímaváltozásra való felkészülés vagy az a hatásaival való küzdelem céljára juttatott évi támogatást. 2013 és 2014 között ugyan az évi ilyen irányú támogatás 52 milliárdról 62 milliárd dollárra emelkedett, a fejlődő országok nem lesznek hajlandóak megegyezni, ha a teljes összeg teljesülésére nem kapnak meggyőző biztosítékot. A fejlett országok számára viszont nem kényelmes, hogy az adófizetőik pénzéből a mostaninál többet áldozzanak erre a célra. Erre a privát szektor befektetőinek nagyobb mértékű bevonása jelenthet megoldást.
A két fokos cél ellenben a szakemberek többsége szerint még realisztikus, az akadályok tehát elsősorban politikai és társadalmi természetűek. Nagyban növelte az optimizmust a tavaly őszi megegyezés Kína és az Egyesült Államok között, melyben mindkét ország ígéretet tett saját kibocsátásának szabályozására. Hasonló hatása volt annak is, mikor a G7 országai bejelentették, hogy a fosszilis üzemanyagokat fokozatosan ki fogják iktatni a gazdaságból.
Párizs szervezői és résztvevői is igyekszenek nem Koppenhágává válni. A világ kibocsátásának 2012-ben 94%-áért felelős országoktól beérkezett INDC-k jelzik, hogy megérett a változáshoz szükséges politikai akarat. Ez alkalommal (Koppenhágával ellentétben) nincs világgazdasági válság, ami esetleg megnehezítené a gazdasági kötelezettségvállalást vagy önvédelmi politikát válthatana ki, az országok vezetői pedig nem az utolsó pillanatban jelennek majd meg, hanem a tárgyalások elején vesznek majd részt, pontos instrukciókat hagyva a megbízottjaiknak.
A konferencia szervezőinek nézete szerint a találkozó akkor is sikeres lehet, ha az országok által saját magukra szabott megkötések jelenlegi formájukban nem lesznek elegendőek – fontosabb hogy létrejöjjön egy olyan rendszer, aminek keretein belül később ezek a megkötések tovább növelhetőek.
