György László, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Pénzügyek Tanszék adjunktusa, a Három zenei együttes fronténekese és a futball nagy rajongója. Elismert közgazdasági, pénzügyi és gazdaságpolitikai szakember, akit az euróövezet kihívásairól kérdeztünk.

Mi ragadta meg a gazdaságpolitika világában?

Az egyetemen a gazdaságpolitika fogott meg először, hisz többet nyújtott a puszta elméletnél, ellentétben a többi tárggyal, mint például a mikro –és makroökonómia, amivel ma is küzdenek a diákok, és aminek – úgy gondolom – továbbra is kevés köze van a valósághoz. A migrációs történetek kapcsán is jól látszik, hogy az emberek szeretnek segíteni, azok is, akik félnek és azok is, akik nem félnek, de számolgatnak, mert ez a feladatuk. A gazdaságpolitika egy olyan terület, ahol az agyunkat használva, a szívünket a helyére téve és jól végezve a feladatunkat sok embernek tudunk segíteni.

Mely összefüggések felelősek azért, hogy az eurózónáról alkotott egykori vonzó kép mára már kételyekkel telivé vált?

A kép, amit a kezdetekkor felvázoltak nekünk, már akkor hamis volt, konkrétan recsegett-ropogott. Az ógörögök úgy fogalmaztak: „A filozófia a hatalom szolgálóleánya.” Ma a társadalomtudományok töltik be ezt a szerepet. Ahol hatalomról és pénzről van szó, ott nagyon ritkán vannak a véletlenre bízva a dolgok. Amikor bizonyos hatalmi érdekek abban érdekeltek, hogy legyen euróövezet, akkor ők nem csak a médián, de a tudományon keresztül is komoly erőket fejtenek ki; objektív társadalomtudomány, mint olyan, nem létezik. A közgazdászok nagyon értenek ahhoz, hogy matematikai modellekkel alátámasszanak szinte bármit, aztán később megmagyarázzák, hogy mik voltak azok a feltételek, amelyek nem teljesültek ahhoz, hogy a modelljük működjön. Néha pedig sikerül beletrafálni. Én személy szerint tizenhárom év elteltével érzem azt, hogy talán kialakult egy hatodik érzékem arra, hogy megállapítsam egy matematikailag alátámasztott kutatási eredményről, hogy fals-e vagy sem, de természetesen ez nem azt jelenti, hogy nálam lenne a bölcsek köve.

Fotó: Horváth Máté / lumens.hu
Fotó: Horváth Máté / lumens.hu

Hogy nézett ki az a bizonyos modell?

Tulajdonképpen elhitették a nemzetekkel, hogy a közös valutából mindenkinek előnye származik. Ez rövidtávon igaz is. Európa fejlett államai azért járnak jól, mert az ő pénzüket használják a kevésbé fejlett déli országok, hisz az ő megtakarításaikra és banki hitelezésükre épül a gazdasági növekedés egy ilyen rendszerben. A kevésbé fejlett országok pedig olcsóbban jutnak fejlesztési forrásokhoz, és a tranzakciós költségek is csökkennek mindenki számára. Más kérdés, hogy a fejlesztési források sokszor nem hatékonyan kerülnek felhasználásra, ha olcsók. (Ha van pénz bőséggel, akkor nem mindig a biztos megtérülés az elsődleges érdek, hanem az, hogy ki legyenek helyezve a források.) Ha a felzárkózás kivitelezhetetlen kizárólag reálgazdasági eszközök segítségével, akkor egy fejletlenebb déli országnak ideiglenesen le kell tudnia értékelnie a valutáját, hogy a saját exportját erősítse. Erre az euróövezetben nincs lehetőség.

Hogyan valósult meg ez a gyakorlatban?

