Tunézia az egyetlen ország, ahol az arab tavasz ígérete nem borult lángokba – ezért is kapta meg az idei béke Nobel-díjat a Tunéziai Nemzeti Párbeszéd Kvartett. Kiran Alvi, a The Intercept újságírója szerint azonban még egyáltalán nem garantált, hogy az ország hosszabb távon is a demokrácia útjára tud lépni.
2010 őszén tört ki a tunéziai forradalom, miután Mohamed Buazizi, egy gyümölcsárus, tüntetésképpen felgyújtotta magát. A következő év januárjában a felkelők eltávolították Zin el-Abidin ben Alit, a huszonnégy éve hatalomban lévő diktátort. Az októberi szabad választásokon a mérsékelt iszlamista párt nyert, melynek legtöbb képviselője börtönben volt a diktátor bukásáig. 2013-ban azonban két fontos ellenzéki vezető bérgyilkosság áldozata lett, és a lakosság ismét az utcára vonult.
Ekkor állt össze négy különálló civil szerveződésből a Tunéziai Nemzeti Párbeszéd Kvartett. A civil társadalom legtöbb szereplőjét összehozták, fontos mediátori szerepet vállalva annak érdekében, hogy a demokratikusan megválaszott kormány elszámoltatható legyen: a kritikák ellenére sikerült keresztülmanőverezniük az országot egy hatalmas tüntetéssorozaton és egy sztrájkhullámon – céljuk az volt, hogy az alkotmány elfogadása után a 2014-es választásig egy ideiglenes technokrata kormány segítségével egyben tartsák az országot. Sikerrel jártak.
„Tunézia még mindig törékeny és sebezhető, erről nem szabad megfeledkezni a nagy ünneplésben” – mondta Amna Guellali, a helyi emberi jogok egyik kutatója. Az aktivistákat két törvény aggasztja: egy júliusban elfogadott terrorellenes és egy beterjesztett, de még szavazás előtt álló gazdasági jogszabály-tervezet.
Június 26-án egy sousse-i tengerparti üdülőben terrortámadás történt, melyet hivatalosan az ISIS vállalt magára, a tunéziai kormány szerint azonban egy helyi al-Kaida-ügynök volt a felelős. Legyen bármi is az igazság, jogos kritikákat kaptak azért, mert a március tizennyolcadikai merénylet után nem hoztak komolyabb intézkedéseket.
Az elfogadott terrorellenes törvény lehetőséget ad a biztonsági erőknek arra, hogy akár tizenöt napra elzárjanak valakit anélkül, hogy lehetőséget adnának nekik a külvilággal való kommunikációra. A megfigyelésre és az üzenetek elfogására is általános érvényű engedélyt kapnak, illetve emellett büntetendővé teszi a biztonsági erők „befeketítését” – utóbbi nincsen pontosabban meghatározva. A kritikusok szerint ez a korábbi diktatúra szabályaira emlékeztet.
Szintén aggasztónak találják az elnök és kabinete által támogatott törvényjavaslatot, mely a korrupcióval és sikkasztással vádolt embereknek amnesztiát nyújtana abban az esetben, ha egyszerűen kifizetik a feltételezett összeget. Ez után lehetőségük van arra is, hogy hivatalos intézményekben dolgozzanak, „amíg nem személyes haszonszerzés céljából teszik”. Egy ellenzéki képviselő szerint a törvény „visszavezethet a diktatúrához”.
„Nagyon rossz üzenetet jelentene a törvény eflogadása szimbolikus szempontból, így a Nobel-díj elnyerése után” – mondta Guellali. „A díj üzenete a volt, hogy csupán egy inkluzív demokrácia és egy civil társadalom vezet előre, de egy ilyen törvény azt jelenti, hogy elfogadjuk azok korrupt tevékenységét, akik miatt kirobbant a forradalom.”
Összességében azonban optimista: „Társadalmunk erejének most még inkább látszania kell, mert ránk figyel az egész világ.” Brian Klaas, a Foreign Policy újságírója pedig azt írja, hogy a tunéziaiak még akkor is a párbeszéd és egyezségek rögös útját választották, amikor körülöttük szétesőben volt az arab tavasz – és teljesen megérdemlik jutalmukat.
