Orbán Balázst, a Századvég kutatási igazgatóját, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatóját, illetve a Századvég és a Mathias Corvinus Collegium által közösen alakított Migrációkutató Intézet főigazgatóját kérdeztük a migráció jelenségének jogi aspektusairól és az Európai Unió előtt álló jövőképről.
Hogyan tudná összefoglalni az európai migrációs folyamatok alakulását?
Először is fontos a fogalmakat tisztázni. A migráns kifejezés egy tudományban bevett fogalom, bátran ajánlom mindenkinek a használatát, mert semleges, önmagában nem mond semmit a vándorlás motivációjáról. A motiváció azonban kulcsfontosságú ebben a kérdésben, mert olyan, mint a rovar és bogár esete: minden menekült migráns, de nem minden migráns menekült.
A XX. században elképesztő módon felgyorsultak a mozgási folyamatok az egész világon. Eltérő számok vannak ebben a témában, de egyes ENSZ tanulmányok szerint jelenleg 100 millióan vannak úton. Az idők során a migráció egy újfajta jelenséggé nőtte ki magát és az irányok is változtak. Európa évszázadokon keresztül küldő ország volt, nem pedig fogadó. A kontinensnek viszonyulnia kell ehhez a helyzethez, hisz senkinek sem könnyű átállnia és megemésztenie, hogy egy másik szerepet kezd játszani. Nem mindegy, hogy valaki a Hamletben Ofélia vagy Rosencrantz és Guildenstern.
Hogyan reagált minderre a kontinens?
A II. világháború után kialakult menekültügyi rendszer első pillére az 1951-es Genfi Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó kiegészítő rendelkezések, amelyek minimum követelményeket állapítottak meg a menekültek befogadásával kapcsolatban. Egyes országok jogalkalmazások útján komolyabban kibővítették a menekült definícióját, de az Egyezményben lefektetett szisztéma alapjait tekintve, még mindig minden egyes menekültügyi rendszernek az alapja. Elavult és rendkívül módon hozzájárul a mostani migrációs hullámhoz, kifejezetten katalizálja, nem pedig csillapítja azt.
Miben rejlik a rendszer buktatója?
Elsősorban a gond az, hogy nincs egy egységes mérce. Ugyanazon menekültügyi definíció szerint Kanada és Svédország a 90-es években az emberek 60-80%-át menekültként elismerve befogadta, míg Finnország 0,4%-át. Ugyanazt a szomáliai népcsoportot Kanada majdnem 80%-ban fogadta be, míg az Egyesült Királyságban ez az arány 1% alatt maradt. Tehát az, hogy milyen arányban kapott valaki menekültstátuszt, sokkal inkább függött az ország bevándorláshoz való hozzáállásától, vagy attól, hogy milyen munkaerőre van szüksége, mint attól, hogy a menekültjoghoz folyamadó közvetlen üldöztetés alatt állt-e.
Másodsorban a II. világháborút követően a világ a politikai ideológiák mentén kettéosztódott; a menekült az egyéni üldöztetés elől az egyik politika blokkból a másik irányába menő üldözött volt. Tipikus példa erre az ’56-os forradalom után Ausztriába menekülő magyarok. Ez a rendszer ezekre a jelenségekre épült. Ez azt jelenti, hogy egy: menekült az, aki bizonyos védett tulajdonságai szerinti üldözés, vagy az attól való megalapozott félelme miatt jön. Kettő: ahhoz, hogy menedékkérelmet nyújtson be, el kell érnie az adott fogadó országot. Három: a menekültet nem lehet visszaküldeni abba az országba, ahonnan jött. Négy: nem büntetendő azért, mert illegálisan lépett át az ország határán. Ezek az alapszabályok a jelenlegi nemzetközi menekültügyi gondolkodásmódnak az alapjai, amelyeket mind a mai napig vallunk, és meghatározott helyzetek kezelésére kiválóan alkalmas. Csakhogy a jelenlegi migránshullám nem ebben a klasszikus értelemben jelentkezik.
Harmadsorban, mindezek alapján mi magunk idézünk elő olyan helyzetet, hogy ahhoz, hogy valaki például Németországban menekültként letelepedhessen, el kell indulnia Törökországból, átvágva az Unión keresztül, sehol nem kérve menekültstátuszt, az országhatárokkal sem foglalkozva. Útjuk során, át a Földközi-tengeren, mindenféle humanitárius katasztrófát és iszonyatos megpróbáltatásokat vállalnak, majd átgyalogolnak számtalan biztonsági, társadalmi és kulturális feszültségekkel járó módón Európán. Fontos látnunk: minderre mi ösztönözzük őket.
Érdemes lenne újragondolni a nemzetközi menekültügyi rendszer pontjait?
Mindenképp át kellene gondolni a mostani pilléreit és filozófiáját. Az a nézőpont, hogy csak akkor tudunk velük „foglalkozni”, ha már idejöttek, alapjáraton problémát jelent. Meg kellene fordítani a logikát, illetve nekünk helyben segíteni. Az a gondolat, hogy ne küldjük vissza őket, logikus, bár cizellálni kellene, illetve a szankciómentes illegális belépésről szóló pont szintén idejétmúlt; egyik sem ad választ a problémákra. A genfi egyezmény, illetve menekültügyi rendszerünk az egyéni elbírálás talaján áll, azonban ezeknek az embereknek nem egyéni elbírálásra van szükségük, hanem humanitárius segítségnyújtásra, éppen ezért csoportként kell őket kezelni. Valójában azonban állampolgársági alapokon nyugszik a döntéshozatal, vagyis az adott államról szóló ország információk alapján határozzák meg az eredményt. Ha az állam szakemberei úgy vélik, hogy az ország nem biztonságos, akkor általános jelleggel kapnak zöld utat.
Mi alapján határozzák meg, hogy egy ország biztonságos-e vagy sem?
Két jogi kategória van: a biztonságos származási ország és biztonságos harmadik ország. Uniós szinten is meg lehetne határozni, de erre még nem került sor, így egyes országok maguk döntenek erről. Ha valaki biztonságos származási országból jön, akkor az ő kérelmét sokkal könnyebben vissza lehet utasítani. Főleg az európai országok sorolhatóak a biztonságos származási országok k