Míg az indiai érinthetetlenek, a páriák léte közismertnek számít, addig a japán burakuminokról viszonylag kevesen hallottak. Pedig az első pillantásra homogénnek tűnő, kevés külföldi lakossal és nyelvi különbséggel bíró országnak van egy szinte teljesen rejtett, elnyomott osztálya.
A mészárosok, temetkezési vállalkozók, és egyéb „tisztátlannak” tartott foglalkozást űzők és leszármazottaik régóta a japán társadalom peremén élnek. Ezek az emberek hazudni kényszerülnek, mikor foglalkozásukról kérdezik őket – annak ellenére, hogy sok esetben hosszú éveken át tartó képzésben részesültek, hogy például a világ legdrágább húsait, a wagyu és kobe marhát készíthessék elő a fogyasztók számára.
Maga a burakumin szó eredetileg egyszerűen csak falusi embert jelentett – így hivatkoztak azokra a kitaszított, tisztátlannak vélt emberekre, akik arra kárhoztattak, hogy a többségi társadalomtól elkülönített zárt falvakban éljenek. A szó tövét alkotó „buraku” kis falut jelent. Az ország azon részein, ahol ez a diszkrimináció már nem él, bármilyen kis települést jelenthet, de a déli területeken kizárólag az érinthetetlenek falvaira hivatkoznak így. Maga a burakumin szó a tizenkilencedik századtól vált használatossá: korábban a tisztátlan munkát végzőket a „hatalmas mocsok” jelentésű eta megnevezéssel illették, a volt bűnözőket és csavargókat pedig hinennek, azaz „nem emberinek” hívták. Mindkét csoportot ugyanabba az elkülönített faluba kényszerítették, és idővel összeolvadtak – így ragadt rájuk a burakumin elnevezés.
Ennek az elnyomott osztálynak a kialakulása a feudalizmus időszakára nyúlik vissza. Vitatott, hogy a burakuminok az alantasnak tartott munkák végzése miatt marginalizálódtak, vagy a más okok miatt már korábban a társadalom szélére sodródottakat kényszerítették arra, hogy ezeket a foglalkozásokat űzzék. Megvetettségük oka a japán kultúrára nagy hatást gyakorló buddhista és sintó etikában keresendő, melyek a halált a megszentségtelenítéssel hozzák összefüggésbe – és ezáltal maga is tisztátlanná válik, aki a halállal kapcsolatos foglalkozást űz.
A feudális Japánban a burakuminok kasztja teljes mértékben alá volt rendelve a többségi társadalmat alkotó négy osztálynak. Míg a többi kaszt átjárható volt, az érinthetetlennek születettek örök életükre azok maradtak, és helyzetüket leszármazottaik is örökölték. Tilos volt a nem burakuminokkal való házasodásuk, és a velük való érintkezésük során külön tiszteletet kellett tanúsítaniuk. Egy 1859-ből származó bírósági beszámoló szerint egy elöljáró kijelentette, hogy „egy eta élete egyheted nem eta-élettel egyenértékű”. A szamurájok kasztjába tartozók szabadon megölhették az érinthetetleneket, amennyiben bűnösnek találták őket.
A sok hátrányos megkülönböztetésen túl némi előnnyel is járt ez a társadalmi helyzet: egy régebbi elnevezésük, a kavaramano „száraz folyóparti embert” jelent. Ennek eredete az, hogy főleg olyan területekre kényszerítették az etákat és hinnineket, amelyek nem voltak alkalmasak rizstermesztésre, így viszont adózniuk sem kellett – az adólábat a feuadális Japánban a birtokolt rizsföldek alapján kalkulálták. Szakmájukban lényegében monopóliumra tettek szert, így sokan gazdaságilag sikeressé váltak – így a felsőbb osztályokba kerülés útja is megnyílt előttük: sokan anyagi gonddal kűzdő szamuráj családokba házasodtak be, bár ezután titkolniuk kellett eredeti származásukat.
A Meidzsi-restaurációnak nevezett, 1868-ban kezdődött eseményláncolat során – melynek keretében a kétszáz évre elzárkózott Japánt modern, nyugati állammá próbálták alakítani – felszámolták a feudalizmust, és így hivatalosan a burakuminok elszigeteltségét is megszüntették. Természetesen mindez csak papíron ment végbe – sőt, bizonyos esetekben gazdasági helyzetük is romlott, ugyanis elvesztették monopóliumukat. A „felszabadított” etákra és hinninekre sokan gyanakodva tekintettek, és továbbra is kerülték a velük való érintkezést.