Gerhard Schröder idején a németek az euró bevezetését követően nagyon kemény szociálpolitikát kezdtek el folytatni: megnyirbálták a szociális kiadásokat és a munka-központú gazdaságszerkezet irányába mozdultak el, aminek hatására a bérek reál értelemben csökkentek a versenytársaikhoz viszonyítva. Így az egyébként is erős német gazdaság még versenyképesebbé vált. Az eurózóna félperifériáján lévő országok (Spanyolország, Portugália, Görögország) célja pedig az volt, hogy az állampolgáraik jobban éljenek. Igen ám, de a béreik fele-, vagy harmad akkorák voltak, mint a németeké és úgy képzelték el a jólét növelését, hogy fokozatosan emelik a béreket. Ha valaki Európa első számú, illetve Kína után a világ második legnagyobb exportőreként számon tartott Németországgal (az USA csak a harmadik) szeretné felvenni a versenyt úgy, hogy a béreit is növeli, de a technológiai és hatékonyságbeli lemaradását nem tudja behozni és nincs lehetősége leértékelni a valutáját, az gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe kerül. Ezt egy ideig kompenzálta az a tény, hogy a német és francia bankokban – exporttöbbletüknek és gazdasági dominanciájuknak köszönhetően – jelentős megtakarítás keletkezett, amiket kihelyeztek a spanyol, az olasz, a görög gazdaságba és megvették az ottani államadósságot. Görögországban azért hamisítottak államadósságra (is) vonatkozó adatokat – együttműködésben az Eurostattal –, hogy felvegyék őket az euróövezetbe, hisz Görögország csatlakozása politikai érdek volt. Tehát a fejlett országok bankjai tudták vagy tudniuk kellett volna, hogy mi zajlik a valóságban, mégis finanszírozták a dél-európai országo(ka)t. Persze csak részben az ő felelősségük a hitelkihelyezés, a másik része a hitelfelvevőt illeti. Az euróövezet déli országaiban pedig mintha nem lett volna meg az arra vonatkozó tudás, hogy a fejlesztési forrásokat úgy használják fel, hogy az hosszútávon fenntartható felzárkózásukat biztosította volna.

Ma milyen politikai érdekek dominálnak?

El kell ismerni, hogy az euróövezetbe, az egyértelmű előnyei mellett, bele van kódolva a maga kudarca is, és hogy ez nem következik be, az bizonyos nagyhatalmi játszmáknak köszönhető, de minden történetben eljön az igazság pillanata. Az euróövezet megalkotásától számított tíz-tizenöt év elteltével felszínre is került egy ilyen (rész)igazság, minthogy az olcsó hitel önmagában még nem jelent tartós és valós gazdasági növekedést. A rendszer úgy épül fel, hogy az újonnan érkező országokat jelentős mértékű fejlesztési forrásokkal támogatják, amelyeknek felhasználását nem tudnak csak részben ellenőrizni. Kicsit leegyszerűsítve, ha korrupció gyanúja merül fel, akkor elméletben súlyos szankciók elé néz az érintett tagállam, a gyakorlatban pedig kap egy szigorított „ejnye-bejnyét” és kész, mivel politikai érdek, hogy az európai nemzetállamok közösségének része maradjon. A körforgás igen egyszerű: Görögországba uniós forrás érkezik arra, hogy felszámolják a mezőgazdasági tevékenységüket, majd a nyugat betömi a hézagokat a saját termeléséből. Nem probléma, ha nem tudják a nyugati árukat megfizetni Görögországban, mert nincs miből, hiszen leépítették a termelésüket. Majd kapnak hitelt a francia és a német bankrendszertől. És lássuk be, mindez nem Görögország javát szolgálja hosszútávon. Rövidtávon viszont mindenki jól járt, és a politikában elsősorban ez a rövidtáv számít. Ebben a rendszerben a fejlett országok politikai és gazdasági elitjének érdeke érvényesül.

Görögország számára ez azt jelenti, hogy meg van kötve a keze?

