Dr. Tóth István Jánossal, a Budapesti Korrupciókutató Központ igazgatójával beszélgettünk a korrupció jelenségéről, közgazdasági jelentőségéről, valamint a magyar korrupciókutatás helyzetéről.
„Nem lehet Magyarországon úgy évtizedeket leélni, hogy az ember ne találkozzon korrupcióval”, nyilatkozta egy 2010-es interjúban. Történt azóta változás e téren?
Nem történt. A Korrupciókutató Központ Budapest kormányzati működésről, törvényhozásról és a közbeszerzésekről készült kutatásait összegezve azt látjuk, hogy e téren nem történt érdemi változás hazánkban az elmúlt öt évben. Először azonban arról érdemes beszélni, hogy általában hogyan néz ki a korrupció jelensége – a politikai összefüggésekhez térjünk vissza később.
Vannak „kis korrupciós” (petit corruption) jelenségek, amelyeket a hétköznapi emberek érzékelnek. Ilyen például az, ha valaki egy földhivatali papírt szeretne kérni, de csak akkor kapja meg időre, ha lefizeti az ottani alkalmazottat. A „nagy korrupció” (grand corruption) pedig az, amikor nagyvállalkozók, a politikai elit, vagy állami intézményvezetők vesznek részt korrupt tranzakciókban.
Maga a szó egyébként eredeti értelmében romlást jelent, ennek ellentéte az integritás. Egy rendszer korruptnak tekinthető, ha nem a célnak megfelelően működik. Tehát nem csak a megvesztegetés tartozik ide, hanem például a zsarolás, a sikkasztás, és más bűncselekmények is.
Hogyan lehet közgazdaságilag leírni a korrupciót?
Le lehet írni szabályozási és kormányzati kudarcként is. Többféle álláspont van, hogy minek tekintsük a korrupciót, mi hozza létre, és milyen jelenségcsoporttal állunk szemben. Ha egy gazdaság esetében alapvetően jól működő intézményi struktúra mellett néhány esetben korrupt módon történnek tranzakciók, akkor szabályzási kudarcokról beszélhetünk. Ekkor a szereplők egymástól függetlenek, ez a korrupció abnormalitást jelent – nem tartozik hozzá a rendszer lényegi működéséhez.
A másik típus az, amikor maga a korrupció olajozza meg a rendszert: bárhova megyek, „kis korrupció” nélkül nem tudok semmit sem elintézni. Ezt az intézmények vezetői pedig elnézik annak érdekében, hogy saját „nagy korrupciós” üzleteiket le tudják folytatni. Itt az egész intézményrendszerről elmondható, hogy nem integritásalapon működik.
Hozzáteszem, hogy a korrupció társadalmilag optimális szintje egyébként magasabb a nullánál, ugyanis az ellene történő fellépésnek költségei vannak. Ha nagyon alacsony a szintje, akkor az ellenlépések határköltsége magasabb, mint az a nyereség, amit a korrupció megszűnése okoz – tehát csak egy bizonyos szintig érdemes a korrupció ellen küzdeni. Ez a szint országfüggő: egy megfelelően hatékony társadalomban vagy gazdaságban – mondjuk Svájcban – az optimum nagyon alacsony.
Hogyan kell az egyes esetekben fellépni a korrupció ellen?
Az első esetben, ahogy már említettem, szabályozási eszközökhöz érdemes nyúlni, ugyanis a korrupció ilyen szempontból sok esetben nem más, mint a rossz szabályozás korrekciója. Erre jó példa az, egy hivatalos dokumentum, például útlevél kiállításánál fordul elő korrupció, amikor a kért dokumentumot a kérelmezők csak sorbaállás, illetve egy idő múlva kaphatják csak meg. Az állampolgároknak különbözők a preferenciáik és különbözőképpen értékelik a sorbaállási időt is, de ha mindenki csak egy előre meghatározott idő alatt és ugyanakkora díjért juthat az útlevélhez hozzá, az nem lesz megfelelő megoldás. Gyakorlatilag ekkor a korrupció „árazza be” ezeket a preferenciákat. Ha valaki hátul áll a sorban, de az ideje nagyon sokat ér, akkor megfizeti azt, hogy soron kívül intézzék el az ügyét. Viszont ha megfelelően módosítják a szabályozást, például lesz egy normál sor és egy „gyors sor”, akkor ugyanezt a pénzt az állam kapja meg.
Ez történt Magyarországon, amikor az útlevélkiadást központosították: mindenki eldöntheti, hogy két hét alatt jöjjön meg az útlevele, vagy három nap alatt. Aki három nap alatt akarja, az a többiekhez képest többszörös árat fizet. Ezzel a szabályozással itt teljesen megszüntették a korrupciót. Hasonló a helyzet az autópálya-matricákkal: a központosított rendszer korrumpálhatatlan. Mindez tehát alapvetően szabályozási kérdés. Ha rosszul szabályozzuk a piacokat, akkor a piac ereje a korrupción keresztül fog utat törni.
A szabályozási lépések mellett a morális oldallal is törődni kell. A korrupció csökkentésének egyik eszköze, hogy nő a korrupcióval kapcsolatos morális költség; ha az állami tisztviselők tisztában vannak azzal hogy egy-egy cselekedet, például nagyobb értékű ajándék elfogadása, korrupcióként is értelmezhető, és olyan, amitől tartózkodni kell. Ilyen irányú programot a magyar kormány már 2009-ben elkezdett az Állami Számvevőszék vezetésével a közigazgatás területén, majd ez a következő kormányzat is folytatta. Az Integritás ÁSZ programra gondolok, amely azóta is él, és egy nagyon hasznos és fontos projektnek gondolom.
Egy állami intézménynél a dolgozóknak tudnia kell, hogy mit szabad, és mit nem. Nagyon fontos lépés az etikai kódexek megfogalmazása és az etikai tréningeken való részvétel is. De az is, hogy az intézményvezető felismerje: ha ő egy jó vezető, akkor is létezhet korrupció az adott intézményben. Az ember nem tudhat mindenről. Meg kell vizsgálni, hogy a vállalatnál, intézménynél mely pozíciók lehetnek kiemelten fontosak a korrupciós kockázatok szempontjából – ilyen például egy magánvállalatnál a beszerzési osztály vezetője. E pozíciók szabályozását különös gonddal kell kialakítani, úgy, hogy tekintettel kell lenni a korrupciós kockázatokra is. A korrupciós kockázatokkal egy vállalaton, vagy állami intézményen belül megfelelőképpen kell foglalkozni – ezek ugyanis léteznek attól függetlenül, hogy a vezető tudomást vesz-e róluk, vagy sem.
Egy dán történész kolléganőm az ottani korrupcióról írt tanulmá