A korábbi burakuk lényegében gettóvá alakultak, az oda költözőket is burakuminként kezelték. A helyzetet tovább rontotta, hogy a japán hivatalos dokumentumokban feltüntetik a születés pontos helyét is – így gyorsan nyilvánvalóvá vált, ha valaki korábban egy burakuban élt. Az 1970-es években egy 330 oldalas „buraku-lista” került emberjogi aktivisták kezébe. Kiderült, hogy a listát vállalatoknak értékesítették, akik így válogatták ki a „megbízhatatlan” munkaerőt. A botrányba több mint kétszáz cég keveredett bele, többek között olyan óriások is, mint a Toyota, a Nissan, a Honda és a Daihatsu. Ezen felül több ezer magánszemély is megvásárolta a listát, hogy így folytasson „magánnyomozásokat”. A kiadványt 1985-ben betiltották. 2009-ben a Google Earth-ön elérhetővé váltak régi térképek, melyek segítségével könnyen beazonosíthatóvá váltak a korábbi burakuk.
Sok érinthetetlen nem törődött bele kitaszítottságába: már az 1920-as években polgárjogi mozgalmuk indult, Szuiheisa néven. Első nyilatkozatukban a burakuminokat összefogásra bíztatták, valamint arra, hogy legyenek büszkék helyzetükre és származásukra, ugyanis ők tulajdonképpen egy „iparág mártírjai”. Később ez a gondolat sokukat a politikai paletta baloldalára sodorta, a szocialista és kommunista pártok pedig felkarolták ügyüket és sok esetben sikeresen nyomást gyakoroltak a kormányokra, amelyek így kénytelenek voltak az érinthetetlenek helyzetén változtatni. 1976-ban betiltották annak lehetőségét, hogy harmadik fél a születési anyakönyvi kivonatot megtekintse, az 1980-as években külön oktatási programokat hirdettek a burakuban élőknek, az 1990-es években pedig országszerte emberjogi segítő központokat hoztak létre, melyek a nők, fogyatékkal élők, etnikai kisebbségek és bevándorlók mellett a burakuminok ügyét is felkarolták. Mások viszont radikálisabb utat választottak és megalapították a Burakumin Felszabadítási Frontot, mely sokszor erőszakos akciókkal, többek között túszejtésekkel is operál.
A burakuminok számáról különböző források eltérő adatokat közölnek. A japán kormány 1993-as jelentése alapján 4533 „asszimilációs negyed”, azaz korábbi buraku van az országban, amelyeknek összesen majdnem kilencszázezer lakosa van. Egy 1999-es becslés kétmillió érinthetetlennel számol, míg a Burakumin Felszabadítási Front a Meidzsi-restauráció korából származó adatokat extrapolálva arra jutott, hogy körülbelül hárommillió kitaszított él a 126 milliós országban. További problémát okoz, hogy környezete könnyen burakuminnak tekinti azokat is, akik nem burakumin származásúak, de olyan munkát végeznek – vagy olyan helyre költöznek –, amit a többségi társadalom a burakuminokhoz köt.
Többségüknek még mindig sokszor esik diszkrimináció áldozatává: legtöbbször házasságkötésnél és munkavállalásnál akadnak problémáik. Sok szülő nem szeretné, ha gyermeke egy burakumin származásúhoz menne hozzá, számos vállalat pedig nem szívesen alkalmazza őket. 2001-ben, a választási kampány idején Aszó Taró későbbi miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy „egy burakumin soha nem lehet Japán miniszterelnöke”, amivel riválisára, Nonoka Hiromurára utalt. A társadalomból való kirekesztettség miatt sokan a bűnszervezetek vonzásába sodródnak – becslések szerint a jakuza tagjainak 60%-a burakumin származású, a legnagyobb, legerősebb klánban, a Jamagucsi-gumiban pedig arányuk a 71%-ot is eléri. A jakuza új családot és megbecsülést nyújt számukra, ahol nem foglalkoznak azzal hogy ki honnan jött, csak az számít hogy mit tesznek „új családjukért”. Ezért a burakaminok sokszor a legveszélyesebb, legkockázatosabb „munkákat” is elvállalják azért, hogy bizonyítsák elkötelezettségüket.
A burakaminok helyzete sokat javult akár néhány évtizeddel ezelőtthöz képest, de az ellenük irányuló diszkrimináció még mindig létezik. Egy 2003-as, a tokiói önkormányzat megbízásából készített felmérésből kiderül, hogy a város lakosságának 76%-a nem viselkedne másképp szomszédjával, ha kiderülne róla, hogy burakumin – viszont közel öt százalékuk megpróbálná elkerülni, fél százalékuk pedig minden kapcsolatot megszakítana vele.