Meg van kötve, de azért tudja mozgatni az ujjait. A kamatok fizetése a görögök számára a mostani hitelkonstrukcióban nem jelentene akkora problémát. Míg Portugália és Magyarország a görögénél arányaiban kevesebb, mint feleakkora államadóssága után a GDP-jének 5 és 4 százalékát fizeti kamatokra, addig Görögország csak 2 százalékát. A gond az, hogy ez a mértékű GDP-arányos államadóság Görögország számára visszafizethetetlen. Azért vannak slamasztikában, mert vagy elfogadják az Európai Bizottság, Európai Központi Bank és IMF diktátumait, és kapnak olcsó hitelt, mint eddig, vagy mehetnek a piacra 10-17%-os hitelért. Nehéz helyzetben vannak, mert nem szuverén a gazdaságpolitikájuk. Egy bevállalós pénzügyminiszterrel – a júniusban lemondott Varufakisszal – kiléphettek volna az euróövezetből, leírhatták volna az államadóságuk egy jelentős részét és nulláról kezdhették volna az építkezést, de beletelt volna pár évbe, hogy felépítsék hitelességüket és addig megjósolhatatlan, mi várt volna rájuk. Az biztos, hogy egy nem támogató környezet Európa vezető hatalmai részéről, mert sikerük több hasonlóan nehéz helyzetben lévő euróövezeti országot is kilépésre buzdított volna. A görög GDP az elmúlt öt évben 25%-ot esett, a nyugdíjak reálértéke a felére csökkent, a munkanélküliség, főleg a fiatalkorúaké, iszonyatosan magas, és még erre jött volna rá egy kataklizma: a drachma bevezetésével beindult volna a reáleszközök (föld, ingatlan stb.) leértékelődése, és annak a veszélye állt volna fent, hogy a gazdaság összeomlik, vagy még inkább összezsugorodik.

Fotó: Horváth Máté / lumens.hu
Fotó: Horváth Máté / lumens.hu

Említette, hogy az eurózóna sorsába bele van kódolva a kudarc is. Elképzelhető, hogy egy nap ez az egész rendszer megbukik?

Keynes szerint a közgazdaságban nincs hosszútáv, mert „hosszútávon mind halottak vagyunk.” A gazdasági racionalitás azt mondatná velem, hogy az euróövezet bukásra van ítélve. De nem csak a gazdaság körül forog a világ! Létezik egy tudományos fogalom, amit közgazdasági imperializmusnak fordíthatunk. Azt jelenti, hogy a közgazdaságtan ki akarja terjeszteni a saját módszertanát a társadalomtudomány összes területére és mindent meg akar magyarázni a saját értelmezési keretében. Elkezdtünk közgazdaságilag és racionálisan gondolkodni olyan dolgokról, amelyeknek számos szociális és kulturális vagy éppen politikai vetülete van. Gazdaságilag mindannak, ami az euróövezeten belül zajlik, van egy nagyobb pályán mozgó tétje is, mégpedig az Európai Unió és az Egyesült Államok vetélkedése, másként mondva az euró és dollár párbaja. Másfelől az egész konstrukció üzenete az, hogy különböző karakterű népek, amelyek egykor kis híján elpusztították egymást, ma együttműködnek, nemcsak gazdasági téren, de az emberi létszféra szinte minden elképzelhető területén.

Mégis sokszor felmerül a kettős mérce kritikája. Hogyan lehetséges egy ilyen szervezetben az, hogy mondjuk Magyarországnak és Franciaországnak teljesen más feltételeket és lehetőségeket biztosítanak?

A közgazdászok többsége azt gondolja, hogy a világot technokraták irányítják jól megalkotott szabályok mentén, de a világ nem így működik. Akik ott ülnek az Európai Bizottságban, úgy próbálják meg előadni magukat, mintha ők is technokraták lennének és a szabályokat a-tól z-ig betartatnák, csakhogy ez szintúgy egy hamis kép. A gazdaságpolitika, az gazdaságpolitika, és ahol politika megjelenik, ott a (nagy)hatalmi dimenziók azonnal megjelennek és felértékelődnek. Az Európai Uniót a fejlettebb országok irányítják, de ettől függetlenül hatalmas lehetőség a kicsiknek és a fejlődőknek is. Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. Ezt tudomásul kell venni.

Véleményem szerint a neveltetésünkből fakad az, hogy naivan és lelkesen állunk a világpolitikához. Nincs is ezzel semmi baj. Minket baldachinos ágyban ringattak csecsemőkorunkban és történelemórán meséket meséltek nekünk. Csakhogy míg a mesék mélyén mindig ott rejtőzik az igazság, a politikában nincs, és ne is keressük. A csúf igazság az, hogy nincs igazság.